Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-15 / 96. szám

1910 szeptember 15 DÉLMAC3YARORSZAQ 13 mint irodai tiszt működött városkánknál: az unokaöcs azonban kitartóan keréste a tanár ur barátságát és hosszú történetei elmondásával halálra kinozta nagybátyját. Végre Hoffmann megvette itt az erdőn ezt a régi malmot, amelyik már évek óta üresen állott és az épület lassan omladozott. Némely része — igy az emelet — azonban eléggé alkalmas volt arra, hogy egy emberkerülő, szomorú, öregesedő ember csendes bubánattal töltse ott napjait. (Hoífmannak egykor sok baja volt a világgal; mondják nős is volt; és egyéb ilyeneket is mondtak. No meg, „hogy a felesége kinozta volna nagyon.) 0, az öreg Hoffi milyen örömmel fogott karon és gyermekes örömmel tapogatott végig: — Valóban, te vagy-e? Te vagy-e? Gonddal bezárta a kaput, majd szomorúan hajtotta félre a fejét és mélyen elmerengett, folyton rámszögezte szemét. Halk, fáradt, tompa hangon beszélt: — Megöregedtem? Meg-e? Igen; ez ugy van, jól tudom. De legalább senkinek sem vagyok alkalmatlan és serikisem alkalmatlan nekem. Kitárta a két karját hirtelen és remegett a hangja: — Senkinek . . . Ahogy itt állok ennek a vén omladéknak a kopasz udvarán magányosan, elhagyottan, öregen! igy voltam egész életemben, mikor még benne is éltem a világban. Hirtelen kiegyenesedett. — No de semmi érzékenykedés. Volt, elmúlt. Most jobb, mint bármikor valaha volt. Nagy, üres és poros szobák voltak a malom emeletén. Régi, görbelábú bútorok a sarkokban, megfeketedett képek a falakon ; és nagy por mindenütt, ami vastagon belepte a régi szobákat. A szivárványszínű ablakok alatt a folyó szaladt el, messzebb az erdő zúgott kopasz, magas fáival, ahonnan most az alkonyati köd lopózkodott ki. A fák közül kisurranó ködalakok a mezőségre érve, lassan húzódtak a ház felé. Mindmegannyi leselkedő, nesztelen lépésű gonosz ember, akik jönnek-jönnek messziről, a nagy világból és keresik itt Hoffmannt, az elhagyott, magányos erdei lakban. Hoffmann mellettem állt az ablakban. Elboruló arccal nézte a ködök járását, amint a lilaszinü alkony leereszkedett a magas, fekete fákra. A táj még szomorúbb, elhagyatottabb lőn. A hold is feltűnt az égen és a károgó varjuk csapatokban repültek át a mező felett. Két magányos csóka soká kerengett a ház körül, amelynek elhagyott, rombadőlt része alkalmatos éjjeli szállásnak kinálkozék. De több fekete madarak jöttek az erdő felől és lekiabáltak a magasból a két csókára. Nyilván azt kiáltották, hogy ne telepedjenek itt meg, mert ebben a házban Hoffmann lakik ... az a bizonyos Hoffmann. A csókák tehát tovább repültek. — Mindjárt feltámad a szél és kijön az erdőből, hogy itten sóhajtozzék egész éjjel az ablukaim alatt, mondta Hoffmann az ő merengő, halk hangján. Zavaros tekintete kigyulladt és lobogott. Valóban már megszokhattam volna magányos életem során a reggel és estve jövését. A reggel nem hoz örömöt, de az éjjel elkedvetlenít. A szél zúgását hallani nem szeretem ; és néha gondolok ilyenkor még arra is, hogy mily jó volna az, ha a zongoránál ismét ülne valaki, aki halkan énekelne és az ablakon a csillagos éjjel tekintene be; míg a távoli halmok és erdők felett a szél sóhajtozna lágyan, mint visszhangja a zongora halk hangjának . .. ostobaság különben az egész. Elmúlt; jobb, hogy elmúlt. Az ajtó nyílott. Puszpáng gazda lépett be. Ez a vén, siket molnárlegény Hoffmannak azóta szolgája, amióta a malmot ő megvette. Puszpáng gazda még abban a jó időben került ide, amikor még a kerekek vigan kattogtak odalenn. És a helyet elhagyni nem tudta. Az évek peregtek lassan. Az ember megvénült, megsiketiilt a kerekek ligásában, majd egyszer a folyócska is megapadt, avagy mi történt, elég az hozzá, a kerekek vidám kattogása elmúlott. Puszpáng "^da itten megvénült és hűséges szerelmesétől, a malomtól válni kellett volna, de jött Hoffmann, mondom . . . A vén legény tűnődve állott meg aszóba közepén. Buktatta fejét, de nem ejtett egy hangot sem. Nyilván Hoffmann parancsára várt. Hoffmann intett neki és a fülébe kiáltotta, hogy egy teritékkel többet tegyen az asztalra. A vén legény szokott tűnődéséből csak nagyneliezen tudott észbe kapni. Mormogott valamit értelmetlenül; aztán egyszerre vihogni kezdett: — Hihi. Vendégség. Hihi; hihi . . . Nagyon jó, nagyon jó, sok bor, danolás, vendégség. Hihi. Megfordult és görnyedt vállaival elkacsázott. Hoffmann utána nézett. — Gyenge az elméje szegény Puszpángnak, — mondta. Majd elkomorodott: Azt hiszem, én is ilyen leszek ... A nagy magányosságban, csendességben meghibbant az elméje. Talán már én is hasoníitok Puszpánghoz? Rám meresztette beesett, ravasz tekintetét a szegény Hoffi. Valóban, mintha a vén, süket Puszpáng lett volna az árnyék, amit Hoffmann el fog érni; aminthogy mindenki eléri az árnyékát, amikor lefekszik és meghal. Az alkonyból pedig este lőn. A szél csakugyan kijött az erdőből és egyszerre hangok hallatszottak kivülről. A malom körül a kopasz jegenyék megmozdultak és beszélgettek síri hangokon. Egy ajtó csapódott és a folyosón mintha lépések közeledtek volna, amelyek alatt a padló nyikorgott. A lépések közeledtek, távolodtak és elmaradtak. Mintha valaki az ajtóig jött volna lopódzkodva, de aztán meggondolta magát a rejtélyes látogató és végigfutott visszafelé a folyosón, kiszaladt a házból és elbujt ujra az erdőben. Hoffmann csöndes, nesztelen lépésekkel járkált a szobában. A kezét hátrafonta és kimeresztett szemmel nézett a földre, mintha hallgatóznék ama távoli hangokra, az elvesző lépésekre figyelne, mintha az ajtóhoz akart volna ugrani, hogy fölnyissa azt és kikiáltson a titokzatos vendégre, hogy lépjen be. Az éji szél sirt a ház körül. Az égen fekete felhők futottak és egyszerre megeredt az eső; és a hangok nesze megsokasodott. A fedélen, az ablakon mindenütt kopogott valaki: csup, csup, csup ... az eső. Közben a szél nagyokat sóhajtott. A lépések a folyosón ismét közeledtek. Most az ajtó is megnyílott. A vén Puszpáng dugta be a fejét és tétovázva nézett végig rajtunk. Egyszerre elnevette magát : — Hihi. A vacsora készen van. Tárva hagyta az ajtót és nehézkesen döcögött előre a folyosón, kezébe gyertyát emelve. Az eső elhullott és az ég kiderült ; a hold, mint egy szomorú kisértet kóborolt a fekete erdő fölött, ahonnan, mint megannyi átkozódó, esdő fekete kar, nyúltak ki a kopasz galyak az ég felé. Éjszakára maradni nem akartam. Hoffmann ajánlkozott, hogy elkisér egy darabon. Puszpáng is jött utánunk messziről és a kutyáknak füttyentgetett. A házat bezárták és csöndesen megindultunk az erdei uton. Hoffmann sokáig nem szólt. Azután egyszerre a botjával végigvágott egy útszéli bokron. — Az ördög vigye el, meg fogok bolondulni, bizonyosan. Kísérteteket látok mindig és sokszor minden ok nélkül lekapom a puskám a szegről és kilövök az éjbe, hogy elzavarjam azokat, akik a ház körül ólálkodnak. Kik ? Bizonnyal nem tudom. De egy hete egy bozontos, fekete csavargó járt erre, a kutyák majd lehúzták, amire ő káromkodva menekült az erdőbe. Azóta még egyszer megjelent. Puszpáng is látta és amenynyire megérttettem vele, hát azóta nagyobb gonddal zárja az ajtókat ... És az ebek is éjjelenkint oly keservesen vonitanak, hogy majd megőrülök . . . Minta nem is földi ember leskelődnék a ház közül, hanem valaki más ... — Hozzám hajolt és borzalmasan suttogta: — Mintha annak a megölt aszszonynak a véres árnyéka kisértene . . . — Melyiké? — Hát a feleségemé —dadogta Hoffmann. — Hat esztendeig a fegyházban sohasem jutott eszembe semmi. Nappal asztalos voltam, éjjel jól aludtam, különben pedig fegyenc valék, akire szuronyos őrök vigyáztak, elriasztván a kísérteteket . . . ó, bár most is ott lehetnék ! Hanem elküldtek, élek, mint egy vén farkas és kínomban néha épen ugy üvöltök, mint egy vén ordas a hideg erdőn. Hoffmann fejét lehajtotta és mély hallgatásba merült. A nyurga, magas fák között a hold nézegetett rejtelmesen és halovány, ezüst sugarakat vetett az erdei útra. Távolról hallatszott a vén Puszpáng fütyülgetése, amint a komondorokat hívogatta, akik a bokrok k'özött futottak csaholva. Különben is az éjszakai erdő telve volt hangokkal. Rejtelmes sóhajtások hallatszottak valamerről és a magas fák, mintha beszélgettek volna egymás között. Egy öreg tölgy körül a fiatal nyárfák zizegve hajtották össze fejüket. A szél a száraz galyakat tördelte és futott előttünk a bokrok között. Hoffmann egyszerre megállott. A kezét nyújtotta: — Isten veled, — mormogta gyorsan. — Köszönöm, hogy meglátogattál... — Hirtelen megfordult. Sietni kezdett. Egyszerre el is tűnt az árnyékban. A kutyák ugatása messziről hallatszott és csak a kóborló éjjeli szél volt az, ami tovább kisért utamon. * Nemsokára hallottam, hogy Hoffmannt egy reggel halva találták. Igen rejtélyes volt az eset. Különben többet nem lehet tudni. Felelős szerkesztő: Róna Lajos. Lapkiadó-tulajdonos: Délmagyarország hírlap- és nyomdavállalat részvénytársaság. Nyomatott Szegeden a Délmagyarország hirlapés nyomdavállalat részvénytársaság körforgógépén. A Schicbt szarvasszappan valódi csakis a gc|jicltf cévvcí és a „szarvas" v^á* jeggyel! Naponta friss érkezésü ••• karisbadi gyógysonka! feltétlen megbízható minőségben kapható Paral Pál hentesáruk üzletében Kelemen-utca. Telefon 128.