Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-08 / 116. szám

T9T0. I. évfolyam, 116. szám. Szombat, október 8 BOzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, 11 C3 Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám e=3 ,, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre . . . R |2'~ negyedévre. R 6-— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fiücr ELOFIZETESI ÍR VIDÉKÉN > egész évre . K 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. K V— egy hónapra R 2-40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=n Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 125—11 Az u] köztársaság. Nem is egész huszonnégy órával a lisszaboni forradalom kitörése után, megjelent a forradalmi kormánynál Franciaország portugáliai követe s bejelentette, hogy kormánya Portugália köztársaságot elismeri. Ez a gyorsaság és határozottság szenzáció a szenzációban. Nem lehet, hogy Franciaországnak ily rövid idő alatt érkezése lett volna a hatalmak véleményét kikérni, velük eszmét cserélni s velük az uj köztársaság elismertetése, a braganzai királyi család trónfosztása fe'.ől tanácskozni. Franciaország tehát tisztára a saját szakállára cselekedett egy olyan dologban, amelyről az európai diplomáciában még a vélemények sem alakultak ki. Jelentős, döntő fontosságú esemény ez, a legújabb köztársaságra nézve rendkívül kedvező, ellenben Spanyolországra, illetve a spanyol királyságra nézve esetleg végzetes lehet. Egyúttal rendkívül felelősségterhes is ez a lépés Franciaországra nézve. Elvégre Európa a császárok és királyok világrésze. A hatalmak közül egyedül Franciaország köztársaság. Ellenben a többi világhatalmasság, amelyek az emberiség sorsát a kezükben tartják, nemcsak hogy trónusokról kormányoztatnak, de népeiknek lelkületétől oly távol áll a köztársasági gondolat, hogy megérteni is alig tudják. Az orosz, az angol, a német és az osztrák-magyar dinasztikus nép. Vilmos császárról, Miklós cárról és Ferenc Józsefről különkülön hirül hozta a táviró, hogy megdöbbenve fogadták a lisszaboni tróndöntés hírét, ami bizonyosan nem kellemes meglepetést jelentett. A kalmár Anglia menedéket nyújt a menekülő Mánuelnek s hadihajókat küld a portugál vizekre, de már nem Mánuel, hanem a saját érdekeinek védelmére. Európa uralkodói közül mégis az angol volt az, aki legkevésbé illetődött meg, mert Angliának most már az a célja, hogy a portugál köztársaságnál is ugyanazzal az abszolút politikai és gazdasági befolyással bírjon, amelyíyel a királyságot segített tönkre tenni. De azért itt sem örülnek az uj köztársaságnak, aminthogy egy császár és király sem örvendezhet annak, ha valamelyik dinasztia összeomlik. Bármily biztosan üljenek is e világhatalmasságok a trónusokon, e lisszaboni mementó a szivükbe nyilallik és arra kell gondolniok, hogy ma nekem, holnap neked, akármilyen messze is van az a holnap. A portugál köztársaságnak az európai hatalmasságok által való elismertetése tehát még abszolúte nem befejezett tény, annál is inkább, mert Spanyolország nyíltan vagy titokban mindent el fog követni ellene. Naivitás lenne föltételezni, hogy ezek szerint Franciaország elliiríelenkedve cselekedett. Talieyrand hazájában áll még ma is a diplomácia mesteriskolája, itt csak finoman és megfontoltan tudnak dolgozni. A portugál köztársaságnak dróttalan távirat utján való elismerése céltudatos és nagystílű tett. voit Franciaország részéről. Kell, hogy imponáljon mindenkinek. A francia köztársaságnak sok külső és belső ellensége van ; nem az országnak, hanem a köztársaságnak. Orosz és angol szövetségese mindenesetre elég hatalmas, de rideg érdeknél nenn egyéb fűzi őket hozzá. Az angol király s az orosz cár bizonyára szivesebben látnának császárt a Tulleriákban, mint a totyakos Falliéres elnököt. A francia köztársaságnak intimus és természetes szövetségese csak egy másik köztársaság lehet, az ellentét, amely a köztársasági és monarchikus kormányforma között fönnáll, a hasonló minőségeket egymásra utalja, mert ellenfelük is közös. Párisban tehát természetes uj szövetségest látnak az uj köztársaságban s nyomban segítségére siettek a kis vajúdónak. Portugáliát ezzel örökös hálára kötelezte magának Franciaország, amely mint Európa legnagyobb köztársasága, a legnehezebb helyzetben csatlakozott hozzá. A másik ok, amely a párisi kor mányt gyors cselekvésre késztette : Spanyolország. A mai lapok már hirül hozzák, hogy a lisszaboni események nem tévesztették el hatásukat Madridban s mozgolódik a hatalmas spanyol köztársasági párt is. Permanens koronatanácsot tartanak a madridi királyi palotában s Barcelonában, a republikánusok fészkében, kihirdették az ostromállapotot. Nem lehetetLeánykérés írta Henry Bordeaux. Rosay Armelle kisasszony abban a rémületben élt, hogy pártában marad. Huszonöt éves lett és még senki sem kérte meg a kezét. Bár csinos leány volt, nem vették észre, mert tartózkodó és félénk volt, mikor a fiatal leányok nem azok többé. És hogyan is lennének? Van is ma az embernek ideje fölfedezni a kecseket, melyek maguktól nem kínálkoznak. 0 kész lett volna ugyan kinálni az övéit, de nem készítette őt elő rá a sportoló laikus és emancipált nevelés, de különben is gondosan őrködött fölötte a nagyapja, a nagyanyja, kik lelkiismeretesen helyettesitették elhunyt szüleit. Nyugalomba vonult kiskereskedők voltak, szelídek és becsületesek, kik ugy vigyáztak az unokájokra, mint valami veszélyben forgó kincsre, távol tartották tőle a fiatalembereket, megválogatva az összeköttetéseket, a rokonokat. Armelle az ő regényes lelkületével ártatlanul talá'kozásokról, szökésekről, szöktetésekről ábrándozott s mindenféle különleges szentekhez fohászkodott, hogy férjet találjon. De nem történt semmi. Természetesen nem tudta, hogy Morteau Raoul, a közjegyző irodavezetője, az époly félénk és tartózkodó ember, mint ő, megpilí antotta őt és láttára nem érezte azt a félelmet, melylyel a fiatal leányok rendesen eltöltötték, komolyan kezdett rá gondolni. Ez a helyzet végtelen hosszura nyúlt volna, ha a szomszédos járásban egy közjegyzői állás nem üresedett volna meg. Morteau Raoul csak házasság révén lehe" tett közjegyző, a közjegyzői iroda magas vételára miatt, mit csak hozományból lehetett fedezni. Hosszas habozás után elküldte tehát az apját, egy nyugalmazott adópénztárnokot Rosayékhoz, kik épen nem számítottak erre s kiket ez a látogatás roppantul megzavart, mert semmitől sem féltek jobban, mintha zavarták őket megszokott életrendjökben és már egészen össze voltak nőve az ő kedves unokájokkal. Mindenekelőtt tisztába akartak jönni vele, mi indíthatta Morteauékat erre a lépésre, hol ismerkedhetett meg a kérő Armeilel? Tudakozódni, információkat szerezni akartak. A két öreg udvariasan későbbre halasztotta a válaszát s elfogadták az egy heti halasztást, melyet az öreg Morteau ajánlott. Tüstént maguk elé citálták a leányt. — Hát nekünk nem is szólottál . . . — Nagyon rosszul tetted, hogy titkolóztál előttünk. Armelle tiltakozott. Amint meghallotta, mi történt, legott szerelmes lett Morteau Raoulba, kit épen nem ismert s kijelentette, hogy örömest elfogadja őt. A nagyszülei leverten, busán várták az öreg Morteau másodiklátogatását s hivatalosan, rémülten és ceremóniásan fogadták őt. Ez azonban főkép azért jött, hogy megbizonyosodjék a hozományról. Sok kölcsönös bók után, akarva, nem akarva, meg kellett pendíteni az anyagi kérdést és Morteau apó megpendítette. — És Armelle kisasszony árva? — Fájdalom, igen. — Sem atyja, sem anyja? — A szegény gyermek ! — Rendelkezik tehát az egész vagyonával '? — A vagyonával? — Kétségen kivül. — Nincs neki vagyona. — Nincs? — ismételte Morteau megütközve. — Ugy hát hogy adják őt férjhez ? Van* nak legalább kilátásai? — A kilátásai, a reményei, — jegyezte meg Rosay szerényen, — mi vagyunk. — Nem kaphatna valamit előlegképen az örökségből? — Mi adunk neki valamit, — erősítette határozottabb hangon az aggastyán, kire nyugtalanul kezdett nézni a felesége. — Ah, jó ! És mennyit adnának neki ? — tíát húszezer frankot, amelyet félrerakosgattunk. — Húszezer frank ! — ismételte elképedve Rosayné. — Húszezer frank ! — mondta Morteau. — Az semmi! — Nekünk nagyon sok.