Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-21 / 101. szám

1910 szeptember 21 OELNIAGYARORSZAG 13 (__) Változások a szénbányavállalatoknál. A szénpiac kedvezőtlen viszonyainak első áldozata a Kővárvidéki kőszénbánya részvénytársaság. Az állami szénbányászati akció következtében a szónbányák üzeme erősen fejlődött, a piacokat elárasztotta az olcsó szón, a kereslet pedig egyre csökkent. Ezekkel a nehéz viszonyokkal nem tudott megbirkózni a fiatal vállalat és kimondották a fölszámolást. A fölszámolók: Péteri Ferenc, Beck Dénes, Laehne Hugó és Sebestyén Artúr. Ugylátszik azonban, a kedvezőtlen viszonyok nem vették el teljesen a vállalkozási kedvet. Erre mutat, hogy a rapp-romhányi kőszénbánya iinancirozását egy a Leszámitolóbankkal kapcsolatban lévő csoport vette kezeibe. Az alapítók remélik, hogy a bányaüzem kedvező eredményeket fog fölmutathatni, sőt erre a reményre támaszkodva, Losoncig vicinális kiépítését is tervezik. (—) A nemzetközi munkanélküliségi kongresszus ma délután Cocheri pénzügyminiszter és Brísson Henry elnöklése alatt a Sorbonne-ban megnyílt. Cocheri pénzügyminiszter a kormány nevében üdvözölte a delegátusokat, gazdasági és szociális szempontból rámutatott a munkanélküliség elleni harc jelentőségére. A kongresszus a legszebb példáját fogja adni az emberiség nemzetközi szolidaritásának és hozzá fog járulni, hogy biztosítsa a végtelen haladást, valamint a gyűlöletet és elkeseredést csökkentse. (—) Az uj vámtörvény. Ismeretes, hogy az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szerződés VI. cikke kimondja, hogy a vámeljárásról a két állam kormányainak mielőbb törvényjavaslatot kell a két törvényhozás elé terjeszteni. A vámeljárás ma, azoktól a részektől eltekintve, amelyek az autonóm vámtarifáról szóló törvényben foglaltatnak, nincs törvényhatóságiig szabályozva, hanem részben még a Mária Terézia alatt kibocsátott harmincadrendtartás, részben az 1842. évből való harmincadhivatali utasítás és az 1853. évből való különböző utasítások intézkednek és vannak még érvényben a vámeljárásra nézve. Egy modern, egységes vámkezelési törvény tehát nagyon szükséges éa ennek a szükségletnek igyekezett megfelelni a legutóbbi kiegyezésről alkotott törvény, midőn a két kormányt a vámeljárásról szóló törvény előterjesztésére utasította. Ennek a törvénynek előkészítését a két kormány befejezte, sőt a kereskedelemügyi minisztérium az uj vámeljárási törvény előadói javaslatával is már elkészült. Az uj törvény azonban csak a következő esztendőben kerül a törvényhozás elé, mert a miniszter előbb meghallgatni kivánja az érdekelt köröknek észrevételeit. (—) Az osztrák bortörvény szigorítása. A Bécsben megtartott osztrák borászati kongresszus egyhangúlag elhatározta, hogy fölterjesztést intéz az osztrák kormányhoz az osztrák bortörvény oly irányú módosítása érdekében, hogy a boroknak származásuk szerint való elnevezése is védelemben részesüljön, továbbá, hogy a bornyilvántartás vezetése, melyet Németországban és Magyarországon már életbeléptettek, Ausztriában is kötelezővé tépessék. (—) A petróleum és a franciák. Az osztrák kormány erélyesen megcáfolta azt a hírt, hogy a francia vasutakon retorziós rendszabályokat akarnak alkalmazni az osztrák petróleumra. Ugyanebben az időben az osztrák kormány megindította a tárgyalásokat a francia kormány külön megbízottjával, hogy a retorzióval tényleg ne éljenek. Párhuzamosan folynak a tárgyalások a Limanowa igazgatóságával is és a békekötés csak napok kérdése. A Limanowa a francia kivitelre tart igényt ós ezt valószínűleg át is engedik neki. Ugyancsak megindultak a tárgyalások a Vacuum OH Co.-val is és az osztrák kormány még az idén végleg rendet akar csinálni a petróleum-piacon. ÜMBMÜSBBHHSEEMM OGAK Lukács Imre íogmüterme • berlini fogtechnikán oki. képesítve GsEkonits-iiíCö 1. SíÉcIienyi-lér sarok. ProsÉi-IÉ. REGENYCSARNOK. Gyógyulás. Irta Rudyard Kipling. Esküvő után bekövetkezik a reakció, hol erősebben, hol gyengébben ; de előbb-utóbb megérkezik, s mindkét félnek keresztül kell gázolni rajta, ha azt akarják, hogy éltök további folyamán az árral haladhassanak. Cusack-Bremmiléltnél ez a reakció egészen a harmadik esztendeig nem jelentkezett az esküvő után. Bremmil aligha volt tökéletes; de annyi tény, hogy addig remek egy férj volt, mig kis gyermeke meg nem halt és felesége gyászt nem öltött, le nem soványodott s nem busult annyira, mintha legalább is a világegyetem indult volna pusztulásnak. Bremmilnek talán meg kellett volna őt vigasztalnia. Ha jól tudom, tett is kísérletet; csakhogy mennél jobban vigasztalta, az aszszony annál jobban búnak eredt, minélfogva Bremmil ur annál kényelmetlenebbül érezte magát. A valóság pedig az volt, hogy mindkettőjüknek erősítőre volt szükségök. S ez erősítő nem is maradt el. Bremmilné asszony most már könnyen nevet; de akkoriban nem volt a dolgon semmi nevetni való. Amint látjátok, Hauksbeené asszony megjelent a láthatáron s ahol ő volt, ott alapos volt a kilátás a zavarokra. Simlában nem is hitták őt csak a „viharmadár"-nak s ezt a címet saját biztos tudomásom szerint is ötször megérdemelte. Kicsike, barna nő volt, sovány, majdnem száraz asszony, örökké mozgó, nagy ibolyakék szemekkel s a világ legédesebb modorával. Délutáni tea mellett elég volt nevét említeni, hogy a szobában levő nők egytől-egyig felugráljanak s Hauksbeené asszonyt — meg ne áldják. Ügyes, eszes, sziporkázó nő volt, elhomályosította nemének legtöbb tagját; de benne lakott a gonoszság s a káröröm valamennyi ördöge. De azért kedves is tudott lenni, még saját nemével szemben is. Csakhogy ez már más mesébe tartozik. Bremmil a kiesike halála xitán, az általános elkedvetlenedés napjaiban, egyszerűen el-elmaradozott hazulról. Hauksbeené ejtette őt rabul s Hauksbeenének nem abban telt a kedve, hogy foglyait rejtegesse. Nyilvánosan ejtette őt rabul, a világ szemeláttára. Bremmil vele lovagolt, vele sétált, vele beszélgetett, vele járt piknikekre, vele tízóraizott Pelitinél, ugy, hogy az emberek végre is ráncba szedték homlokukat s igy szóltak: „Botrány!" Bremmilné otthon üldögélt, előszedegetve a kis halott ruhácskáit s jajgatva az üres bölcső mellett. Semmi mással nem törődött. De mintegy nyolc jóakaró, drága barátnője körülményesen elmagyarázta neki a helyzetet arra az esetre, ha talán még semmit sem vett volna észre. Bremmilné nyugodtan meghallgatta őket s megköszönte a szives felvilágosítást. Nem volt ugyan olyan okos, mint Hauksbeené, de nem volt ostoba sem. Meghányta-vetette a dolgot s azután egy szót sem szólt Bremmilnek arról, amit hallott. Ez megjegyzésre méltó. A szemrehányás, a lárma sohasem volt még a férjekre jó hatással. Ha Bremmil otthon volt, ami ritkán történt, gyöngédebb volt, mint rendesen s ez ellene tanúskodott. Az erőltetett gyöngédséggel részint lelkiismeretét, részint feleségét akarta megnyugtatni. De mind a kettőt hasztalanul. Történt, hogy Lytton ur és neje őkegyelmességeik a szolgálattevő hadsegéd utján meghívták Cusack-Bremmil urat és nejét Peterhoff-ba, julius 26-ának esti féltíz órájára. A meghívó táncot is jelzett földszint balra, a sarokteremben. — „Én nem mehetek el", szólt Bremmilné asszony, —- „még nagyon is hamar volna szegény kis Florrie-nk halála után ... de ez téged ne tartóztasson, Tamás." Az asszony ugy gondolta, ahogy mondta s Bremmil azt felelte, hogy el fog menni, de csak azért, hogy épen ott legyen. Nem mondott igazat s Bremmilné tudta ezt. Gyanította, — s a nő gyanúja közelebb jár a valóhoz, mint a férfi bizonyossága, — hogy férje az első perctől fogva el akart menni, még pedig Hauksbeenéval együtt. Leült gondolkozni s arra az eredményre jutott, hogy egy halott gyermek emléke jóval kevesebbet ér egy eleven férj vonzalmánál. Kieszelt valamit s tervéért mindent kockára tett. Ez órában fölfedezte, hogy Bremmil Tamást töviről-hegyire ismeri s erre építette, amit tervezett. „Tamás" — monda Bremmilnek — „26-án este Longmore-éknál fogok ebédelni. Jól tennéd, ha a klubban ebédelnél." Bremmil ugy is el akart menni, hogy Hauksbeenéval ebédeljen. Felesége szavai megszabadították az üriigy-koholástól s hálára indították. De a hála mellett egyben el is szégyelte magat — s ez igen egészséges dolog. Bremmil ötkor kilovagolt. Este fél hat körül nagy, bőrrel bevont kosár érkezett Phelps üzletéből Bremmilné cimére. Bremmilné ugyancsak értett az öltözködéshez; s nem hiába töltött egy hetet azzal, hogy ruháját kiszabja, megvarrja, halcsontozza, fodrozza s nem is tudom minő más müveleteket végezzen rajta. Pompás egy ruha volt — fél gyász. Én le nem tudnám irni; de annyit mondhatok, hogy valóságos „műalkotás" volt — olyan, hogy szemedet le nem vehetted róla s a nagy bámulattól szinte kővé váltál. Bremmilné nem a legbátrabban fogott bele tervébe; de amint a nagy tükörbe pillantott, elégtétellel látta, hogy soha életében nem volt csinosabb. Karcsú, szőke nő volt s amit kiválasztott, fölségesen illett neki. Ebéd után, Longmore-éktól kicsit meg* késve az estélyre ment. A táncteremben ott látta Bremmilt, karján Hauksbeenéval. Ebbe belepirult s midőn a férfiak köréje seregetlettek, egy-egy táncot kérve, nagyszerűen festett. Elígért minden táncot, csak három tánc maradt kitöltetlenül táncrendjében. Hauksbeené csak egyszer pillantott rá s rögtön látta, hogy háború, valóságos háború ütött ki kettőjük között. Egyenlő erővel indultak a küzdelembe, mert Hauksbeené szeszélyeskedései épen annyival haladták meg a kellő mértéket, hogy Bremmil kezdte a dolgot már-már megelégelni. E mellett, sohasem látta még feleségét oly szeretetreméltónak, mint most. Rábámult az ajtóból s ha felesége táncosaival sétált, le nem vette róla szemét; s minél jobban bámulta, annál jobban belezavarodott. Alig tudta elhinni, hogy ez az a vörös szemű, fekete ruháju asszony, aki reggelinél zokogni szokott a tojások mellett. Hauksbeené elkövetett minden tőle telhetőt, hogy Bremmilt visszatartsa, de Bremmil a második tánc után átsurrant feleségéhez s egy táncot kért tőle. „Attól tartok, Bremmil ur, hogy már későn jött" — szólt, kacsintva az asszony. Bremmil erre könyörögni kezdett egy táncért, mig végre felesége, különös kegy gyanánt, az ötödik keringőbe beleegyezett Szerencsére az ötödik keringő nem volt lefoglalva táncrendjében. Együtt táncolták s a termen halk susogás futott keresztül. Bremmil hallott arról, hogy felesége tud táncolni, de sohasem tudta, hogy ilyen fölségesen táncol. A keringő végén még egy táncot kért — kegy gyanánt, nem mintha joga volna rá és Bremmilné igy szólt: „Add ide táncrendedet, édesem!" Ugy nyújtotta át, mint valami haszontalan kis nebuló mesterének a tiltott nyalánkságokat. Alig volt, benne más, mint „H" betű, többi közt „H" volt a vacsora mellett is. Bremmilné nem szólt semmit, csak mosolygott megvetőleg, irónjával végig futott két „H"-n a hetes és a kilences mellett s fölébe írva saját nevét, — egy kedveskedő nevet, amelyet csak ő meg férje használt, — visszaadta a táncrendet Bremmilnek. Majd megfenyegette őt ujjával s mosolyogva annyit mondott csak neki: „Oh te kis csacsi!" Hauksbeené hallotta ezt s érezte, hogy ő húzta a rövidebbet. Bremmil hálásan fogadta a hetest és a kilencest. A hetediket táncolták s a kilencedik alatt félrehúzódtak egyik kis sátorba. Mikor a banda vacsorát jelzett, ők ketten kimentek a verandára s mig az asszony be-