Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-16 / 97. szám

1910. I. évfolyam, 98. szám. Szombat, szeptember 97 dSipontl szcrKesztöséfl és Kiadóhivatal Szeged. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: TELEFON-SZÁM: t=> Korona-utca 15. szam a eflész ívre . r 24— félévre . . . R 12-— ítész évre . K 28-— félévre . . . li 14-- Szerkesztőség 835 t=j Kiadóhivatal 83» Bcdapesti szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., negyedévre. R 6— egy hónapra R V— negyedévre. K V— egy hónapra ti 2-40 Interurbán 835 ea Városház-utca 3. szám c=> Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér Budapesti szerkesztőség telefon-száma 178—11 Járvány a Dunán. A belügyminisztérium hivatalos je­lentései, melyek a Duna mentén több helyen előfordult ujabb kolera-megbe­tegedésí esetekről szólanak, bizonyos fokú ideges nyugtalanságot váltanak ki a közönség körében s igaztalan vá­daskodást némely sajtóorgánumban. Bár az ilyen ijedezés és vádaskodás semmiképen nem alkalmas a veszede­lem csökkentésére, nekünk ezúttal még sem az a szándékunk, hogy bár­mely hatóság eljárását mentegessük, vagy dicsérjük. Ilyen veszedelmek ide­jén a közrend és egészségügy vala­mennyi hivatalos és nem hivatalos közegének fokozott mértékben köte­lességévé válik, hogy a járvány elter­jedésének meggátlására és az elhara­pódzás útjainak elzárására minden em­berileg lehetőt megtegyen. Ami az egyik részen egyszerűen az erkölcsi érzék parancsolata, az a hivatalos közegeknél súlyos fegyelmi felelősség és büntetés szankciója alá eső köte­lesség. Aki kötelességét elmulasztja, bárki legyen is, azt a közvélemény sújtó Ítéletén kivül mulhatlanui utói­éri fölöttes hatóságának legszigorúbb büntetése. E tekintetben a magyar kormányzati viszonyokkal szemben senkinek sincs sem oka, sem joga a kétkedésre. Ami a járvány mai állapotát illeti, ha az előttünk fekvő híradásokat és Az ajtó előtt Irta H. Szederkényi Anna. A pipás ember nagy, otromba, szeges ci­pőjében ügyetlenül lépett a mérlegre. Olyan zavarban volt. hogy majd fölbontotta az egész alkotmányt. Halina zekéjéből semmit­markolni lógtak ki kezei. A sovány ujjak egész érthetően integettek: mi már nem sokáig vesződünk ezzel a szotyogós pipával. A pipa tudniillik most is a szájában volt. Görcsösen kapaszkodott bele a hegyesorru, keskenyajku, rugaszkodó állu ember a pipá­jába. Hogy rászólt a doktor miatta, röviden vágott vissza: — Pedig ez köll nekem. — Más is kellene, amit nem szabad, bácsi. — Ami köll, az köll. — Itt a mérőcédulája, bácsi. Ötven kiló maga össze-vissza. Ebből lemegy öt kiló a csizmára, zekére, marad kendnek negyvenöt kiló. Ez bizony nem sok. Hizni kell öreg, feszt. Mennyi volt, mikor beteg lett? — Nem mércsingéltem én magamat, de mi­kor a százhetes kisiklott a bakterház előtt, egy vállamat vetettem neki, mégis megsza­ladt a kereke annak a kazánnak. Csöndesen tette be maga után az ajtót. Kikeresett magának egy babérfát, alája hen­gerített ülőkének egy lapos követ és ugy üldögélt. Nagycipős lábát lerakta nehézke­sen, két könyökét rátámasztotta és ugy, két marokra fogva a rövid pipaszárat, füs­tölt bele a kék levegőbe. Reggeltől estig számokat higgadtan vizsgáljuk és az esetek nyomait a térképen követjük, járványról ma nem is szólhatunk. A koleragyanus és kolerának bizonyult megbetegedések közt csak egyetlen kapocs van, mely az ugrásszerűen szórványos eseteket összeköti: a Duna. A hatalmas folyam, ugy lehet, halálos veszedelem láthatatlan csiráit hordja medrében és mód nélkül megnehezíti az ellene való védekezést. Az első meg­betegedés egy dunai hajón történt, a következők is vagy ugyancsak a dunai hajón, vagy a folyam partjának men­tén fekvő különböző községekből tá­madtak. A baj előbb Pozsony és Bécs közt imbolygott, de azóta mincl lejebb került, egészen Mohácsig és Ercsiben már közel férkőzött a székesfőváros szomszédságához. A veszélyterület óriási terjedelme a védőintézkedéseket megnehezíti ugyan, de megnyugtató, amit már föntebb hangsúlyoztunk, az eddigi esetek szórványos jellege. Egyáltalán nein a baj kicsinylése vagy eltitkolása tehát, ha megállapítjuk a tényt, hogy a mai napig Magyarorszá­gon járványfészek egyáltalán nincsen s hazánk a szónak közegészségügyi ér­telmében kolerától fertőzöttnek nem mondható. Semmi okunk továbbá kételkedni abban, hogy az egészség­ügyi közbiztonság őrizetére hivatott közegek országszerte, le egészen a leg­kisebb községig, lelkiismeretesen meg fognak tenni hatáskörükben mindenintéz­üldögélt a kövön a babérfa alatt, épen csak enni ment be a fehérágyas szobába. De a kenyérből" az utolsó falatkát kihozta és ott majszolta be a tanyáján. Azt tartom, jobban fogott volna rajta a koszt, ha az egészet ott falhatja be. Sokáig nem tudtam módját lelni, hogy szólítsam meg. Volt valami megközelíthetet­len szigorú zárkózottság a szemében és fél­tem tőle. A nyugágyamat fölállítottam szem­ben az Ő várával. Ha igy egymás mellett la­kunk, majd csak adódik alkalom az ismer­kedésre. Az első nap nem adódott. A pipás ember pipázott, pöfékelt és nézett. Legtöbbet a földre nézett, néha az égre is. Hanem a nézése olyan üres volt, hogy én azt hiszem, sohasem látta ő azt meg, amit itt nézett. Mikor a posta megjött, vártam, mozdul-e ? Biz ő ott maradt, csöndesen a kövön. Fölkeltem. — Megjött a posta — mondtam neki in­dulóban. Rántott egyet a vállán. — Nem vár levelet, bácsi ? — Nem. Keményen bökte oda a nemet, hogy jól megértsem belőle. — Mi közöd hozzá ebadta. ültünk egymással szemközt, őt a rongyos tüdeje szegezte a kőhöz, engem meg a zaka­toló szivem. 0 többet fujtatott a kelleténél, én meg túlságosan szerettem ezt a komisz életet. így hát csak kibírtuk valahogy egy­más mellett. Gondolatban kirajzoltam belőle a régi kedést, melyet a törvény és a tudomány ilyen veszedelmek elhárítására és eny­hítésére előír. Népszerűbb volna talán e tekintetben az ideges pesszimisták pél­dáját követni, de épen közegészség­ügyi kormányzatunk oly sokszor szol­gált reá a hazai és külföldi közvélemény elismerésére, hogy nem volna sem mél­tányos, sem okos dolog, ha ezen köze­geink munkáját, mely tulajdonképen csak most kezdődik, előlegezett gáncscsal lebecsülnők és megbénitanók. Megcselekszik ezt rosszindulata siet­séggel a bécsi városházán fészkelő es­küdt ellenségeink már ma, olyan modor­ban, mintha a koleraveszélylyel szem­ben is ezeknek az embereknek az volna a legelső gondolata, hogy a magyar szomszédon jó erőset üssenek. Plakátot terveznek, figyelmeztetni Bécs lakos­ságát, hogy a Magyarországból érkező élelmiszerek ellen milyen óvrendszabá­lyokat alkalmazzon s amidőn rámutat arra, hogy Magyarországban több jelen­tékeny kolerafészek létezik, hangoz­tatja a két ország között való élénk forgalomból Ausztriára és Bécsre há­ramló nagy koleraveszedelmet s előre jelzi, hogy a legközelebbi napok során Bécsben több behurcolt koleraesetre lehetnek elkészülve. Meg vagyunk róla győződve, hogy a bécsi hatóságoknak ezen semmivel, még a fejvesztettség­gel sem menthető föllépése, mely is­mét rikító világosságot vet bizonyos bécsi körök javíthatatlan magyargyülö­embert. A széles, erős vállát, amelyiket neki­támasztotta a nagy, bolond kazánnak. A két karját, amelyikkel agyonölelhette volna a menyecskéjét — de volt-e vájjon neki? Hír­telen szóltam rá: — Mit csinálhatnak most otthon? — Azt ők tudják. A másik oldalára fogta a pipáját és fölfelé 'fújta a füstöt, még azt is sajnálta tőlem. Délután már eltűnt kövestül együtt. Meg­szökött. keresett magának másik babérfát, ahova nem tolakodnak utána az emberek és ahonnan nincs kilátás a tengerre. Ez a nyitott nagy tükör, amelyből ugy ránk világit nyo­morúságos emberi mivoltunk, nagyon bánt­hatta a szemét. Ugy odatelepedett eléje szivárványszínű, rémisztő sok vizével, hogy képzeletét megakasztotta. Nem láthatta tőle eléggé a magányos bakterházat, a világnak szaladó sinpárt, meg azt az asszonynépet, akit otthon hagyott. Mert otthon hagyott. Csak az tud igy meglenni az emberek nél­kül, akinek a lelke túlontúl telítve van valakivel. Jól befészkelte magát az az egy az alá a halina-zeke alá. Egy egész világot kiszorított onnan . . . Csak ugy kerülgettem szerdáig. A mérés­nél találkoztunk újra. Álltunk vagy hatvanan az ajtó előtt, a mérésnél mellé kerültem. Csupa meglett ember, akiket a gyökerén kezdett ki a nyavalyás élet. A kis fehér céduláját tartotta valamennyi a kezében és mutogat­ták egymásnak, tanulmányozták, mint a Sinai hegyen a két kőtáblát. Itt az a kinyilat­koztatás. Itt ezen fordul meg minden. Hány deka hust birt magára szedni a sorvadó test.

Next

/
Oldalképek
Tartalom