Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-28 / 82. szám

1910 augusztus 25 DELMAGYARORSZág 7 „ hatatlan liter erejéig a jő homokit, szint és erőt vitt bele mindig a megjelenésével az éjjeli életbe és érdemül tudják be, hogy legalább egy héten egyszer lendületet adott a mi árva, de jóhirü szegedi cigányzene-iparunknak is. Minden éjjeli alak, minden valamirevaló bohém ismerte Erdélyánovitsot Szegeden és szakkörökben, dé meg másutt is, ugyancsak volt mesélgetni való az egyes kiruccanások után. Erdélyánovitsot itt is szerette mindenki, aki ismerte, a pincérek, cigányok, kapusok, fiakkeresek és különösen az utcaseprők, akiket hideg éjszakákon mindig megvendégelt finom pálinkákkal. Ez szokása volt minden alkalommal, ha Szegedre jött. Emelgették is előtte az éjszaka seprüs emberei a kalapjukat s mielőtt egy utcán végigment volna, tisztára söpörték előtte az utat. A megvendégeléssel szemben ez volt Erdélyánovits passziója. Egyszer, amint a hagyomány tartja, igy söpörtette föl a fenehosszu utát egészen az állomásig. A csizmája azonban igy is poros lett, lévén már akkor is annyi por Szeged városában, hogy egyes cikkírók a szegedi por természetéhez hasonlóan, kiapadhatatlan témaforrást fedeztek föl benne. A poros csizma miatt akkor haragra is gyúlt Erdélyánovits. Már csaknem künn volt az állomásnál, mikor megáll az egyik petróleumlámpás előtt és nézegeti a csizmáját. Hirtelen valami fényesség ötlik a szemébe, kék, zöld és a színek mindenféle változatában játszó valami csillog a porban. Erdélyánovits le akar hajolni, de meggondolja magát és fölkiált: Porban a gyöngy, tőlem ugyan jól teszi, E kéz onnan bizony azt föl nem veszi! Egyik barátja azonban kiemelte a porból a csillogó gyöngyöt. Csak másnap tudták' meg Nagykikindán, hogy valódi brilliánskő volt, valami ékszerből • veszett ki és megért több száz koronát. Eladták és a pénzt természetesen annak rendje és módja szerint elmulatták Nagykikindán. Körülbelül harminc esztendeig élt Erdélyánovits Nagykikindán. Ezalatt az idő alatt olyan bohémélet uralkodott ott, amilyen se annakelőtte nem volt, se annakutána nem is lesz talán többé. Ezalatt a harmincesztendö alatt Erdélyánovits soha nem tért el megszokott életrendjétől. Ez az életrend azonban még bohém szempontból is talán kuriózumnak mondható, ámbár van benne valami mély, átértő bölcseség, amelylyel Erdélyánovits az életet az emberekkel együtt vette, valami magasabb okoskodás, amely megvet minden sablont, rendet, sőt magát az egykerékvágáson haladó embereket is. Az ő egyéni életmódja abból a lenézésből alakult ki, amelylyel minden bevett ferde szokás iránt viseltetett. Zseniális, képzett és rendkívül sokoldalú ember volt. Amellett, hogy Bogdán Markó (Bogdán Zsivkó nyugalmazott polgármester, képviselő fivén) vaskereskedésének irodájában a főkönyvelő teendőit végezte, irt közgazdasági és kereskedelmi cikkeket, szerb nyelvre fordított magyar közgazdasági és jogi müveket, mindezt a kávéházakban. Mert lakása bizony a harminc éven keresztül soha sem volt. Az éjszakáit a kávéházakban töltötte, ivott, kártyázott és dolgozott. Pazarul költötte a pénzt, de volt is miből. Nagy fizetésén kívül is nagyon sok pénzt keresett mindenféle, de tisztességes uton. Az irodában három munkaerőt pótolt egymaga, a főnöke tehát meg is fizette. Számtalanszor megtörtént egy-egy éjszakai nagy mulatozás után, hogy reggel igy állított be az irodába: — Ma részeg vagyok, főnök' ur, nem dolgozom. A főnök szó nélkül vette tudomásul az ilyen eseteket. Erdélyánovits délutánig valamelyik kávéház szeparéjábán kialudta a mámorát, délután öt érakor beállított az irodába s ekkor olyan bámulatos gyorsasággal kezdett dolgozni, hogy rövid pár óra alatt a teljes napi munkaanyagot kifogástalanul földolgozta. Évek hosszú során át azonban nem mulasztotta el bejelenteni sohasem a részegségét. Egyszer, egyetlenegyszer nem ment csak be a főnökéhez jelentkezni, az élete utolsó napján. Hogy miért, kiderül alább. Amit Erdélyánovits sajátságos egyéni életmódjában kuriózumnak lehetne nevezni, az az ágy gyűlölete volt. Sokak előtt csodálatosnak tűnik föl a gyűlöletnek ez a különös fajtája, de aki mélyebben utána gondol, talán megérti. Megmagyarázta ugyan ezt sokszor maga Erdélyánovits is, ha egy-két ismeretlen került vele össze akkor, amikor a legjobb hangulatában volt. Ilyenkor megeredt belőle a szó, a bor fölhevitette minden csöpp vérét és beszélt, beszélt, sokszor akár reggelig is : — Nem akarják megérteni, hogy gyűlölöm az ágyat. Pedig igy van. Undorodom tőle és emiatt nem volt és nem is lesz lakásom soha. Én ugyan tudom, hogy nem fogok megrokkanni, még ha kiöregedem is az éjszakákból, de tudja isten, mi jöhet közbe? Talán yalami baj, vágy betegség ér, vagy szerencsétlenül járok, tönkremegy a lábam és . . . akkor jön az ágy. Higyje el barátom, nincs szörnyűbb dolog annál, amikor ágybadől az ember! Amikor már odáig jutott, hogy rá van utalva, rá van kényszerítve, hogy a koporsó-életet már itt a földön megkezdje. Hisz az öröklét olyan hosszú és a pihenés a koporsóban csak akkor esik jól, ha tudom, hogy éltem, elfáradtam és kidőltem az életből. De minek az ágy? A nappalt munkára használjuk föl, de csak azért, hogy a munkáért kapott pénzből minél jobban kiélvezzük az éjszakát, amely arra való, hogy éljen és ne aludjon benne az ember. Igy kell élni, ágy és minden nélkül, amig összeroskadunk... Mindenki azt hitte Erdélyánovitsról az ilyen beszédek után, hogy az életnek valami szörnyű nagy, eddig még le nem rótt tartozása van vele szemben. Hogy oka van a keserűségre és arra, hogy ilyen beszédeket folytasson. Talán csalódott, talán pályát tévesztett, vagy talán reménytelenül szerelmes volt, vagy valamilyen családi ok készteti erre. a különös fölfogásra és gondolkozásra. A főnöke, ha erről esett szó, ami pedig igen sűrűn fordult elő, hogy legjobb, leghasználhatóbb emberéről beszélgetett, ennyit mondott csak: — Erdélyánovitsnak az a baja, hogy nincs kibékülve az élettel. Efölött nincs vita. A főnök ur természetesen vakon hitt a saját megállapításában, sőt másokkal is elhitette. Ugy, hogy sok barátja inkább sajnálatból vonzódott Erdólyánovitshoz, semmint őszinte, együttérző barátságból. Éz azonban mit sem változtatott a bohémgenerális eddigi különös életmódján. Lakása tehát nem volt, ágyban sohasem aludt a harminc esztendő alatt, pár óra azonban mindig elegendő volt neki ahoz, hogy valamelyik kávéházban teljesen kialudja magát és frissen, tiszta fejjel, álom nélkül végezze a napi munkáját, Az összes kávéházaknak és korcsmáknak törzsvendége volt, állandóan járt a legelőkelőbb helyekre és a legutolsó lebujokba. Az alvás miatt tehát soha nem kellett félnie. Ahová múlatás után bebotlott, abban a kávéházban, vagy korcsmában aludta ki magát. Nagykikindán nem volt olyan ház, ahol ne ismerték volna. A szerbek különösen szerették, kitűnően tudott velük el-elbeszélgetni és valahányszor Szent Jován-, Szent Mihály-, vagy más ünnepnapokon „szvecsár" (ünnepi lakomafélé) volt a szerb házaknál, ezek már jó előre versenyezni kezdtek Erdélyánovitsért. Lakodalmakra, mindenféle ünnepi alkalmakból rendezett mulatságokra Erdélyánovits mindig hivatalos volt. Különösen sűrűn járogatott a leggazdagabb nagykikindai szerb gazda Budisin házához; akivel----élet« utolsó napjáig nagyon benső baráti viszonyban állott. Még a ruházkodás dolgában is eredeti ember volt ez az ágygyülölő, öreg böhémfiu. Bártellett neki akárhány ruhára is, évek hosszú során át viselt egy öltözéket. Azt mondják, hogy még a ruhaváltásról • is a-barátaidgondoskodtak, anynyira nem fordított gondot magára. Az uj ruháját mindig a legfurcsább szinü, divatját mu't, vagy soha divatban nem levő szövetből készíttette. Ilyen egyéni életet élt hatvanéves koráig. Mikor hatvanadik évét betöltötte, attól a naptól kezdve valami nehéz, tűnődő szomorúság vett rajta erőt. Valami csöndes melankólia, valami kideríthetetlen fájdalom rajzolgatott mindeddig élénk, életörömtől duzzadó arcára' sötét barázdákat, nézése komorabb és bánatosabb lett, kétszer annyit kezdett inni, mint azelőtt, de most már még az ital se hangolta jókedvre, bármint erőlködött is. Sokszor, amikor fölkelt a kávéházi asztal mellől a székről, hirtelen összerezzent és meglátszott rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, amig teljesen kiegyenesíti a testét, bármint igyekezett is elhárítani ennek még csak a látszatát is.. Nappal ekkor már kevesebbet • járt az utcán, mint azelőtt. A figyelmes szemek észrevették ezt és a fölfedezésnek bizonyos diadalérzésével mondták ki Erdélyánovits halálos ítéletét: — Megrokkant már a bohémgenerális, ugy hallom, már nehezen birja a lábait . . . Bizony ez igaz volt, akármint is igyekezett titkolni, palástolni Erdélyánovits, akit most már a fiatalabbak is azzal kezdtek csipkedni: — Bizony, ideje volna már, ha a mi generálisunk nyugalomba vonulna egy kicsikét, úgyis csak az inába száll, már a lőre ! Erdélyánovits kacagott, szörnyen, sőt rémesen kacagott az ilyen kijelentéseken, különösen azon az éjszakán, amikor ismét egy hires kiruccanást rendezett. Ekkor már azonban nem birta sokáig. Visszatért a barátaival a kávéházba és fáradtan, lihegve lerogyott egy székre. Ekkor érezte először . életében, hogy a lábai kívánják az ágyat, a jő. puha derékaljat. ahol a láb kipihenheti a. harminc év óta tartó gyűlölet visszahatását: az elcsigázottságot, a t5rődöttséget, a teljes végkimerülést, amely hatalmába ejtette a jó öreg böhémfiu lábait. Ettől félt legjobban, ez a gondolat szította az ágy iránti gyűlöletét egész életén keresztül és ime, a megöregedéssel együtt megérkezett a legszomorúbb valóság is: ágyba kell dőlnie, különben egyszer csak összeesik valahol . . . Erdélyánovits azonban ama nevezetes éjszakán nem sokáig gyötrődött ezek fölött a gondolatok fölött. Látszólag visszatért a régi kedve, italokat kért, ivott, mint máskor és dalolgatott is vidáman. Ezekbe a nótákba már valami fájdalmas, búcsúzó rezgés is vegyült. Borospohárral a kezében, ez volt az utolsó dala barátaihoz: Isten veletek hát, cimborák! . . . Széjjeloszlottak. Erdélyánovits bement a kávéház szeparéjába és reggel nyolc óráig nem hallatott magáról semmit. Nyolc óra után egy revolver dördülése hangzott ki a szeparéból, de mire a pincérek befutottak, már átlőtt fejjel, holtan feküdt a szeparé plüsdiványán Erdélyánovits, a jó öreg böhémfiu, a kidőlt generális ... Alig tiz perc múlva jött a, főnöke Budisinnal, a szerb virilistával együtt és amikor megpillantotta a holtan fekvő alkalmazottját, igy szólt Budisinhoz: — Mindig mondtam, hogy ez a szerencsétlen ember nincs kibékülve az élettel! A körülállók igazat adtak a főnöknek és töprengve bólogattak a megjegyzésére. Az asztalon még egy levél is feküdt. A főnök észrevette és gyorsan föiszakitotta a borítékot. Fehér levélpapiroson, Erdélyánovits kaligrafikus kézírásával írva, ennyi állott : „Bevallom : nem bánt, hogy meg kell halnom, mert talán senki olyan boldogan nem élt életében, mint én. Ennek titka az, hogy ugy éltem mindig, ahogyan én akartam, kedvemre, ahogyan nekem jól esett. Erdélyánovits.1' Mikor elolvasták, Budisin Lázár is mégcsóválta a fejét és csak ennyit mondott a főnöknek : — Még se az lehetett a hiba, hogy nem volt kibékülve az élettel az én szegény cimborám ... H. Gy. KAP! HÍREK Huszonöt év előtt; * 1835 augusztus 28. - Az angol kormány bukása. A világhírű Sálisbury-kormány, Angliának diadalmas tory-pártja, ezen a napon megbukott. Hosszú esztendőkig vitte Angliában ez a kormány ugyanazt a szerepet, amelyet nálunk a Tisza Kálmán-féle kormány vitt. Hatalmas, megrendithetetlen pártja volt, amely az utóbbi időben bomladozni kezdett. Két hónappal a bukás előtt nyílt viszály tört ki a pártban. Randolph Churchil herceg, a párt egyik vezértagja, számos hívével olyan eszméket hirdetett, amelyek sokkal inkább hasonlítottak a radikálisok által hangoztatott elvekhez, mint a konzervatív torypárt hagyományaihoz, Churchil herceget erre kitessékelték a pártból, amely oszladozni kezdett. Az ezután következő választások pedig teljesen igazolták a száműzött Churchil herceget, . Salisbury pártja megbukott és csak hosszú esztendők múlva kerülhetett ismét a kormány padjaira. * A hétfői huszonötödik évforduló/ krónikáját is itt adjuk: 1885 augusztus 29. - A francia világkiáliitás. Az az oktalan viszálykodás, amely a francia világkiáliitás alkalmából a franciák és az osztrák-magyar monarchia, továbbá Németország között kitört, ma végetért. A francia kormány ugyanis a rendezendő kiállítás alkalmából átiratot intézett az összes államokhoz s a kiállításon való részvételre hívta föl őket. Nem tudni, míképen, egyszerre csak olyan hirek keringtek politikai körökben, hogy sem Ausztria-Magyarország, sem Németország a kiállításon nem vesz részt. A mellőzés okát a régebbi ujságrokban keresték. Senki sem tudta, hogy ki terjeszti ezeket a híreket, amelyek gyorsan kerftitok bele a diplomáciai köztudatba, oiyaunvira,