Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-15 / 122. szám

1910 október 15 DÉLMAGYARORSZAQ 13 királyi törvényszék őt három napi fogházra és harminc korona pénzbüntetésre ítélte. A vádlott azzal védekezett a biróság előtt, hogy az általa kiadott lap hétfőn és ünnepeket követő napon nem jelenik meg, tehát napilapnak nem tekinthető s így magasabb összegű kaució letétélére kötelezve nincs. Ma délelőtt foglalkozott ezzel az ügygyei a szegedi királyi ítélőtábla, amely ugy vélekedett, hogy nevezett újság napilapnak tekintendő, mert az a körülmény, hogy egyes napokon kivételesen nem jelenik meg, ezt a tekintetet még nem befolyásolja. A büntetőtanács ennélfogva helybenhagyta az elsőbiróság ítéletét. A közvédő semtoiségí panaszszal élt. § Orgazdaság, Ignycitov Miliályné szerbittebei napszámosnő lakásába járogatott Gruin György csizmadiasegéd kártyázni. Amikor minden pénzét elvesztette,||a gazdájától, Papp Kálmántól búzát lopott és eladta Ignyatovnénak. Utóbbit a nagybecskereki törvényszék vonta felelősségre orgazdaság miatt ós nyolc napi fogházra ítélte. Gruin ellen azonban megszüntették az eljárást, mert a gazdája megbocsátott neki. Ignyatovné fölebbezett a szegedi királyi táblához, de a büntetőtanács ma délelőtt helybenhagyta az elsőbiróság ítéletét. ÜZLETHELYISÉGÜNK KIADÓ. Mélyen leszállított árban vásárolhat férfi fehérnemüeket, zsebkendőket, nyakkendőket, kalapokat, ernyőket, férfi-, női- és g-yermekharisnyákat stb. TERAI és KOCSIS SJE&S SZEGED, DUGONICS-TÉR 1. SZ. KÖZGAZDASÁG (—) Tisztújítás a koros—tisza—marosi ármcntesitő-társulatnál. A kőrös—tisza— marosi ármentesitő-társulat október 26-án tartja rendes éves közgyűlését Hódmezővásárhelyen, a városháza nagytermében. A társulat e közgyűlésének két nevezetes pontja lesz. Az egyik Fekete Márton főigazgató nyugdíjazásának ügye» aki a társulat autonóm szervezkedésétől kezdve viselte a legodaadóbb- lelkiismeretes buzgalommal és kötelességtudással ezt a felelősségteljes, nehéz tisztet, mig most Szentesen képviselőnek választották. A másik, Károlyi Imre grófnak az elnökségről való lemondása folytán, uj elnökválasztás. A társulat elnökévé annak érdemes alelnökét, Kovács S. Aladárt, ennek helyére alelnöknek pedig Fekete Mártont óhajtja az érdekeltség túlnyomó többsége megválasztani. A főigazgatói teendők ellátása a jövőben a társulat kiváló szakképzettségű főmérnökórej a szegedi származású Káló Gyulára fog hárulni. (—) IJj vasúti megállóhely Szeged-Felsőianyáu. Várhelyi József kanonok-plébános, Bérczy Antalné és negyvenhét társuk arra kérték a kereskedelemügyi minisztert, hogy Felsőtanyán a 298. számú őrház helyett a 299. számú őrháznál legyen a megálló. A miniszter a közigazgatási bizottságot szólította föl véleményadásra. (—) Megtartják a vásárhelyi vásárt. A hódmezővásárhelyi három napos országos vásárt, amely október tizenötödikén kezdődik, a városi tanács a kolera miatt betiltotta. A tanács attól félt, hogy a fekete veszedelmet behurcolják, mert 1873-ban is a vidéki vásárosok terjesztették el Vásárhelyen a kolerát, amely aztán borzalmas arányokban pusztított. Mivel azonban a veszedelem szünőben van, a kereskedelemügyi miniszter megengedte a vásártartást, A szombaton délelőtt kezdődő vásárra mindennemű állatot föl lehet hajtani. REGÉNYCSARNOK. A révész. Irta Gábriellé d'Annunzioi I. Donna Laura Albanico ott állt a kerben, a szőlőlugas alatt és a déli órák friss levegőjét szívta magába. A citromfák lombjai között a nyári lak fehér falai kivillogtak és a villa, lecsukott ablakredőivel, szinte aludni látszott. A nap tikkasztó meleget árasztott. Junius közepe volt és a virágzó narancs- és citromfák illata egybeolvadt a nyugodt levegőégben a rózsák illatával. A rózsák buján tenyésztek mindenütt az egész kertben. A szél minden lebbenésénél meg-meghajoltak a fönséges rózsafák és illatos szirmaikkal behamvazták az utakat. Olykor a levegő annyira megtelt illattal, hogy szinte már oly édes szag terjengett, mint az illatos, zamatos szőlőmustjáé. A zöld lombok mögött a szökőkutak láthatatanul csörgedeztek. Néha-néha a szökőkutak egy-egy magasabbra felszökkenő sugara áttört a lombokon, eltűnt, majd játékos kedvvel ismét felvillant; ; az alacsonyabb vízsugarak a virágok és lombok között különös zizegő, csobogó játékukkal ugy zörögtek, mintha fürge állatócskák ugrándoznának, legelnének, odúkat ásnának maguknak. A madarak láthatatlanul trilláztak. Donna Laura álmodozva ült a lugas alatt. Már öreg asszony volt. Az arcéle finom és nemes metszésű ; az orra könnyedén hajlott, a homloka kissé széles, a szája tökéletes szép vonalú, üde és jóságos. A hófehér haja beárnyalta halántékát és mint ezüstös korona övezte fejét. Valamikor, fiatal korában gyönyörű lehetett és szeretetreméltó. Csak két nappal ezelőtt jött ide a vidéki nyaralóba férjével és némi cselédséggel. Lemondott arról, hogy a magas piemonti hegyek közötti nagyúri villájában töltse a nyarat, mint máskor és lemondott arról is, hogy a tenger mellé menjenek, mindezt pedig egyedül ennek a magános, a világtól távol eső kis nyárilaknak a kedvéért. — Kérlek, menjünk Pentibe, — szólt az urához. A báró, aki már a hetvenes években járt, kezdetben kissé megdöbbent feleségének ettől a különös kívánságától. — Miért éppen Pentibe ? Mi keresni valónk vau nekünk Pentiben'? •— Kérlek, menjünk oda. A változatosság kedvéért, — ismételte makacsul donna Laura, A báró, mint már mindig, most is engedett a rábeszélésnek. — Hát jó, menjünk. Donna Laura pedig egy titkot őrzött. Ifjú korában életét szenvedélyek keresztezték. Tizennyolc éves korában, családi tekintetekből, feleségül ment Albonico báróhoz. A báró első Napoleon alatt katonáskodott és bátor, vakmerő tiszt volt, de mivel folyton és mindenfelé a császári sast kellett követnie, szinte állandóan távol volt otthonától. Egyszer, egy ilyen hosszú távollét alatt, a fiatal Fontanella marchese, aki maga is nős volt és gyermekei is voltak már, beleszeretett donna Laurába és mert szép és szenvedélyes volt, hamarosan le is győzte szerelmesének minden ellenszegülését. A két szerelmesre most a tökéletes boldogság napjai köszöntöttek. így éltek, az egész világról megfeledkezve. De egy napon donna Laura tudatára ébredt anyaságának. Sírt, kétségbeesett félelem fogta el és nem tudta, hogy mihez fogjon, hogy mint mentse ki magát a bajból. Barátjának tanácsára rögtön elutazott és eltemetkezett egy napsütéses, kertekkel teli falucskában, ahol az asszonyok a régi troubadourok nyelvén beszéltek. Falusi házikóban lakott ottan, amelyet nagy veteményes vett körül. A fák éppen virágzottak: tavasz volt. A félelem és sötét búskomorság óráiban végtelen boldogságu pillanatai is voltak. Valami különös önkívületi állapotban órákhosszat elüldögélt a fák alatt, mialatt az anyaság érzése szent borzadással reszketett keresztül egész lényén. A virágok körülötte mélységes fűszeres illatot árasztottak : könnyű émelygés fogta el és szorította össze a torkát, hogy végtelen gyöngeséget és kimerültséget érzett, amelytől szinte megbénultak a tagjai. Felejthetetlen napok voltak. És amikor az ünnepélyes pillanat egyr® közelébb és közelébb érkezett, ekkor megérkezett vágyva várt barátja. A szegény aszszony sokat szenvedett. A férfi ott maradt oldala mellett és sápadtan, szűkszavúan egyre az asszony kezeit csókolgatta, Éjjel megszülte gyermekét. A kínok között felkiáltott, görcsösen kapaszkodott bele az ágy fájába; azt hitte, hogy most biztosan meghal. Az újszülött első sirása felrázta egész lelkét. Ugy feküdt ott a szegény asszony, félrebillent fejét a fehér párnákon nyugtatva, már nem is sápadtan, hanem fehéren, szótlanul, erőtlenül, a szemhéjait fel sem tudva nyitni és reszkető, vértelen kezével kapkodva, rángatózva ide-oda hadonázott, mint a haldoklók, akik kezüket a világosság felé nyújtják. A következő napon egész nap ott tartotta az újszülöttet maga mellett az ágyban, a saját takarója alatt. Törékeny, puha testű, vöröses bőrű kis teremtés volt, aki egyre ficánkolva adott életjelet magáról és akiben az emberi formák még bizonytalanok voltak. A szeme még dagadt volt és szinte ki sem tudta nyitni ; a kis száján pedig halk, vinynyogó sirás tört elő, mint valami bizonytalan nyávogás. A boldog anya nem tudott betelni gyermekének látásával, érintésével, lehellete érzésével. Az ablakon beáradt az aranyos napfény és láthatók lettek a provencei végtelen szántóföldek, tele ért kalászszal. Ez a nap különösen ünnepies, szinte szent nap volt. Az aratók dala lomhán hömpölygött a nyugodt levegőben. Aztán elragadták tőle a gyereket, elrejtették előle és elvitték, ki tndja, hová. Soha többé nem látta viszont. Hazatért saját házába; férje oldalán végigélte az asszonyok mindennapi életét, anélkül, hogy bármilyen más ilyen nagyobb esemény megzavarta volna. Több gyermeke nem született. De a visszaemlékezés, ennek a többé soha, de soha viszont nem látott teremtésnek rajongásszerü imádata, akiről még csak azt sem tudta, hogy hol és miként él, örökre megtöltötte lelkét. Nem volt más gondolata, mint ez: képzeletében visszaidézte azoknak a napoknak a legkisebb, legaprólékosabb részleteit : tisztán visszaemlékezett a tájékra, a ház előtt álló egyes fák alakjára, a dombok vonalaira, amelyek elzárták a látóhatárt, az ágytakaró rajzára és szinére, a mennyezet foltjára, egy kis festett tányérra, amelyen a vizet hozták neki; mindenre, mindenre viszszaemlékezett, tisztán, aprólékosan, részletesen. Minden pillanatban fel-feltüntek képzeletében ezek a réglátott dolgok, könynyedén, hívatlanul, szinte összefüggéstelenül, mint az álmok. Néha őt magát is megdöbbentette mindez. Hirtelen megjelentek előtte képzeletében, szinte kézzelfoghatóan, emberek, akiket ott látott és hallotta a hangjukat, látta mozdulataikat, járásukat, alakjukat, arckifejezéstiket. Sokszor ugy érezte, hogy még fülében cseng a kis teremtés sirása, érzi a kis rózsás, lágy ujjacskák érintését, azt a kis kezecskét, azt a tökéletes emberi kezet, kicsinyített kiadásban, amely talán az egyetlen teljesen kifejlett emberi testrész volt a csöppségen, szinte alig látható erecskékkel, az ujjai izei közti könnyed ráncocskákkal, az átlátsz^ó, gyönge, kékes és violás körmöcskékkel. O, ezek a kezecskék! 0, milyen különös borzadással gondolt vissza az auya ezekre az öntudatlan círógatásokra. 0, mennyire érezte még ezeknek a kezecskéknek sajátos illatát, az egész kis csöppségnek átható szagát, amely hasonlatos volt a pelyhedző galambfiókák illatához! így élt donna Laura, elzárkózva belső, lelki világába, amely minden nappal jobban és jobban közeledett az élethez, amint multak az évek, hosszú évek, amig csak meg nem öregedett. Hányszor könyörgött régi szerelmének, hogy adjon közelebbi hirt fiá-