Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-27 / 106. szám

Kedd, szeptember 27 I. évfolyam, 10S. szám ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész ívre . R 24 — líiévre . . . R |2 negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2 Egyes szám ára 10 fillér Itfzponti szerkesztősé? és Kiadóhivatal Szeged, j-3 Korona-uU'd 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadf'hivaUl IV., t-n Városház-iiica 3. szám iz= ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . K 2S-— félévre . . . R 14 — negyedévre. R V— egy hónapra R 2'iO Egyes szám ára 11) fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 331 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 123—12 Igazságszolgáltatás! jelenségek. Irta Edei Illés Károly dr. Megint két eskiídtbirósági ítélet vonta magára a közfigyelmet. Egyiket a balassagyarmati, másikat a szatmári esküdtbíróság hozta. Amott a vádlott egy szécsényi ügyvéd volt, aki több pisztolylövéssel kioltott egy ifjú életet, emitt egy tizenhat éves leány, aki beretvával elmetszette alvó édesanyja nyakát. Az esküdtbíróság mind a két vádlottat fölmentette. A két eset szereplői, motívumai és egyéb körülményei nagyban különböznek egymástól. Megegyeznek azonban abban, hogy mindegyik vádlott beismerte a tett elkövetését, hogy az orvosszakértők mindegyiket ép elméjű és beszámítható egyénnek nyilvánították s hogy ennek ellenére az esküdtek mégis abból az okból mentették föl őket, mert a szécsényi dráma vádlottja öntudatlan állapotban cselekedett, a szatmári leánynak pedig nem volt az az erkölcsi és értelmi fejlettsége, amely fiatalkorú egyénnél a bűnvádi felelősséghez szükséges. A tételes törvény szerint kétségkívül joguk volt az esküdteknek ily értelemben határozni. Mert hiszen a bűnvádi perrendtartás világosan rendeli, hogy a beszámítást kizáró ok fönn, vagy fönn nem forgásáról, ha ilyen okot a felek valamelyike érvényesített, vagy a bíróság észlelt, kérdést kell az esküdtekhez intézni (358. szakasz). Az esküdtek tehát csak hivatásukat teljesitik, midőn az ilyen kérdésre meggyőződésük és lelkiismeretük szerint igennel, vagy nemmel válaszolnak. írta Színi Gyula. Tásztorősei még fehér báránykákat, juhokra; legeltettek. Neki a bodor, fekete füstfellegekre kellett vigyázni, amelyek mint sötét nyájak gomolyogtak a vonat után. A fehér pásztorok ivadékából füstös, fekete pásztor lett. De azért a csillagokat ép ugy szerette nézni, mint ősei. Éjszakánkint, mikor holdfényes némaságban hallgatott a róna, ott ült a vasúti őrház előtt c's pásztorsipján furulyázott. Tanulta-e a nótákat, vagy maga csinálta-e, azt maga sem tudta. Ilyenkor álmodozott. Névtelen, nagy érzésekkel telt meg a lelke, vágyott csillagmagasságra és a sínpár, amely a holdvilágban ezüstösen tündökölt, olyan volt előtte, mintha messze tul felszöknék a sziporkázó, mélázó világok, fények miriádjai közé. Ritkán egy-egy vonat robogott el előtte, mintha vasszárnyával mérhetetlen szeleket csapdosna. Ilyenkor piros lámpással kiállt a ház elé, be-bepillantott a kivilágított ablakokba, ahol furcsa emberek magukba mé'yedve bóbiskoltak. Egy-egy cifrább, pirosbélii kocsiban olykor egy-egy tündér nyújtózkodott egyedül, álmában, amely ismereten országokba, ismeretlen célok felé röpítette. A zakatoló vonat azonban sohasem állt meg a kis kalyiba előtt, hanem méltóságosan vitte tovább a maga kis vüágát. A füstös pásztor szemében ez volt A szóban lévő két esküdtbirósági Ítélet törvényességéhez ebből a nézőpontból kétség nem fér. Kérdés azonban, hogy képesek-e az esküdtek annak helyes és tárgyilagos megítélésére, hogy tényleg fönforog-e valamely beszámítást kizáró ok és igy kialakulhat-e bennük e kérdést illetőleg olyan bírói meggyőződés, amely ugy az anyagi igazság, mint a társadalom-biztosság- tekintetében megnyugvást kelt. E kérdésre pedig az eddigi tapasztalatokból okulva, de a dolog természeténél fogva is, tagadólag kell válaszolnunk. A szécsényi drámában a vádlott öntudatlan állapota szerepelt mint beszámítást kizáró ok. Első pillanatra egyszerűnek és mindenki által megoldhatónak látszik a kérdés, hogy mi az öntudatlan állapot. E kérdésre valószínűleg mindenki azt fogja felelni, hogy ez olyan áliapot, amelyben az illető mit sem tud magáról és cselekedeteiről. Ilyen például az alvajárás, az álomkórság és a teljes részegség állapota. Az élet azonban azt mutatja, hogy az emberek ilyen állapotban nem igen szoktak cselekedni. De vannak átmeneti állapotok, amelyekben az öntudatos cselekvés már némileg meg van bénitva, ellenben az öníudatlanság még nem állott be. Ilyen állapotot idézhetnek elő például az erős indulat, vagy a részegség. Már most mit mond a törvény? A büntetőtörvénykönyv szerint nem számitható be a cselekmény annak, aki azt öntudatlan állapotban követte el. (Hetvenhatodik szakasz.) Csak eddig van. Mert amit ez a szaa nagyvilág, amelyet csak ablaküvegeken át ismert. Egy éjszaka megint fölcsillant a vonat piros szeme, amely élesebb, mint ember szeme, mert mindjárt észreveszi, hogy egy icipici kis őrházból nem kacsint vissza egy-egy piros kis szem. Meglóbálta a lámpását, amely vígan keringett körbe mindaddig, mig a vonat el nem robogott. Akkor magára maradt és még egy kicsit körülnézett az éjszakában, amelyben lassankint elveszett a vonat halkuló zakatolása. Egyszerre valami gyászos sóhajtás, halk nyögés hangzott föl egy bokorból. Összerezzent. A hang olyan volt, mint egy sebzett madáré, de erősebb, szivszorongatóbb. A hang felé sietett és egyszerre észrevette, hogy a bokorból valami fehérség villan elő. — Esry ember . . . egy nő . . . leesett a vonatról. Ezek a gondolatok cikáztak át gyorsan agyán, mikor rávilágított a testre. Maga mellé tette a lámpáját és felölelte a fehérruhás nőt. Egy sápadt, lehunyt szemű fiatal leányarc tünt eléje. Szőke haja ki volt bomolva és ajka előtt, amely lihegett, halkan táncolt a sóhajtások szelére. Ölbe vette a leányt és bevitte a kis őrházba, ahol hirtelen nem akadt elég puha dolog, ahová a csupa csipke, hab, fodor, szinte csupa cukortermetet letegye. A leány ájulva feküdt az ágyon. Ecettel dörzsölte a homlokát, mire lassankint magához tért és nehéz árnyas pillái alól szinte egy zafir fénye szökött ki. kasz tovább mond, hogy tudniillik annak sem számitható be a cselekmény, akinek elmetehetsége meg volt zavarva és emiatt akaratának szabad elhatározási képessége nem volt: ez már az elmebetegség által megzavart lelkiállapotot jelenti és nem azonosítható az elmebetegség nélkül átmenetileg beálló öntudatlansággal. Mit jelent tehát a törvény értelmében az öntudatlan állapot és mit az elmetehetség olyatén zavartsága, amely az akarat szabad elhatározását kizárja? Ez iránt még ma sincs egyetértés az elmeorvosok, a jogászok és a bírák között. A nyilvánvaló öntudatlanság és elmebetegség esetei természetesen nem adnak kétségre okot. De állandó vita és kétség tárgya például az, vájjon az erősen fölkorbácsolt és féktelen indulat, ami teljesen normális egészségű embernél is előfordulhat, azonositható-e akár az öntudatlansággal, akár az elmetehetség oly megzavarásával, amely a beszámítást kizárja. A tapasztalás azt mutatja, hogy az egyébként ép elméjű ember még az indulat legnagyobb fokán is öntudatosan cselekszik. Tudja, hogy mit tesz, tehát tudja azt is, hogy büntetendő cselekményt követ el, mikor indulatos fölgerjedésében embertársát életétől megfosztja. Azt sem lelet állítani az ily állapotban cselekvő emberről, ha egészséges, hogy elmetehetsége meg volt zavarva s emiatt akaratának szabad elhatározási képességével nem rendelkezett. Mert hiszen elmebetegségről s az akarat szabad elhatározási képességének hiányáról ez esetben szó sem lehet. «^aareagga.^^ imiiMtmiwwwuw i mmmmmmmmmmnaammmm — Nem vagyok összetörve? — ez volt az első kérdése. — Leestem a vonatról. Megtapogatta magát. Nyújtózkodott és mivel mi bajt sem érzett, csaknem ujjongó hangon kérte: — Vizet. Néhány kortyot nyelt és nyomban elaludt. A pásztor csak egyenletes lélekzését hallotta már néhány perc múlva. Nem volt lelke fölébreszteni. Egész éjjel virrasztott, hogy a leány első hívására megjelenhessen. Csak pitymallatkor nyomta el kissé az álom. « Madárszóval ébredt a nap. Egy-egy élesebb fütty költögette a félig álmos csivogókat. Az éjszaka, a titokzatos varázsló, szemlátomást szökött nyugat felé és futásában elszórta kérészéletű gyémántjait, fűszálon, virág kelyhében csillogó harmatcsöppjeit. Nagy szivdobogásra ébredt föl a füstös pásztor. Olyan szépet álmodott, hogy szinte megdöbbent tőle: szegény embernek koldusgyáva az álma is. — Alszik, — szólt magában, amint a csöpp ablakon át meglátta a párna csücskét, amely hódombjában aranyat rejtegetett. Egy szürke veréb, amely enni járt az ablakfiókra, megkopogtatta az üveget. — Hess! — szólt rá s a madár elrepült. Csöndes, tiszta volt a levegő, a pásztor hallgatózott : halk lélekzés nesze szűrődött ki az ablakon, halk zümmögés, mint a pókhálóba akadt szúnyogé, vagy mint a kis gyermeké. Egy pillangó, csalóka szinérzésével, rászállt i