Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-28 / 82. szám

1910 augusztus 28 DÉL-MAGYARORSZÁG 19 Egy darabig csak sírdogáltak, ölelgették egymást, de pár pillanat multán megindító egyértelműséggel kezdtek szólani, arra a néma kérdésre felelve, melyre már oly régóta várták egymástól a választ. — Magunkhoz vesszük, ugy-e? És Annette igy folytatta: — Ebben maradunk. Még ma este elutazom, holnap már a Vendée-ban leszek, s szombaton vagy vasárnap hazahozom. — Oh kedves testvérem, hogy eltaláltad a gondolatomat ! — S te is az enyémet ! Az utrakészülődéshez haladéktalanul hozzáfogtak. Valóságos ünnep volt ez! Annette, noha kissé bántotta a csuz, valósággal ujjongott s Octavia, aki pedig nem szokta szivét a tenyerén hordani, megvallotta, hogy sohasem volt ily boldog világ-életében. Oh, hisz már régen, az első perctől fogva el voltak határozva erre az utazásra ! Hisz ha nem függtek volna egymástól ! Habozásuknak nem valami csúnya önzés volt az oka, oh nem ! S Annette is, Octavia is, hacsak a szivök szavára hallgattak volna: okvetetlenül mindjárt igent mondanak. De Annette félt, hogy kellemetlenségekkel fog járni Octaviára nézve. Tessék elképzelni: micsoda nagy esemény volt ez ! Egyszerre csak, mintha az égből csöppent volna, egy gyermek pottyan az ölükbe ! Mert egy hatesztendős kis fickóról volt szó, az ő kis árva unokaöcscsükről, akit eddig egy cousine-juk nevelt, s akit most az utcára tettek volna ki, hogyha ők nem vállalják- magukra a nevelését. Egy gyermek pottyan az ölükbe, aki nemsokára fel fogja forgatni csendes életmódjukat, aki egyszerre meg fogja őket zavarni szokásaikban, s aki immár véget fog vetni félszázados apró kedvteléseiknek ! Minő zavar ! Minő zavar, de mily öröm is egyszersmind ! Ezt mondogatta magában mind a két kisasszony, mindegyik sóhajtozva gondolván rá, hogy sajnos, nem korlátlan úrnője tetteinek. — Ah, hacsak rajtam állna ! — gondolta Annette. Míg Octavia halkan igy sóhajtozott : — Ah, ha Annette-et nem tekinteném ! . . . S most már haragudtak magukra, hogy kételkedtek egymásban. — És én azt hittem, hogy ... ! — Képzeld, én is !.. . Aztán a kis Gáborról kezdtek beszélgetni, a kis angyalról, amint előre elnevezték. Terveket kovácsoltak s meghányták-vetették egész jövőjét. Annette azt óhajtotta, hogy katona legyen. Egy tiszt mindig csinosabb alak, mint akármilyen polgárember. Octavia ellenben ugy találta, hogy jobb lesz, ha valami polgári pályára lép, például, ha mérnök lesz. Ez kevesebb veszedelemmel jár. Annette nekitiizesedett s makacsul megmaradt szép tisztje mellett, mig Octavia kitartóan védelmezte mérnökét; fecsegtek, vitatkoztak s ezalatt Matou kedvetlenül sétált fel s alá a szobában, a kanárik pedig fáradhatatlanul csipogták örökös pitt ! pitt !-jeiket, üresen maradt kis vizes-csészéik előtt. Végre ütött az indulás órája. Máris ! Octaviát, amikor egyedül maradt a házban, végtelen szomorúság fogta el. Eddig még sohase volt arra eset, hogy nővérétől távol lett volna. Kicsi gyermek koruktól fogva folyvást együtt éltek, még pedig olyan visszavonultságban, aminőre csak a zárdában van példa. Nem jártak látogatóba senkihez, s hozzájuk se járt senki, részben maguk jószántából, mert féltek a világtól és zajától, részben kénytelenségből, mert a Belmarekisasszonyok nem voltak gazdagok, bizony éppen nem voltak gazdagok ! De ez nem keserítette el a derék kisasszonyokat. Szépen belenyugodtak a sorsukba, s nyugodtan várták az időt, amikor majd a jó Isten elhatározza, hogy magához szólítja őket. Megelégedetten, minden vágy és minden ábránd nélkül éldegéltek ötödikemeleti kis szobájukban, mely nagyon kicsi, roppant kicsiny volt ugyan, de olyan rendes, olyan tiszta, hogy az ember mint valami tükörben láthatta meg magát, ha rátekintett arra a ragyogó padlóra, melyet reggelenkint Octavia dörzsölgetett fényesre, amióta tudniillik Annette kisasszonyt arra kényszeritette a csúza, hogy a háztartás nehezebb feladatait nővérének engedje át. Oh, mennyire szerették ezt a kedves lakást ! Hisz itt töltötték ifjuságukat, majd életük nyarát, egész életüket ! Szobájuknak minden zugában volt egy-egy töredéke, egy-egy rongya ennek a már hosszú múltnak, mely örökös egyhangúságában előttük olyan rövidnek tetszett ! Jobbra, balra mindenütt emlékek. A falszönyegeken, melyeknek a figurái java részben már elmosódtak, kopott aranyozású rámákban régi családi képek : az apa, az anya, a nagyszülők és más kedves árnyékok földi vonásai, mosolygó arcok, komoly arcok, melyeknek ők voltak egyetlen társaságuk. Amott, két kis állványon, össze-visszaságnak tetsző rendben, amely rendezésnek a titkát csak ők maguk ismerték, mindenféle formájú s különös szinü csecsebecsék, kagylóhéjból csinált szelencék, csigahéjból, porcellánból, elefántcsontból formált alakok, az emlékek egész muzeuma! Mindazok az örömök, szomorúságok és reménységek, melyek valaha megdobogtatták a szivöket, fölelevenedtek ezekben az apróságokban és a bővös idézésbe megjelent mult ma is könnyeket csalt a szemökbe, s ma is boldogító érzést okozott nekik. — De bolond is vagyok! — kiáltott föl Octavia néhány pillanatnyi merengés után — de bolond is vagyok, hogy igy elpityeredtem ! . . . Nem volna százszor okosabb, ha annak a kedves kis lénynek a fészkét készitném elő, aki már nemsokára körünkben lesz?! . . . Ez a gondolat visszaadta erelyét; jött, ment, tipegett egyik helyről a másikra, majd a bútorokat tologatva előre-hátra, majd egy-egy rongyocskával, egy-egy csecsebecsével, egy-egy semmiséggel foglalkozva, melyet nem tudni hol, valamely még végig nem kutatott szekrény fenekén fedezett fel, folyton rendezgetve, rakosgatva s munkája közben időnkint meg-megállva, hogy a hatást megítélhesse, mivel semmit se talált elég jónak, elég kedvesnek, hogy ha az angyalkára gondolt. Mikor Annette elindult, azt hitte, hogy ez a hét végtelen hosszú lesz neki. De íme, az órák és, a napok elrepültek, anélkül, hogy észrevette volna; s a nevezetes hét sokkal hamarább mult el, mint gondolta. II. Kocsi állott meg a ház előtt. — Kocsi érkezett! Itt vannak! Ez ő! Meg a kicsi! És még semmi sincs készen! Igazán, még semmi sem volt kész. De hát mivel is tölthette ugy el az idejét ? Csakugyan ő volt, meg a kicsi, egy rózsás arcú kedves teremtés, valóságos kis angyal, mert teli, pufók arcocskájával s hosszú, göndör hajával, mely beárnyékolta a szemét, tökéletesen olyan volt, mint ahogy az angyalokat festeni szokták. Az angyalka ökleit összeszorítva aludt s nem törődött se Octavia nénje kiáltásaival, se a kocsissal, aki káromkodott és több pénzt követelt, se a házmesterné jeremiádáival. Ez a derék asszony ugyanis, karjait égnek emelgetve ádázott, hogy a kisasszonyok tán a fejüket vesztették?! . . . mert már hogyan is juthatott eszükbe egy akkora lakásba, mint az öklöm, behozni egy csöppséget, aki majd éjjel-nappal csipogni és sivitozni fog és soha se' hagy neki békét? . . . hogy juthatott eszükbe: akkora terhet venni a nyakukba, az 6 korukban! . . . Az angyalka pedig aludt azóta, hogy bedugták a vaggonba, aludt, mig ezer elővigyázattal átszállították uj lakóhelyére; aludt még reggel hét órakor is, mialatt a vén kisasszonyok, kik semmi áron se akartak fekvő helyétől tágítani, folyvást őrizték. — Milyen angyal ! Az angyal mikor fölébredt s maga körül senkit és semmit se talált ismerősnek, összeráncolta a szemöldökét. — Hol vagyok? kérdezte ijedtséggel vegyes meglepetéssel. Roppant munka volt megértetni vele, hogy már nincs a Vendée-ban, hanem Parisban, nagynénjeinél, az apja testvéreinél. — Tudod kedvesem, Annette néninél meg Octavia néninél. Nem tudott és nem akart tudni semmit. Azt akarta, hogy lemehessen a kertbe hancuzni, amint azelőtt szokta, minden reggel. — De nekünk nincsen kertünk, Gábor ! — Játszani akarok menni ! — kiabált arcát felfújva s az emberi érzelmek egész skáláját végigbőgve, kezdte a könyörgésen, s végezte a dühöngésen és a fenyegetőzésen. Annette kétségbe volt esve, Octavia, akinek zokogás fojtogatta a torkát, csöndesiteni igyekezett a gyermeket: — Ne sirj aranyos kicsikém, légy jó; majd ha szép idő lesz, elviszünk a Paprika Jancsihoz. De az aranyos kicsike, aki még nem tudta hogy micsoda az a Paprika Jancsi, tovább bömbölt, mialatt kis keze görcsösen mozgott a haragtól: — Le akarok menni a kertbe ! Le akarok menni a kertbe ! Annette halkan odaszólt Octaviának: — Attól tartok, hogy lesz vele dolgunk, mig fölneveljük ! Amire Octavia igy sóhajtott: — Fájdalom, én is azt hiszem. Gábor végre, akár mert belefáradt a sok kiabálásba, akár mert nem tudott okosabbat tenni, belenyugodott sorsába s vagy két óra hosszat, amely idő alatt békét hagyott, vagy legalább némi nyugalmat engedett a szerencsétlen Belmare-kisasszonyoknak, egy rögtönzött baba szemlélgetésébe mélyedt, amelyet Octavia néni fabrikált legjobb tehetsége szerint. De aztán megunta a mulatságnak ezt a nemét s eszébe jutván az ígéret, követelte a Paprika Jancsit. — Mindjárt szerelmem ! Nem engedett haladékot s tüstént engedelmeskedni kellett neki, akarva nem akarva. — Milyen makacs természete van ! — dörmögött Annette. — Fájdalom, igazad van — felelt Octavia. A kis falusi fickó a Paprika Jancsi láttára nem tudott hova lenni elragadtatásában. Tökéletesen elfelejtette kertjét s nem gondolt egyébre, csak Paprika Jancsinak meg a rendőrbiztosnak fantasztikus hőstetteire. Hanem ezzel uj baj szakadt az öreg kisasszonyok nyakába. Most már mindennap megakarta látogatni a Paprika Jancsi bódéját, s mikor a szegény vén kisasszonyok szerencsétlenségükre képtelenek voltak ezt a kívánságot teljesíteni egy vagy más akadály miatt, olyan lármát csapott, hogy az egész negyecl csak ugy hangzott belé. Pedig azonkívül, hogy ez az ördöngös Paprika Jancsi sokkal messzebb volt, semhogy az ily séták a vén kisasszonyok podagrás lábai meg ne viselték volna, a költség, melylyel e kirándulások jártak, igen jelentékeny volt a Belmare kisasszonyok szerény jövedelméhez mérve. Ezeket az okokat, melyek bülönben érthetetlenek voltak előtte, Gábor igen kevéssé méltányolta. Annette néni egész nap azon törte a fejét, hogy miféle szórakozásokat eszeljen ki számára, szent képeket meg ólom-katonákat vásárolt neki; Octavia néni pedig folyvást mesével tartotta. De a kicsit nem lehetett bolonddá tenni. Mindez nem volt Paprika Jancsi s ő Paprika Jancsit akarta látni. Ilyenkor természetesen megint dühöngeni kezdett s volt ordítás és zenebona ; e féktelenkedésnek a mamák legtudatlanabbika is véget tudott volna vetni, egy szóval vagy egy intéssel, de a szegény öreg Belmare kisasszonyok tehetetlenek voltak a Gábor dühével szemben. Pedig Gábor nem volt rossz gyerek ; ellenkezőleg, kedves, jóravaló kis fickó volt; de hát mint a többi gyermekek is az ő korában, szeretett ugrálni, mászkálni, huncfutkodni; a mozgás, a szabad tér, a jó levegő életszükség volt neki ; és jó nénikéi, akik pedig a tűzbe ugrottak volna, hogy örömet szerezzenek neki, minduntalan feszélyezték s folyton ellenkeztek vele, örökkön attól tartva, hogy valami baja talál lenni, hogy meghiiti magát, hogy nagyon kimelegszik s a jó ^g tuja még mi. Ha Gábort a legcsekélyebb kalamitás érte, a jó öreg kisasszonyok már ájuldoztak ; egy karcolás miatt az ujján bedugták az ágyba s jól lenyomtatták dunyhákkal. Egyszer, mikor Gábor túlságos konoksággal talált handabandázni és ordítani, becsületesen elpáholták s erre a kemény szóra fakadtak, hogy : — Te kis szörnyeteg ! Az angyalka nem létezett többé. Éjjel, a legcsekélyebb neszre, ha egy ablaktábla csörrent vagy ajtó csapódott be, felriadtak s reszketve mondták egymásnak : — Bizonyosan megint az a kis szörnyeteg csinált valami gonoszságot! A kis szörnyeteg nyugodtan aludt, sápadt kis fejét párnájára hajtva s nagy, nagy fákról, meg öreg cimborája: Paprika Jancsi tréfáiról álmodott. Oh, milyen keserves napok következtek a Belmare kisasszonyokra ! Valóságos pokol lett az életök. Egy percig sem voltak biztonságban, egy pillanatnyi nyugalmuk se volt. — Nem megmondtam?! Ismételgette a diadalmaskodó házmesterné. Nem megmondtam, hogy oktalanság az önök helyzetében ilyen terhet venni a nyakukba ! Tudták maguk is s nem is tagadták ugy egymás között. De hát tehettek-e máskép ? Csak nem hagyhatták isten irgalmára ezt a gyermeket, akinek rajtuk kivül senkije se volt a világon ? ! Nem, ha elvállalták, meg is kell oldaniok a feladatot; felfogadták a gyermeket, maguknál is fogják tartani s gondját viselik addig, mig akkora lesz, hogy be leli, t adni valamely nevelő-intézetbe. Mikor érkezik el az az idő ? Sajnos, erre még jó darabig várakozniok kellett. Pedig már ugyancsak el voltak fáradva s ki voltak me-