Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-20 / 76. szám

18 DÉLMAGYARORSZAQ 1Ö10 augusztus '20. érthetetlen. A szerelemről ugyan Petőfi, aki huszonhét éves korában és bohón már meghalt., azt hirdette, hogy mindent pótol s őt nem pótolja semmi. Ez azonban tévedés. A szenvedélyek eme leghatalmasabbika sok hiányt, sok nélkülözést ellensúlyozhat, de egyet nem változtathat meg: beteg, elfajult szervezetből nem csinálhat egészséges és szabályszerűt. Sőt mint az egyén kifejlődésének megkoronázása, lényének siiritett kivonata, éppen hozzájárul ahhoz, hogy ezt az elfajultságot élesen kidomborítsa. Éppen mert a szerelem tulajdonképpen csak szellemi virága egy oly növénynek, melynek szára az érzések hullámain, hőt mocsárhullámain le egészen az ösztönélet sötét talajába vezet, megnyilatkozik benne a szervezetnek nagy elemi megmérgezettsége, az elfajulás is. Ha a szerelem a szellem felszínes virága volna, ugy nem volna gyakori még müveit embereknél is a féktelen, méltatlan és végül öngyilkosságba vezető szerelmi élet. De mivel magának a véralkatnak, az ember alaptermészetének kifejezője, ugy áttör minden müveltségszabta korlátot, lepattogtat minden neveléskente mázt. Ez magyarázza meg azokat a felszínes moralistákat és a műveltségi, rang, jó nevelés naiv tisztelőit, kétségbeejtő eseteket, mikor az uralkodó osztály, sőt uralkodó családok egyéneinek szerelmi élete a féktelenség, sőt elaljasodás rettentő formáiban jelentkezik. Persze maguk a szerelmesek a legritkább esetben tudják azt, hogy érzelmük nem jobb saját becses személyüknél. Amiképp a szerelmes párjában rendesen egy tökéletes lényt imád, épp ugy saját szerelmét is egy csupa tisztaságból és nemességből szőtt érzésnek tartja. S ez a csalódás érthető is. A férfi és nő találkozása bizonyos szempontból mindig a tökéletesedés felé tett lépés. Az egyes ember kétségtelenül csonka s Kant, aki különben nem nagyon értett a szerelemhez, helyesen jegyzi meg, hogy tulajdonképpen csak férfi és nő együtt tesznek egy tökéletes embert. A pár-találás, a szerelmesek egymásra lelésének évezredes költészete ebből az igazságból szívja nagyszerű erőit. Meg kell azonban rögtön jegyeznem, hogy épp annak, amit sajátosan szerelemnek nevezünk, ami emez érzés nemesebb költöszetét adja, van egy másik tényezője is. A tökéletesedés álma nem csak az, hogy férfi a nőre, vagy nő a férfire, hanem hogy ki-ki minél tökéletesebb s neki mégis megfelelő párra leljen. Mindazok a bonyolódások, melyek a különböző szerelmi gyötrelmeket, balsikereket, elégedetlenségeket előidézik, levezethetők a nemi vágyakozás e sajátos kétgyökerüségére. Átlagos, vagy pláne átlag feletti embereknél persze ezek a szerelmi zavarok és boldogság-hiányok csak futó felhők az élet különben kéklő égboltozatán. Ezek egészséges, szerencsés szervezetű egyének, akiknek szerelme is nagyjában szerencsés és egészséges. Az átlag alatti elfajultak ellenben nagyon gyakran felhőként érzik tornyosodni szerelmüket, mely végül villámformában sül ki s halálra sújtja őket. Az ilyen emberek utolsó nagy csalódása szokott lenni éppen a szerelem. Beteg lényük úgyis folyton szenvedésről-szenvedésre hajtja őket. Mint a legtöbb elfajult, a nagy izgalmakat, sőt esetleg nagy lelki élményeket sóvárogják s ezeknek leghatalmasabbika gyanánt lebeg előttünk a szerelem. Végül aztán megérkezik ez. A férfi és a nő rátalál megfelelő párjára: a két fél megérti egymást s akár törvényes, akár törvénytelen formák között egyesül. De itt következik aztán a végzetes csapás. A szerelmesek kiábrándulnak magából a szerelemből, mert nem találják meg benne lényük megtisztitóját, felmagasztositóját. Ilyen esetben tulajdonképp szerencse, ha egymásban találják meg a hibát, ha egyik a másikhoz hűtlen lesz, mivel ebben az esetben a szerelemben való hit még megmenthető. Az elfajult szerelmesek igazi tragédiája az, ha napról-napra jobban meggyőződnek arról, hogy egymáshoz valók, hogy egymásnak teremtettek, hogy megértik egymást, mivel ebben az esetben minden kielégületlenség, minden egyenetlenség, minden civódás magának egész lényüknek betegességét és alsórendüségét bizonyítja. Az elfajult szerelmes párjában saját tükörképét látja s így csak megerősödik abban, amit már a szerelem előtt érzett, hogy nem a boldogságra s az élet összhangzatos élvezésére született. E belátás persze a szenvedő felek műveltsége szerint különböző. Az a közhuszár és cselédleány, akik külvárosi szállodákban elemésztik magukat, csak homályos, alig sejtelemszerü érzéssel gyanítják a/.t a nagy törvényt, hogy a nyomorult ember szerelme is nyomorult s igy szerelmétől ez nem várhat gyógyulást, hanem csak utolsó intőjelt arra nézve, hogy szüntesse be hitvány létét. Ha ellenben a halálba menő szerelmes pár az emberiség ormán élt s főleg, ha egyiket legalább a fejlett, kiművelt gondolkodás díszítette, akkor teljes világossággal jelentkezik ez az elmélet. Az „együtt a halálba" kiáltásnak ez a lélektana. Csak a szerencsés szervezetű, egészséges, vagy pláne magasabbrendü ember számára jelent a szerelem boldogságot és életerősödést. Az elfajultakat ellenben ez is csak romlásraszántságuk tényére emlékezteti. Egy nagy természeti törvény nyilatkozik meg ebben : a megfordított szelekció törvénye, amely az elfajultakat, betegeket automatice, szinte gépiesen vezeti a kipusztulás felé. m REGÉNYCSARNOK. A Nikita huszonöt rubele. Irta Henry Gréville. II. Nem fejezhette be a mondatát. A fa-tál» melyben apja vacsorájának a maradéka volt, a fejéhez vágódott. Későn ugrott félre, a fa-tál célba talált. Zavarodottan törülgette le ujjasával az arcára ragadt kásaszemeket, mialatt Nikita igy tombolt: — Az orvost! Ugyan ugy-e?! Az orvost' Nem állhatjátok már, hogy más kézben ne lássátok azt a kevés pénzt, melyet olyan fáradságosan szereztem ! Hát aztán ki fizeti ki azt az orvost?! Ti ugyan nem, ugy-e?! Majd előkerültök és siránkozva igy fogtok beszélni: „Atyus, egy garasunk sincs ... a te gyógyitá" sodra kellett . . ." Az ördög vigyen el mind" nyájatokat! Nikita visszadőlt fekvő helyére s egész nap nem szólt egy szót se. Estére rosszabbul lett; lélekzete mindinkább szakgatottá vált és gyor. sult; családja megijedt; elküldtek a pópáért. — Ej, nem olyan beteg! — gondolta Jakim atya, mihelyst meglátta. — Inkább dühös, mint beteg. Lássuk csak, hol szőrit a csizma. A kemence felé ment, leült egy zsámolyra s a nevén szólította a vén bűnöst: — Nikita Vlaszjev, — szólt — eljöttem, hogy meglátogassalak és hogy elhozzam neked az isteni irgalmasság vigasztalását. — Jó napot, jó napot! — dörmögött a vén ember boszusan. — Hát beteg vagy, szegény öregem! Megbüntetett az Isten! Ugy-e, megmondtam előröf hogy a megpróbáltatás napjaiban nem lesznek pártfogóid a paradicsomban. Látod, mi Jett belőle, hogy nem hallgattál rám? — Igaz! Igaz! — siránkozott Nikita. — Na. gyon bűnös életet éltem Oh, csak a jó Isten könyörülne rajtam ! — Tudod mit, Nikita? még kibékülhetsz ac éggel s gondoskodhatsz róla, hogy legyenek, akik odafönn pártodat fogják. Gyújtass egy pár szép fehér viaszgyertyát védő szentednek, szent Mihály arkangyalnak, meg a szent szűznek ... s ők közben járnak érted. Nikita savanyu arcot vágott; hallgatott, de meglátszott rajta, hogy a harag emészti. — Bántott valaki, szegény öregem? — kérdezte a pópa, más tárgyra terelve a beszédet, hogy a beteget ne ingerelje. — Ki bántott, szólj ? — Mindenki! — hörgött Nikita, összeszorított öklét emelgetve. — Mindenki összebeszélt ellenem, hogy a pénzemet kicsalják tőlem! A múltkor az az átkozott ló vette a fejébe, hogy megdögiik . . . ma reggel orvost akartak hivni hozzám, hogy tékozoljam a pénzemet . . . most meg a főtisztelendő ur kivánja, hogy, tisztelet" tel legyen mondva, kidobjam a pénzt az abla kon . . . — Nem nekem teszed, hanem az egyháznak! — szólt a pópa szelíden. — Akár az egyháznak teszem, akár a főtisztelendő urnák! Hát nem mindegy az nekem?! A főtisztelendő ur is el akarja venni; no hát én nem adom oda. Majd megkapja, hogyha meghalok. Szépen fognak eltemetni, s akkor majd annyi gyertyát gyújtat a főtiszte lendő ur, ahányat akar! . . . Halljátok, kutyák i — kiáltott rá a gyermekeire, megfenyegetve őket — még akkor se lesz a ti»tek a pénzeim hogyha meghalok! Akkor is az enyém lesz ! — Csöndesedjél — szólt Jakim atya, békéltető hangon. — Mit kiabálsz azokra, akik egy szóval se bántanak téged?! Hallgass rám. Hogyha meghalsz és az ördög hatalmába keriti bűnös lelkedet, mi haszna lesz akkor a viaszgyertyáknak a koporsód körül? Most kellene egy kis megbánást tanúsítanod, jót cselekedned s szétosztanod vagyonodat a szegények között. Nem kellene messzire menned a szegényekért, családod nem gazdag s te nem adsz nekik egyebet, csak gondot, nem számítva azt a sok lelketlen bántalmat, melyet ingyen osztogatsz nekik ! Tudod mit, adj nekik pénzt, s én mondok érted misét, anélkül, hogy egy kopekedbe kerülne. — Nem! — kiáltott föl Nikita, — Nem1 Majd mond értem misét, amikor meghalok, pénzért, ha most nem akar ingyen; de nem adok semmit! Menjenek el innen, hagyjanak békében! Jakim atya nem haragudott meg, megáldotta a megrögzött bűnöst, s elment a templomba hogy elmondja a megígért misét — ingyen. Nikita még akkor éjjel nagy deliriumb« esett. Folyton hadonászott ós képzelt ellenségeket fenyegetett, akik a lilaszinü bankjegyet akar. ták tőle elvenni. Elmentek Jakim atyáért, de Nikita már nem ismert meg senkit. — Nem fogjátok megkapni! — rikácsolt. — Azért se fogjátok megkapni! Inkább elpusztítom. És hirtelen elővette a kebeléből a kis zacskót, melybe nemrégiben bevarrta a bankjegyet s mely a nyakán levő zsinóron függött. Föltépte a varrást a körmével és a fogával, kivette a bankjegyet s a szájába dugta. Még vagy kétszer megforgatta a szájában, azután lenyelte. Majd megfúlt belé; kénytelen volt inni kérni. Ahogy aztán egy pár kortyot ivott? fölemelkedett; a szeme fénylett, kacagásba tört ki. — Nem kapjátok meg! — kiáltott. — Megtartom magamnak! Megcsíptelek benneteket, ugy-e ? A családja ijedtőben nem tudott hova lenniMinden oly gyorsan történt, hogy a pópa is alig hitt a szemének. A roham azonban reggel felé elmúlt, s Nikita mély, nehéz álomba merült, mely után erős izzadás fogta el. A pópa, amint haza ment, elgondolkozott az eseten. — Ha magához tér, — szólt magában — csúnya dolog lesz belőle. Szerencsére jelen voltam, máskülönben ezeket a szegény embereket tolvajokként állítaná a pellengérre. Nem akarjuk azt állítani, hogy a huszonöt rubeles bankjegy valami különleges jó orvosság volna a delírium ellen ; de abban az esetben? amelyről szó van, az államjegy csodát tett. Nikita, tizennégy órai alvás után, magához tért. Nagyon elgyöngült, de tökéletesen kiheverte a baját. Arra azonban, hogy lázában mi történt vele, egy csöppet se emlékezett.