Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-25 / 105. szám

6 DELMAQYARORSZACS 19Í0 szeptember 25 hogy valaki megpillantja az alakját. Délben, uirJkor látta, hogy semmisem történt, egészen iokedvre hangolódott és az asszonyhoz is ba­rátságosabb volt. Egy asztalnál ebédeltek, Vi­tális megivott egy fél liter bort és egészen lecsillapodott hangon beszélgetni kezdett. A jövőről tervezgetett. Megkérdezte a feleségét, men-nyi pénze van még. — Ott van a sublótban, ami van. Vitális erre fölkelt az asztaltól és a sublót­hoz ment. Tudta, hogy az asszony a második fiókban szokta tartogatni a pénzét. Kihúzta a fiókot, kutatni kezdett a fehérnemüek kö­zött és néhány darab huszkoronást talált. Ezt a pénzt Vitális magához vette. A felesége ekkor megkérdezte, hogy meddig akar még otthon maradni. Vitális erre nyíltan elmondott mindent. — Most még néhány napig itthon maradha­tok, — adta tudtára az asszonynak — addig itt ugy sem keres az ördög se. A csendőrök nem sejthetik, hogy hazajöttem. Erre gondol­hatnak a legkevésbé. Akikkel beszéltem, azok elmondták, hogy egészen másfelé keresnek. Hát te mit tudsz róla? — Én semmit — válaszolt az asszony — nem járok én ki sehova, nem is hallhattam semmit. — Ugy. De igazat beszélj, mert ha én el­pusztulok, te is velem együtt jutsz a más­világra, — Igazat mondtam ... — szólt az asszony. — Én is azt hiszem, hogy Ugrán, vagy hol akarnak elfogni. De abból nem lesz semmi. Én élve ugy sem kerülnék soha a csendőrök keze közé. Megbalt-e az, akit agyonlőttem? — Ugy tudom, hogy igen. — Azért. Mert mielőtt még engem lőnének agyon, elküldök belőlük néhányat az úristenhez­Most még itthon fogok időzni, ameddig tisztá­nak látom a levegőt, azután nyakamba fogom venni a vilápsot. így, a nádasban már nem le­het tovább élni. Az idő hidegre fordult és a zsombék között nem alhatok már. Vitális felesége az egész napot remegősben töltötte. Nagyon megijedt akkor, amikor az ura elmondta, hogy pár napig még nála fog elrejtőzni. Különösen attól félt, hogy ha a csendőrök megtudják a dolgot és rajta ütnek, Vitálisnak első dolga lesz, hogy őt löjje agyon. Tartott töle, hogy Vitális veszély esetében benne sejtené az árulót és nyomban legyil­kolná. (Az áruló koldusasszony.) A késő esti órákban egy öregasszony, va­lami koldusféle járt Vitálisék há?a körül. Vélet­lenül az ablak alatt állott meg és a szobából beszélgetést hallott, amelybe erős férfihang vegyült. Rögtön rosszat sejtett és mindjárt eszébe villant, hátha Vitális került haza és az asszonnyal valami baj történik. Vitálisék szo­bájában lámpa égett. Az öregasszony a le­függönyzött ablak egy kis résén bepislantott és mindjárt észre is vette, hogy az asztalnál épen az ablakkal szemben Vitális ül mogorva arccal és a kezével fenyegetödzött. Az öreg­asszony elfojtott lélegzettel figyelt s amikor meggyőződött róla, hogy a szobában tényleg Vitális tartózkodik, akit különben személyesen is ismert, nyomban a csendőrség állomására sietett és elmondta, hogy Vitális hazajött; most is otthon van, a szobában ül, látta az arcát. A csendörtiszt erre azonnal parancsot adott ki, hogy az összes szolgálatbanlévő em­berek szuronnyal fölfegyverkezve vonuljanak ki, kerítsék körül Vitális házát és élve vagy halva, de akárhogyan fogják el. (Jönnek a csendőrök.) A hajszára kiküldött csapat a parancs értel­mében óvatosan, zaj nélkül eljutott Vitálisék házáig. Alighogy azonban a házat közrefogtál^ Vitális megtudott mindent. Nem mert kimenni, hanem egyik kezével lerántotta az ablak füg­gönyét, a másikkal pedig a vállához kapta a puskáját és kétszer egymásután a csendőrök közé lőtt. A kitűnő célzó golyói ez egyszer azonban eltévesztették a célt, a csendőrök kö­zül nem sebesült meg senki. Ellenben a vezénylő tiszt kiadta a jelszót: — Sortűz az ablakra! Vitális, látva az elkerülhetetlen veszedelmet, remegő kézzel, halottsápadtan maga felé irá­nyította a puskáját és elsütötte. Annyira izga­tott volt, annyira remegett, hogy a golyó most is célt tévesztett. A következő pillanatban azonban már holtan bukott a földre, a csend­őrök sortüze teritette le, két golyó hatolt a tes­tébe, egyik a szivét fúrta keresztül, másik a tüdejét. Az asszony nem sérült meg, ö a lövé­sek ideje alatt kimenekült a szobából, kinyi­totta a kapuajtót és az utcára futott. A csend­őrök azonban nem engedték tovább, hanem bevitték a laktanyára. Vitális vérző sebekkel, de már élet nélkül feküdt még egy ideig a szoba padlóján. A községi orvos konstatálta a halálát, az elöl­járóság pedig intézkedett, hogy a holttestet takarítsák el. Vitális halálának legelőször és legjobban a csendőrök örültek. A faluban is rögtön szét" futott a hír, hogy Vitálist agyonlőtték, mire a lakosság kitódult az utcára és nagy csoportok­ban a csendőrség laktanyájához vonult, ahol ujjongva éltették a csendőröket. A hir nem­sokára a szomszédos községekbe is eljutott s a lakosságnak nagy az öröme, hogy a hírhedt betyártól végre többé nem kell rettegnie. Vitális haláláról még az est folyamán táv­iratilag értesítették a belügyminisztériumot, amely elrendelte, hogy a Vitális fejére kitűzött kétezer koronát az első nyomra vezető öreg­asszonynak adják ki. Vitális harca a csendörökkel. Késő éjjel a Délmagyarország nagyváradi tudósitója Vitális agyonlövetésének körül­ményeiről a következőket jelenti: Berettyószentmárton község környékét a csendőrség két nap óta szoros gyűrűvel vette körül. Tizennyolc csendőr teljesített azóta szolgá­latot, akiknek a vezetője Kádas Sándor nyíregy­házai őrmester volt. Vitális háza egy idő óta la­katlan volt, a felesége átköltözött egyik berety­tyószentmártoni rokonához és ott is lakott. Az elhagyott ház udvarán levő ólban két malac maradt, amelyeknek az etetéséről egy Szilágyi Sándor nevü ember gondoskodott. Ma reggel a malacoknak krumplit főzött, amelylyel estére meg akarta etetni őket. A megfőzött krumplit egy, az udvaron álló tálba öntötte, de mire délután félkettökor visszajött, a tál már egé­szen üres volt. Gyanúsnak tünt föl előtte a dolog, azt hitte, hogy valaki a házban járt. Odament a lakás ajtajához és ki akarta nyitni, de észrevette, hogy belülről kulcsra van be­zárva. Kopogott, mire az ajtóban megjelent Vitális és egy rózsaszínű levelet tartott a ke­zében. Szilágyinak ennyit mondott: — Vigye el, Sándor bácsi, ezt a levelet a feleségemnek. Szilágyi rögtön ahoz a házhoz -futott, amely­ben Vitális felesége tartózkodott. Átadta a le­velet az asszonynak, aki, midőn megtudta, hogy Vitális küldi, lelkendezve futott a csend­örök állomására. Ott Fekete László örsvezető nyomban kiadta a jelszót: — Fegyverrel A csendörök körülfogták Vitális házát, Fekete László pedig a szoba ajtajához ment, berúgta azt, mire Vitális az asztal mellől, ahol levelet irt, fölkelt és igy szólt: — Hagyjanak békén, nem bántok én már senkit, meguntam a hajszát. Ekkor hirtelen a puskájához kapott. Ugyan­ebben a pillanatban célzott a csendörőrmester is. Mindketten egyidőben lőttek. Vitális puská­jából néhány sörét a csendörőrmester testébe hatolt, az ő golyója azonban nem találta Vitá­list, aki épen abban a percben, amikor a csend­őrök sortüzet adtak, az ágyra, dőlt és puská­ját a mellének irányította. Vitális és a csend­őrök egyidőben lőttek, azt azonban megállapi. tani nem tudják, hogy voltaképen a saiát golyója vagy a csendőrség sortüze teritette l6 Vitálist. Ezután a helyszini vizsgálat következett Megállapították, hogy Vitális tegnap délután jött haza, levetkőzött, megborotválkozott, mé*» a körmeit is megtisztította, azután ingben" gatyában az ágyba feküdt. A helyszini szem­lén megjelent Kármán Elemér nagyváradi ki­rályi ügyész, továbbá Jeszenszky főszolgabíró Vitális két levelet irt, mindkettőt a fele­ségéhez. Az egyikben hosszan elbúcsúzik tőle a másikat pedig Vitális házában, az asztalon találták meg. Ezt épen akkor kezdte irni, ami­kor a csendőrök rajtaütöttek. A levéltöredék igy hangzik: Meguntam a hajszát, éljetek békében. Édes feleségem, te vagy az oka mindennek, jobban szeretted az anyádat, mint engem. Már az oltár előtt . . . Eddig tart a levél, Vitális utolsó kezeirása. A közönség a Szőke-ügyről. * Ugy-e, édes szerkesztő ur, az a bün, ha mi, kislányok, rosszat teszünk és kitudódik. De ha nem tudják meg, akkor nem bün. Ezért sajná­lom Szókénét. Kis bakfis. Szókénét egyetlen asszonynak sem áll jogá­ban elitélni. Még a tisztességes asszonyoknak sem. Mert nekünk — nőknek — az egész éle­tünk a megbocsájtásra és főleg a megértésre van fölépítve. Ninon. * Tekintetes Szerkesztőség! Szíves felhívásukra, melyet becses lapjuk olvasóihoz intéztek azon célból, hogy a Szőke­ügyre vonatkozólag az esküdtek Ítéletéről véle­ményüket nyilvánítsák, én is a legnagyobb készséggel vállalkozom. Véleményem a követ­kező: A családi tűzhely számára eddigelé nem al­kottak világi törvényeket. Itt maga a családfő uralkodik. büntet és jutalmaz; ez az ö elvi­tázhatatlan joga. Használhatja a virgácsot szó­fogadatlan gyermekeivel szemben és ha ezek már azon korban vannak, midőn a virgács rá­juk nézve nem lehet fenyítő eszköz és nem akarnak az ö akaratának engedelmeskedni, akkor kizárván őket a családi körből, magukra hagyhatja őket. Hasonlóképen áll a dolog a reá bizott hitvestárssal is. Ha ez utóbbi vét­kezik a jog és erkölcs ellen, akkor férje elta­szíthatja magától, elvá'hat töle. Az a barát pedig, akit családomba vezettem, akinek meg­engedtem, hogy részt vegyen családi boldog­ságomban, és aki ezen bizalommal a legbecs­telenebb és leggyalázatosabb módon visszaél, szégyent hoz házamra és földúlja az én és csa­ládom boldogságát, egy féreg, amelyet, hogy további károkat ne okozhasson, ártalmatlanná kell tenni, el kell pusztitaui, és erre a célra a legalkalmasabb eszköz a Browning. Szükséges, hogy olykor-olykor egy elijesztő példa adassék, ilyfajta még létező egyéneknek. Igy gondolkoztak és ítéltek az esküdtek a Szőke-ügyben és fölmentették azt a férfit, aki megtorolta a becsületén esett súlyos sérelmet. És helyesen is cselekedtek. Budapest, 1910. szeptember 23. P. H. * A Szőke-ügyet eddig nem abból a szempont­ból Ítélték meg, hogy vájjon a verdikt igazsá­gos volt-e, hanem, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. Ezt az ügyet felekezeti oldalról bírálták: gentry—zsidó-heccet csináltak belőle, na­gyobb dicsőségére a XX-ik századnak és hü jellemzésére az úgynevezett „intelligens pol­gárság" gondolkodásának. R—nn S—u. * Mióta szegény Pista ily borzasztó példát adott nekünk, fiataloknak — még arra is kell vigyáznom, hogy kapu egyáltalán ne legyen a palánkon átbukva — legföljebb csak a nya­kam törhet, — de nyikorgó zár nem örvendez­tetheti meg az Úrnője randevújára irigy Judas­kisasszonyokat. Gyula­* Tisztelt Szerkesztőség! Fiatal leány létemre hozzá merek szólni a Szőke-ügyben föltett k»'1

Next

/
Oldalképek
Tartalom