Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-29 / 108. szám

Í91C. I, évfolyam, 108, szám. Csütörtök, szeptember 29 (ISiponti szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, c=j Korona-utca 15. szám t=n íedapesti szerkesztőség és Kiadóhivatal (V., C=> Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R negyedévre . K 6— egy hónapra ft Egyes szám ára 10 fillér 12'— V— ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . K V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 e=i Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 A kölcsön. Az internacionális forgalom óriási arányainak közepette minden államnak fontos érdeke, sőt úgyszólván életkérdése, hogy hitelét, hogy igy fejezzük ki: üzleti jóhirnevét megőrizze. Mert az állani nemcsak politikai és társadalmi fogalom, hanem egy óriási gyár és kereskedés is. Termel, vesz és elad, munkát meg kötelezettségeket vállat s igyekezik azokat teljesíteni. Ha pedig avatatlan, vagy könnyelmű kezek vezetik a gazdálkodását, épen ugy csődbe kerülhet, mint a legkisebb vegyeskereskedés. M'nek ismételnünk és századszor bizonyítanunk, hogy a magyar állam sorsa az utolsó években könnyelmű és avatatlan kezekbe volt letéve. Szerencse, hogy még a végső romlás előtt megváltoztatta a veszedelmes helyzetet az ország népének Ítélete. Jött a nemzeti munka kabinetje, amely a közhiedelemben súlyosnak tartott állapotokat még szörnyűbbnek találta. Kiderült, hogy ötszázhatvan millió korona kölcsönre van szüksége a magyar államnak, hogy teljesen rendbehozhassa háztartását. A KhuenHédeiváry-kormány habozás nélkül hozzá is látott, hogy ezt a horribilis összeget megszerezze. Tudvalevő, hogy már a koalíciós éra vezetői is tárgyaltak a kölcsönről és pedig francia pénzkonzorciumokkal. Az eszmét a francia közeledés adta. Emlékezünk, hogy a francia pénzügyminiszter személyesen tett látogatást Budapesten és akkoriban azt az udvarias kijelentést tette, hogy mindent el fog követni a kölcsönügy méltányos és gyors lebonyolítása érdekében. Nos hát, a francia pénzügyminiszter jól tudta, mit beszél. Mert kétségkívül átlátott a szitán. Tapasztalta, hogy a magyar állam ügyeinek akkori intézői meglehetősen naivak, meg is vannak szorulva, tehát könnyen lehet busás kamatot kipréselni belőlük. Meg is kezdődtek a tárgyalások, de mielőtt be lehetett volna fejezni azokat, megbukott a koalició. A Kliuen-Héderváry-kormány az immár égetően sürgőssé vált állami kölcsönt természetszerűleg kereste szintén Franciaországban. Ott már mutatkozott hajlandóság az üzlet megkötésére, tehát észszerű és logikus volt, hogy a párisi konzorciumokhoz fordult Lukács László pénzügyminiszter. Ám nem a koalíciós minta szerint. Nem ugy jelentkezett, mint a megszorult ember az uzsorásnál, hanem mint az öntudatos kereskedő, aki becsapni nem hagyja magát. A Khuen-Héderváry-kormány önérzetes föllépésének ismerjük a következményeit. A meglehetősen, sőt részben teljesen korrumpált francia sajtó megfizetett cikkekkel kezdte Magyarország hitelét és financiális jóhirnevét rágalmazni. Az alantos hajszát megunva, a kormány a francia kölcsön tervét elejtette. Alig néhány hete történt ez. Annakidején leszámoltunk avval a kárörvendő gunyttyal, amely azok részéről hangzott a mostani kormány ellen, akik leginkább bűnösek, mert részük volt a pénzügyi válság fölmeríilésőben. A legfélszegebb és legrikitóbb dolog volt tehát, hogy diadalt kiabáltak s a nemzeti munka kormányát megvádolták tehetetlenséggel. Néhány hete történt. És ma, nem is egy egész hónap múlva, már módunk van jelenteni, hogy a Khuen-Héderváry-kabinet az ötszázhatvan milliós kölcsönt megszerezte. Megszerezte, kétségkívül a legkedvezőbb és a legkényelmesebb föltételek mellett. Eddigi jelentések szerint a magyar államháztartás számára szükségek pénzt a Rotschild-csoporttal szövetkezve a berlini bankok előlegezik. A kölcsönügylet lebonyolítása előreláthatóan, sőt igen helyesen járadék-kibocsátás révén fog megtörténni. A kölcsön tehát megvan, bizonyára a kapzsi francia bankárok nagy boszuságára. De elhallgat most valószínűen az itthoni nagy kaján kárörvendezés is, mert ilyen impozáns siker láttára nem is tehet egyebet. A parlament megnyitásának idején jóleső és megnyugtató tudat, hogy az első jelentős eseményen, a kölcsön fölvételén rövidesen túlesünk. Az is bizonyos, hogy ez a kormány A fekete pásztor. * Irta Szini Gyula. II. — Jaj, de szép a háza, — szólt újra a leány, amint észrevette, hogy folyondár fut föl a falára. — Rossz vityilló, — szerénykedett a legény. , — És ez micsoda szép virág itt? — mutatott a kis kertre, amely néhány négyszögöl volt. — Ez csak olyan bab. Virágzik. — Epret nem lehet itt enni? — kérdezte a leány és jó kedvvel lóbálta a lábát, amely keresztbe volt téve és fehér topánba volt bujtatva. — Epret — szólt a legény — hozok mindjárt. Itt van a kis erdőben — és már szaladni akart. -— Nincs az messze? — Órányira — felelte a legény, bár tudta, hogy legalább két órába kerül, mig odaér. — Akkor maradjon. Mit csinálok én itt addig? . . . Maga nélkül . . . És a pásztor ugy érezte, mintha mesében, álomban gázolna és a hangok fátyolon keresztül érkeznének feléje. De nyomban megjött világossága, amikor arra gondolt, hogy mit adhatna még enni tündérvendégének... Oldalas szalonna, tojás, sonka volt az éléstárban, de ki tudja, mit eszik ilyen idegen madár? Elő sem mert velük hozakodni. kér* Színi Gyula e kitűnő novellájának első részét lapunk keddi számában közöltük. — Falatka kenyeret kaphatnék? deste a színésznő. — Kalácsom is van! — ujjongott fel a legény és csodálkozott, hogy hamarább nem jutott eszébe az omlós, szekfüszeges kalács. Pirosnyelü turi bicskával szegte meg a kalácsot, amelybó'l mohó, édes, inyet csiklandó illat áradt ki. A leány valósággal majszolta a kalácsot és közben lehunyta a szemét, mint a macska, mikor dőzsöl Ilyenkor annál inkább ragyogott vérpiros ajka és kivillant gyöngyfoga, amely az omló kalácsba mélyedt. A színésznő szinte belefáradt a falánk evésbe és utána lassan, széles jó érzéssel, tárta szét gömbölyű karját. — Szereti a szép dalt? — kérdezte a pásztortól. — Szeretem — felelte az őszintén. — Olykor magam.is furulyázok. — Kisérjen, — kapott a szavába a leány. A pásztor meghökkent, nem tudta, hogy mire értse a kisérést és csaknem öntudatlanul felelte rá: — Akár mindhalálig! Röstelte a kicsusszant szót, azt hitte, hogy rosszul hangzik, pedig a leány olyasmit gondolt magában, hogy: lám, ezek a parasztlegények! . . . •— Hát hozza ki a furulyáját — szólt a leány, hogy a pásztor nem mozdult. — Vagy ugy, a furulyámat — eszmélt fel a legény és beszaladt a szobába érte. Még arra is érkezése volt, hogy odabenn gyorsan megcsókolja... a habos párnát. — Ismeri ezt a nótát? — kérdezte a leány, amint a pásztor kijött. „Furulyázom estelente ablakod alatt. .." Honnan ismerte volna a legény? Olyan nóta volt, amit gérokkos szalonharamiák irnak zongorára, négy kézre. A leány azért énekelte, a pásztor pedig áhítattal hallgatta a szavakat, amelyeket értett és amelyekről mégis azt hitte, hogy másképp kell érteni, az urak módjára. — Tetszik? — kérdezte végül a leány és be sem várta a feleletet. —• Persze, maguk szebbeket tudnak itt falun ! — Csak olyan közönségeset — felelte a legény;. — Énekeljen egyet. — Nem arravaló a hangom. Inkább majd elfurulyázom, szolgálatjára. A leánynak föltűnt a „szolgálatjára" szó, amelyet a pásztor alázatosan hozzábiggyesztett minden mondatához. — Ne mondja ezt nekem. Nem vagyok én kegyelmes asszony. Én csak színésznő vagyok. Színésznő ... A pásztor ajka nyitva maradt a szóra, mint a mesét hallgató gyermeké. Színésznő. Hallott már erről, mint a griffmadárról, a tápióról, a sellőről, Óperenciáról és messzi-messzi csudálatos országokról, hol az emberek aranyfügét szednek a fáról. Szinház. Ez az ő szemében a gazdag emberek türdérvilága volt. Színésznő. Hogy húsból, vérből valók, honnan sejthette volna? Katonaviselt emberek tódítottak neki a színházról és a beszédjüket ugy hallgatta, mint a fonóbeli regéket. Kevés hittel, nagy gyönyörűséggel. — Nem voltam még színházban — mondta busán, hogy a szive szinte sirt belé. — Nem volt színházban! — csudálkozott