Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-23 / 129. szám

Í910 !. évfolyam, 129, szám Vasárnap, október 23 lízpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, D Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=j Vírosház-uíca 3. szám a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre . . . R 12*negyedévre. R 6'— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér EL0FIZETES1 AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14 — negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 Hllér TELEFON-SZAM: SzerkesztSség 835 a Riadóhivatal 811 Interurbán 833 Budapesti szerkesztőség telefon-száms 128—11 Mult és jelen. Apponyi Albert gróf beszédet mondott a delegáció hadügyi albizottságában. A hadügyi költségvetést bírálta általánosságban, a tőle megszokott tárgyilagossággal és beszédének ez a része, bár mindvégig érdekes és tanulságos volt, különös feltűnést nem keltett. Bizonyos alkotmányjogi aggodalmaknak adott kifejezést az anneksziós "hitelek ama tételeire vonatkozólag, amelyeket a hadügyminiszter a krizis elmultával vett igénybe. Ugy gondoljuk azonban, hogy teljesen megnyugtatták őt Schönaich hadügyminiszternek fölvilágositásai, miután a valóságban is arról volt szó, hogy a már megkezdett akciókat félbeszakítani nem lett volna célszerű. Ezért ezek a hitelek mindkét állam minisztertanácsának hozzájárulásával költettek el 1909-ben csak ugy, mint 1910-ben. Az 1910. évi költségvetés erre vonatkozó tételei programszerű következései voltak azoknak a tételeknek, amelyeket a hadügyminiszter a múlt esztendőben annak a kormánynak hozzájárulásával vett igénybe, amelynek Apponyi Albert is tagja volt. Sajnos, a delegációk előzetes hozzájárulását tavaly ép ugy nem lehetett kikérni, mint az idén. Szinte magától értetődik, hogy Apponyi Albert gróf, amikor a. hadsereg kérdéséről beszél, nem feledkezik meg arról a problémáról, amely őt hosszú politikai pályáján mindvégig a legjobban izgatta és amely problémának izgalmait vajmi gyakran és nagy hatással sikerült átplántálni az egész magyar közéletbe is. Az a politikai módszer, mely a hadsereg fejlesztését csak olyan mérvben kívánja megengedni, amilyen mértékben bizonyos nemzeti követelések kielégíttetnek, Apponyi Albert nevéhez fűződik. Semmi okunk sincs a gróf ur egyéniségétől ezt a jelentőséget megtagadni. Sőt tovább megyünk. Ő azt mondta: az ellenkező rendszert, amely tudniillik nem keres junktimot vívmányok és véderőfejlesztés között, harminc esztendőn át már kipróbáltuk, de nem vezetett eredményre. Ez tévedés. Bármily paradokszonnak látszik is, ha mindjárt nem is harminc, de huszonkét esztendeje, folytonosan Apponyi rendszerét próbáltuk ki és ha ez a rendszer nem hozott eredményt, ez egyesegyedül Apponyinak és követőinek hibája. Huszonkét esztendeje, hogy Apponyi fölvetette az úgynevezett nemzeti követeléseket. És huszonkét esztendeje, hogy Magyarország ettől a problémától nem tud szabadulni. Harc után harc, válság után válság következett. Az utóbbi évtizedben a válságok sorozatából ki sem tudtunk menekülni. Magyarország állami életének, gazdasági és társadalmi föladatainak minden egyéb nagy kérdése háttérbe szorult vagy elhomályosult evvel a problémával szemben. Mert hiába mondja Apponyi, hogy az egymást fölváltó kormányok és a többség nem az ő módszereit tették magukévá. Ez a módszer, ezek a követelések, ezek a vágyakozások elkábították a magyar politikai közéletet s hatásuktól csak kevesen tudtak szabadulni. Magyarországnak ebben a hosszú és eseményekben gazdag korszakában az ő szelleme, az ő módszere nagyon nagy szerepet játszott. Éreztük hatását minden válságban, az örökös parlamenti harcokban, a megujuló törvényenkivüli állapotban, a nemzet és király közötti viszonyban egyaránt. „Tisza Kálmán miatt nem tud meghalni a mult, Apponyi miatt nem tud megszületni a jövő", — mondta évekkel ezelőtt a magyar politikai élet egy kitűnő ismerője. Tisza Kálmán már rég pihen a geszti családi sírboltban, de a jövő csak nem tudott megszületni. A harcok kiélesedtek, a konfliktusok szaporodtak. A nyugtalanság és bizonytalanság állandó lett az ország kormányzásában és törvényhozásában és mindezt az a módszer okozta, amelyet Apponyi több mint két évtizeddel ezelőtt beledobott a magyar politikába. Ezért téves az az állítása Apponyi A sárga ház titka. Irta Vér Mátyás. I. A házaknak ép ugy megvan a jellemük, mint az embereknek, akik bennük élnek. S valami titokzatos hatás folytán, melyet az élettelen anyag gyakorol az élőre, a házak jelleme átragad a lakóira, s azok. kik soká laknak ugyanazon helyen, észrevétlenül hozzáidomulnak a házhoz, melyben életük lepereg, mint ahogy a jó házastársak vonásai is egymáshoz hasonulnak a hosszu együttélés folyamán. Vannak vidám, kacér házacskák, melyeknek keskenyvágásu ablakai mögiil, vagy karcsú ivben hajló kiugróiról csak pajkos szemek s kedves, hamvas arcok villanhatnak elé s vannak szigorú, arisztokratikusán zárkózott házak, melyekben a nyugalomba vonult rú'föskeresketió' is hamarosan oly méltóságteljes, komor előkelőségü zománcot kap, mint egy száműzött fejedelem. Vannak jókedvű, pajkos házak, melyek egész nap hangosak a lakóik vidámságától 8 vannak zsémbesek, veszekedők, melyekben » legbékésebb ember is ingerlékennyé, békétlenné és durvává válik. Vannak szelídek ds félénkek, hivalkodók és nagyzolok, vannak kegyetlenek és vérszomjasok, hol egymást érik a családi tragédiák s vannak titokzatosan, rejtelmesen borzalmasok, melyek kegyetlenül, mágikus varázszsal vonzzák magukhoz a legtávolabbi utcákból, idegen városrészekből is a halálos ugrásra szánt embereket. Az a sárga házacska, melyről e történetben szó lesz, romantikus természetű volt. Elvonult a világ zajától s magasra nőtt. siirü magnelia-bokrok mögé bújva, hűvös objektivitással szemlélte a körülötte izzó élet lázát. A sárga házacska mellett észrevétlenül zajlott el az élet tülekedése. Esténkint titokzatos árnyak népesítették be a platánok közt levő térséget s világos ruháikban ott libegtek kart-karba fűzve, az egyenes szárú tulipánok, vagy a fehéren világító jázminok között. A ház lakói békés, csöndes emberek voltak, kik nesztelenül lépkedtek, suttogva beszélgettek s nappal Is álmodtak. Nyugalomba vonult hivatalnokok, kik megöregedtek apró, ismeretlen nevű, rejtett hivatalokban s akik egy ártalmatlan s zajtalan munkában eltöltött élet után idehuzódtak vissza, hogy átálmodják az élőt hátralevő részét. Itt telepedtek meg szőke, vérszegény leánykáikkal, kik kezdetben üdék és fiatalok voltak, később azonban csúnyácskák és öregecskék. Szivük és képzeletük azonban végig fiatal és üde maradt s egyforma rajongással nézték a házacska összes csudáit: a sárga falak közül kivillanó fehér vasrácsokat, a felhők aljáig nyúló platánokat, a magnoliábokrokat, továbbá — Klári kisasszonyt. Klári kisasszony volt a ház tulajdonosa és a lakók büszkesége. Ha leszállt az est s végigsétál a nyitott verandán, leányok csodálattal nézték magas, fejedelemnői termetét, hófehér, tömött, hullámos haját, vértelen, finom arcát, nyakának hajlását, szép mozdulatait s leányosan merev, ringatózó járását. Az egész ház tudta, hogy Klári kisasszonynak valami regénye volt, de senki sem tudta, hogy mi kép folyt le a történet. A sóvárgó, izgatott fantáziák, romantikus regényekben fölhizlalva, csodálatos változatokat alkottak az ismeretlen múltból s teleszőtték fantasztikus alakokkal, izgalmas párbajjal, szöktetéssel, intrikákkal és apaiátokkal. De az igazat senki sem tudta, mert Klári kisasszony sohasem beszélt magáról senkinek, még bizalmasainak, a Piskolty kisasszonyoknak sem. Az idősebbik, Livia kisasszony ugyan látott egyszer nála egy ezüst lakatocskával lezárt vastag könyvet, melyre arany-tentával apró, kerek betűkkel ez volt fölirva: Életem története. Csak halálom idán nyitható föl. De a lakat Piskolty Livia előtt sem nyilt föl, a titok továbbra is titok maradt s a leányoknak meg kellett elégedniük a sejtelmekkel és találgatásokkal. Néha egész váratlanul a próféta állított be. A próféta teljesen rejtélyes alak volt, senki sem tudta a nevét, nem tudták, honnét jön és hová megy, miből él, csak azt tudták róla, hogy próféta, aki ismeri a mult idő történetét s belát a jövendő mélyébe. A régiek közül némelyek tudni vélték, hogy a próféta jól ismeri a Klári kisasszony történetét is s hogy neki is van valami szerepe e regényben, de bizonyosat senki sem tudott, bár kétségtelennek látszott, hogy Klári kisasszony és a próféta közt van valami kapocs^ mely összefűzi őket. Ha a próféta megérkezett, Klári kisasszony is lejött a verandáról s keket fogott vele ő is, ép ugy, mint a többiek. A leányok ugy látták, hogy Klári kisasszony szelid szeme ilyenkor kérdően tapad a prófétára, mintha egy kérdésre várna feleletet, de a próféta nem felelt, csak lesütötte a szemét s csöndesen, tagadóan bólintott ősz fejével. Klári kisasszony ilyenkor még jobb an elfehéredett, lankadtan el-