Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)
1910-07-31 / 60. szám
1910. I, évfolyam, 60. szám Vasárnap, julius 31 Rízpontt szerkesztősé« és kiadóhivatal Szeged, c=a Korona-utca 15. szám c=i Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=j Városház-utca 3. szám c=3 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24 — félévre ... IV 12'— negyedévre. R 6— egy hónapra K V— Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28-— félévre . . . R 14-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2 40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAH: Szerkesztőség 835 cra Kiadóhivatal 838 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 12S—ÍJ Beszámolás. Nemsokára megkezdődik a parlament nyári szünete. Az első tanácskozási időszak véget ér és bármilyen rövid volt, elegendő arra, hogy megállapítsuk: vájjon az uj országgyűlés olyannak mutatkozik-e, mint aminőnek hittük és vártuk. Csináljuk meg hát az uj éra eddig való működésének mérlegét. A munka jelszavával hódította meg a többség az országot, amely bizott abban az első pillanattól kezdve, hogy amivel a bizalmáért jönnek, nem puszta jelszó, hanem megvalósításra szánt meggyőződés. Nos, ha ennek a parlamentnek a működése ugy tart tovább, mint ahogyan megkezdődött, akkor méltán fogja elnevezni a történelem munka-parlamentnek. Összesen öt hétig tartott a mostani tanácskozási idő. És alig harmincnegyven nap alatt a képviselőház helyrepótolta hosszú hónapoknak, eőt egy egész esztendőnek törvényhozási mulasztását. Nem hiányoznak már azok a törvények, amelyekre évről-évre szüksége van az állam háztartásának. Ámbár az öt hét jelentékeny részét lefoglalta a fölirati vita, meg van már mégis szavazva a költségvetési fölhatalmazás, az újoncozás törvényjavaslata és rendezve vannak jogviszonyaink a Balkánállamokkal. Mindezt a nagy, alapos munkát, ha az alakuláshoz szükséges hét napot leszámítjuk, egyetlen hónap alatt végezte el a képAiselőház. Meglepő ós örvendetes ez a gyorsaság, amely annak a jele, hogy fölülkerekedett a magyar politikában a rendre való törekvés, diadalmaskodtak a jobbérzések és vége, talán mindörökre, a cél- és oknélküli zavargásoknak. Az ország ügyei minden irányból a rendes mederbe kerülnek majd. Nincs A'égzetesebb mulasztás, mint amely egy egész nemzet gazdasági és társadalmi életének kárára történik. A munka parlamentjének legnagyobb érdeme, hogy fölismerte a politikai, illetve törvényhozási restanciák veszedelmét és elsősorban azokon igyekezett segíteni. Ennek a törekvésnek a jogos voltát még az ellenzék is elismerte, mert leküzdötte a pártszenvedélyt és, talán a fölirati vitától eltekintve, nem gördített komoly akadályt a gyors munka elé. Ezt feltétlenül, minden tekintetet félretéve el kell ismerni az ellenzékről, különösen pedig a leghiggadtabban viselkedő Kossufch-pártról. Azonban az ellenzék magatartásának vannak olyan szimptómái is, amik kizárólag a közvélemény hangulatából következnek. A választásokon szem^edett súlyos vereség arra tanította meg az ellenzéket, hogy le kell térnie a mindig akadékoskodó politika országrontó útjáról, le kell mondania anarchisztikus módszereiről, mert csak igy lehet elég erkölcsi és szellemi ereje, csak igy lehet komoly, igazán számbavehető tényezője a közéletnek. Pszichológiai tünet, hogy a nemzeti munkapárt túlsúlya elhallgattatta a leglármásabb, legvéresebbszáju obstrukciós vitézeket is. Ha tovább kutatjuk az első tanácskozási idő körülményeit, még egy fontos körülményre, illetve mozzanatra bukkanunk. Azok a törvényjavaslatok, amiket a képviselőház elfogadott, a fölirat kivételével, tulaj donképen nem is a jelenlegi kormány alkotásai voltak. Programmegvalósitás volt, illetve a program egyrészének megvalósítása a mások eszközeivel, amikkel a mások nem tudták, vagy nem akarták az ország javát előmozditani. A közélet rendje most teljesen helyreállt. Szabad a fejlődés utja, el vannak takarítva arról azok a romok, amiket a koalíciós gazdálkodás rajtahagyott és most már úgyszólván csak néhány erőteljes lépést kell tennie Magyarországnak, hogy elérje a kulturális és gazdasági haladás eddig elzárt, gyümölcsökkel, jóléttel megáldott paradicsomát. Mivel pedig a kormány a régi mulasztásokat pótolta, a régi bűnökből származott betegségeket gyógyította ki, igazán ezek miatt nem érhette gáncs a kisebbség oldaláról. Az ellenzékben ezúttal élt a felelősség érzete. Azokat a törvényjavaslatokat, amiket nagyrészt a maga emberei dolgoztak ki, el nem vethette, máglyára nem kívánhatta. Ennek a második lélektani mozzanatnak is köszönhetjük, hogy az uj parlament pótló Bovaryné hazatér. Irta Eyo. Vörös doktorné otthagyta a falut, az urát, gyerekét és feljött Pestre, mulatni. 0 ugyan azt mondta, hogy szüleit megy meglátogatni, de a jó falusiak sehogysem akartak hinni az ő gyermeki szeretetében. Azt mondták, ez csak olyan ürügy és Vörös doktor vagy vak, vagy nagyon furcsa ember. Vörös doktor azonban csak a vállát vonogatta. Kint az állomáson szépen megcsókolta a felesége fátyolokba burkolt, puha, fehér arcát, aztán, mikor elment vele a vonat, hazament és tovább dolgozott. Ha elkészült a munkájával, vagy ha kényelmes kocsin vitték a szomszéd faluba, fogta az ő vöröshaju, sovány kis leányát és elvitte magával. Kabátja nagy gallérjával takargatta, védte ós ha a gyerek elaludt az ölében, simogatta, szeretettel, elgondolkozva simogatta aranyhaját. A faluban azt beszélték, hogy a kis lányt maga mosdatja, öltözteti és hogy valami szörnyen nagy összegre biztosította őt a maga halála esetére. Minden rendes ember a feleségét is biztosítja. ,0 azonban csak a kis lányát biztosította. 0, a faluban mindent tudnak, mindent kitalálnak. És Vöröséknél akadt kitalálni való. Pedig semmi bizonyosat se tudtak az aszszonyról. Semmit... És mégis... Ez nem volt olyan asszony, akiben meg lehetett bízni, azt érezték az asszonyok. Ez nyugtalanító, amolyan „igazi pesti nő" volt. Izgatta okét ez a társuk, leselkedtek rá, bizonyságot akartak ; lám, Istenem, mindenki tudja, hogy a főkertésznének viszonya van a jegyzővel és a gyógyszerésznéhöz sokat jár a szolgabíró ur. Ezek biztos dolgok, van még egypár ilyen és az ember legalább tudja, mihez tartsa magát. De a Vörös doktorné dolga, hiába, nem volt ilyen egyszerű. Az bizonyos, hogy nem hü az urához. Mert az lehetetlen, hogy ez az asszony meg ne csalja az urát. Talán ők maguk sem tudtak volna számot adni arról, hogy miért gyanúsítják ilyen határozottan a szelid arcú doktornét. Bizonyára csak női ösztönükre hivatkoztak volna, mely az ilyen esetekben csalhatatlan. Mert semmit se tudtak. Talán a szomszéd-birtokossal volt jóba, talán azzal a csapodár szolgabíróval, talán azzal a kis fiatalemberrel a gyárból, talán a gazdag Weisz úrral, — ki tudja, ki tudja, de hogy valakivel jóba volt, az bizonyos. Édesen mosolyogtak rá, leírtak neki torta-recepteket, de azért a legnagyobb határozottsággal gyanúsítgatták. Es az urát „ugy" sajnálták és „ugy" féltették valami nagy katasztrófától. De Vörös doktor mindig csak mosolygott. Mindig mosolygott, ugy, hogy az izgatott asszonyok csaknem meggyűlölték. * Vörösné ezalatt mohón, éhesen szaladgált Pesten. Kiéhezetten ugrott neki a szórakozásoknak. Nemcsak a leánykori emlékeit kereste,— azok unalmasok voltak és olyan banálisak — hanem a jövőjét is kereste, talán öntudatlanul... Néha-néha eszébe jutott, hogy ő egy kicsi, köpcös, negyvenötéves, nagykabátos falusi doktor felesége; néha-néha eszébe jutott az a kör, melyben él, azok az emberek, akikkel sétálni szokott estefelé, végig a falusi utcán, az árok szélén, mert az ut közepén a teheneket hajtják haza ... Néhanéha eszébe jutott az ő vöröshaju, fehérbőrű kis gyereke, aki a puha kezecskéivel olyan édesen simogatta az arcát. Ez jutott a legtöbbször eszébe ... De mindent, mindent elfelejtett, ha valami mulatságra volt kilátása, vagy ha régi ismerősök, fiatalemberek jöttek el hozzájuk látogatóba. Mert jöttek. Ó, mind jöttek, szívesen, az egész régi gárda. Most, hogy nem kívántak tőlük áldozatot, most jöttek seregestül, egymásra irigykedve, egyeduralomra vágyva. Vörös doktorné szép volt, karcsú volt, hideg volt és izgató, éhes és vidéki volt. Visszamegy, vissza kell mennie bizonyos idő multán a falujába — ez volt a legjobb tulajdonsága az urak szemében, akik siettek, hogy kihasználják az időt. . . Ó, Vörösné csak most ismerte meg őket, akik leánykorában oly tartózkodók, szinte gyávák voltak, oly lemondóan, szelíden szomo-* ruak, ha szerelemről, házasságról esett szó. Most szenvedélyesek, türelmetlenek' lettek, „meg akartak halni érte", csak rágondoltak, nem tudtak dolgozni, mindig rágondoltak... És Vörösné nézte, figyelte, bolondította őket, hidegen, józanul; gyűlölte őket, mert el hagyták őt menni egy rongyos faluba, egy kis akaratos, köpködő emberkének engedték át az ő legszebb, fiatal éveit . . . Gyűlölte őket, mert nem akartak érte akkor áldozatot hozni és csak most vágyódnak érte, támadják, ostromolják, mert azt hiszik,