Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-12 / 70. szám

Ö DÉLM AGYARORSZ AQ 1910 augusztus 12 Főispáni villanylámpák. Tudvalevő, hogy a városháza épületében ez­idő szerint a legelhagyatottabb helyiség az, amelynek az előcsarnoka fölött ez a vastag­betüs fölirás díszeleg: | FŐISPÁNI HIVATAL, j Azelőtt nagyon hívogató jelentősége volt ennek a mindenképen kövér címnek, ámbár most sincsen másképen. Csakhogy a hivogatás különböző ám. Azelőtt a sok referáló hivatal­nok tekintgetett félős arccal erre a méltóságos ölirásra, most azonban az országos nagytaka­rítás révén maga a méltóságteljesen szunyó­káló fölirás tekintget... isten tudja merrefelé. A főispáni hivatal környéke tehát ideiglenes álmát alussza. Maguk a referálók nyaralnak szerte az országban, a főispáni szék üres, a szo­bák némák és szomorúak, ilyen időben a be­zárt ajtók mögött csak a pókok szövögetik a hálójukat. De azok is csak rövid ideig várják türelemmel a finom zsákmányt, mert hiába vár" nak, nem kerül a hálójuk szövetébe egy csi­petnyi legyecske sem, azok is ki vannak zárva a főispán hivatali szobáiból. Szemtelenséggel pedig hiába próbálkoznának bevergődni akár­milyen uton is. Szóval: a főispáni hivatal és a környéke olyan elhagyatott é3 csöndes most, mint az erdő magánya. Ami élet a városháza épületé­ben uralkodik, az mind a földszint folyosóin összpontosul, a rendőrségi szobák körül. Az elsőemeleti folyosókon tehát minden néma és csöndes. Kinek a gondolata keringene hát arrafelé ? Kinek jutna hát eszébe, hogy a főispáni hiva­talra gondoljon? (Mostanság talán még maguk az aspiránsok sem.) Annál kevésbé hát a rendőrség emberei, közbiztonsági szempontból. Mert a legbiztosabb hely a városban mégis csak a városháza, amennyiben még a legkörül­tekintőbb detektivzseni figyelme sem terjedne odáig, hogy arra gondoljon: a városháza üresen hagyott szobáiban betörők járkálnak. . Pedig, bármilyen csodálatosnak is látszik, mégis majdnem megtörtént. Ez majdnem ugy értelmezendő, hogy kis hijján csaknem beleke­rült az ujságunkba a szenzációs hir: Betörők a főispáni hivatalban. A Délmagyarország szerkesztőségében ma éjjel nagy csilingelőssel megszólal a telefon: — Halló, ki beszél? — Itt Bagi rendőr. Délmagyarország ? —• Igen. Történt valami ? — Nagy dolog, kérőm ! — Mi már, no? — A kapitány ur bizott meg, hogy jelentsem, mert az én észrevételem a dolog. Láttam pedig az utcáról, hogy a méltóságos főispán ur hiva­talában nagy a világosság, égnek az összes vil­lanygázok. Mondok, ez nem lehetséges, mert főispán most nincs, a polgármester ur sincs fönn a városházán, a villanygázok leginkább «sak ugy éghetnek, hogy a méltóságos főispán ar hivatalában betörők járnak holmi gonosz szándékkal. — Betörők? — Igen, kérőm. Most ment föl az inspekciós kapitány ur vezetésével három detektív, mind­nyájan revolverrel fölfegyverkezve. — Egyebet nem tud? — Eddig még nem, majd jelentjük a többit. A beszélgetés itt pegszakadt. A főispáni hivatal betörőiben azonban nem nagyon bíz­tunk, hogy miért, hát csak ugy a mesterségünk­kel járó sejtelemből ós részben tapasztalatból. Amint kételkedésünk helyes volta nemsokára be Is igazolódott. Újra megszólalt a telefon. És kiderült, hogy a szenzációs betörés humoros nyári eseménynyé redukálódott. Sőt betörés egyáltalán nem tör" tént, annak ellenére, hogy a kapitány és had­serege teljes fegyverzetben, a roham részletei­nek megbeszélése után csörtetett föl, kitűnő fogásra számítva, a főispáni hivatalhoz vezető kongó lépcsőkön. A kapitány ur és serege óvatosan beoson­tak a főispáni szobákba. Sőt még az utcán is helyeztek el néhány őrszemet, hogy az abla­kokat tartsák szemmel. Azután előrenyújtott revolverrel kutatták keresztül-kasul a hiva­tali szobák minden zugát, sőt még a kályha lyukába is bekukkantottak, de hasztalan. Betörő nincs, a föld bizonyára nem nyelte el, így hát másfelé kell keresni kivilágositó utat a kivilágosodáshoz. Hosszas töprengés, tanakodás, majd még hosz­szabb helyszíni vizsgálódás után végre kiderült a szörnyű titok: a villanylámpák maguktól gyuladtak ki. — Maguktól ? — kérdezgették a seregből né­hányan. A kapitány bus lemondással, szomorkás arc­cal jelentette ki a lihegő seregnek : — Felültünk, a villanydrótok ültettek föl bennünket. Most már mehetünk haza! Hozzá még tudálékos ember is lévén, meg­magyarázta. íme a magyarázat: — A villanyáram drótvezetékei valahol, vala­milyen, még eddig ki nem nyomozott oknál fogva, engedelem nélkül érintkezésbe léptek egymással, mire a szobák kivilágosodtak. Ennyi az egész. Azután a hiába alarmirozott rendőrség vissza­vonult. A főispáni -villanylámpák tovább égnek. Most már csak az a probléma maradt, hogy mit jelenthet ez a kabalisztikus esemény ? Azt-e, hogy nemsokára komoly ok lesz a villany­lámpáknak a kigyuladásra, vagy talán a végleg üresen maradó főispáni szék örök mécsesét jelképezik? . . . Hová tűnt a régi szép idő ? Hová lettek azok a gyönyörű éjszakák, mikor cigányzene mellett ürítgették a jó buckáit és együtt sírt a hegedűvel a vendég és felragyogott a szeme, mikor kacagni kezdett a rezgő hur ? Elmúlt A valóság olyan zord és szomorú. Keserű ma a cigány élete. Kivesztek már a mulatni tudó emberek! Más vér folyik már az erekben, nem az a tüzes vér, amely kívánta a bort, a dalt ! Szegény cigány, ma már nem ragasztanak ban­kókat a homlokodra. Gáspár Laci lejött a bandájával Pestről, ab­ból a bűnös, szép fővárosból, lejött Szegedre» ahol még szeplőtlen magyar vér csörgedezik az emberekben. Legalább ő azt gondolta. Ki tudja, hogy milyen szép reményekkel ült fel a vonatra ? ! Mig a vonat egyhangúan zakatolt, lelkileg már Szegeden volt, bűvös hangszeré­vel belemuzsikált a langyos, szerelmes nyári éjszakába, durrogott a pezső, csengő lánykacaj, ölelés, csók, kettétépett bankók . . .?! Meg­érkezett. Az egyik mulatóhelyen kezébe vette a hegedűt és játszott. Először busát, érzéssel, szívvel, ugy, hogy könyeket fakasztott sokak­nak a szemében; azután vígat, hogy fel­pezsdüljön a vér. Csalódottan tette le a hang­szerét. Nem ezt várta ő. Hiszen Szegeden érzéketlenek az emberek! Talán elfelejtették már a magyar nótát? Újból rázendített a banda. Most már operettet játszott, német és francia muzsikát. Hátha ez jobban tetszik? Semmi hatás. Nincs senki, aki magához intené. És így megy ez nap-nap után. Gáspár Laci bandája napról-napra lehangol­tabb. Sir a prímás kezében a hegedű, már a vigat is szomorúan húzza. Vágyik vissza Pestre, ott legalább néha-néha akad mulató. Almosán botorkálnak az üres asztalok közt a pincérek­A nyári éj varázsa mintha eltűnt volna. Halkan suttognak a banda tagjai. Ki tudja, miről be­szélhetnek? Nagyon szomorúak, azt látni az arcukról. Kőiben beköszönt a hajnal. Üres a helyiség. Gáspár Laci előveszi a hegedűjét. Leül a többi közé és elkezd játszani. A banda bána­tosan kiséri. Most maguknak játszanak. És a Gáspár Laci bandája énekel a saját maga csodaszép játékához. Ha valaki ilyenkor hal­laná őket... Időközben egészen kivilágosodik. Elszélednek a banda tagjai. Egy szomorú nappal ismét ke­vesebb lett. Fáradtan dőlnek az ágyba és ál­modnak arról az időről, amelyről annyit mesélt nekik az. apjuk. Akkor még tudott mulatni a magyar. Most? Mintha gyászolnának az embe­rek. Szegény cigányok, ti tudjátok azt a leg­jobban. Hová lett a régi szép idő? És lesz-e nap, mikor újra kivirágosodik a jókedvtől és a daltól a Gáspár Laci varázsos hegedűje...? KRPI_HIREK Csekonics gróf párbaja. Ismeretes az az affér, amely Budapesten hétfő éjszaka történt a Jardin de Paris cimü mulató­helyen a párbajáról híres Aczél István huszár­hadnagy és Csekonics Gyula gróf között. Az egyik proscenium-páholyban, hölgytársaságban ült néhány fiatal mágnás: Batthyány Elemér gr-óf, Karácsonyi Aladár gróf, Szapáry Pál gróf és Csekonics Gyula gróf. Aczél hadnagy a páholy karfájára könyökölt és több ízben be­hajolt a páholyba, ahol a grófok whiskyt ittak szódavízzel. Mikor Aczél már ötödször is be­hajolt a páholyba, Batthyány igy szólt a barátaihoz: — Huzzuk össze a függönyt, hogy ne kelle­metlenkedjék ez az ember. De Csekonics, aki a páholy sarkában ült, flegmatikusán, mintha csak cigarettára gyújtott volna, fölvette az asztalról a teli szódásüveget és a hadnagy arcába fröcscsentette egész tar­talmát. A muiatóhely közönsége harsogó de­rültséggel honorálta a külön számot. Mindenki nevetett, csak Aczél volt komoly. Mintha mi sem történt volna, letörülte az arcát, belenyúlt a kabátja zsebébe, kivette névjegyét és átadta a grófnak, aki cserébe odadta a magáét. Az affért másnap természetesen lovagias útra terelték. A hadnagy segédei Elefánthy­Tarnay Gyula, nyolcadik huszárezredbeli fő­hadnagy és Strasser Ágost tizedik huszár­ezredbeli főhadnagy, a gróf megbízottai pedig Losonczy Gyula és Batthyány Elemér gróf. A segédek tegnap este ültek össze tanácsko­zásra a Nemzeti Kaszinóban és mintegy félórai tanácskozás után rendkivül súlyos feltételekben állapodtak meg. Eszerint a felek előbb pisztolypárbajt, azután, ha sebesülés nem történik, kardpárbajt fognak vivni. A pisztolypárbaj feltételei: egyszeri golyó, váltás, harminc lépésről, tiz másodpercnyi cél­zási idővel; a kardpárbaj feltételei: lovassági­kardok, szúrás megengedve, csak nyakbandázs­zsal, végkimerülésig. Budapestről jelentik: A párbaj ma délután volt a Ferenc József-kaszárnyában. A pisztoly­párbajban nem történt sebesülés, a kard­párbajban Csekonics gróf veszedelmes sebet kapott a mellén, Aczél István kevésbé vesze­delmeset a fejére. A felek kibékülés nélkül váltak el. — Ferenc József ajándékai. Udvari körök­ből kiszivárgott hirek szerint Ferenc József király a nyolcvanadik születés napja alkalmával neki gratuláló fejedelmeknek és az uralkodó házak tagjainak jókívánságait maradandó értékű aján­dékokkal fogja viszonozni. Ez egy szép emlék­tárgy lesz, de hogy micsoda, azt egyelőre nem árulják el az udvari körök. Ischlbol jelentik:-.Mán« Valéria királyi her­cegasszony gyermekeivel ma reggel négy óra­kor Ischlbe érkezett. A királyi hercegi család reggel hat óráig a hálókocsiban maradt, az-

Next

/
Oldalképek
Tartalom