Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-16 / 47. szám

1910 jullus 16 legolcsóbb beszerzési forrása jyíkoms 6éza ía-és szánlg!^ kbiiih lajds-suüáhiii t m ím: ni. Április. Irta mi. Az almafa virágzott és Veér Klára lehajtott [övei állott alatta. Szemközt véle egy fiatalember ...támaszkodott a kőkerítésnek; karcsú, magas alak. vonzó, kissé mélabús kifejezésü arccal. A leány kezében virágcsokor volt; kékselyem bonbonniére-ben elrendezett orchideák. Olyan egykedvű pillantással nézegette, mintha nem is a vőlegénye küldötte volna, tengeren túlról, ködös Angliából ... A vőlegénye, aki (nemsokára hazajön, hogy aztán újra elmenjen és magával vigye a dombszögi parókia legszebbik virágát . . . Veér Klára fölnézett a szemközt álló ifjú arcába. — Maga nem járt soha külföldön ? — kérdezte halk, semmitmondó hangon. — Jártam. Gyermekkoromat Svájcban töltöttem; az anyám zürichi születósü volt s engemet az ő rokonai neveltek. Hanem tizenkét év óta csak legációkra voltam tul a városunk határán. — És sohasem vágyik ki a nagyvilágba? Nem unja az egyformaságot? — Nagyvilág? unalom? Ezek olyan fogalmak, Klára kisasszony, amiket én nem ismerek. Az én világom ez idő szerint nem terjed tovább a kollégium falainál. Ami azon kivül esik, az nem létezik rám nézve. Unatkozni nincs időm, mert dolgoznom kell s az én számomra az egyformaságban is mindig akad valami uj, meglepő, ismeretlen, tehát érdekes. Klára a virágokkal játszott. — Én még sohasem voltam Dombszögön kivül. Jóformán az én világom is itt végződik, ennél a kőfalnál, mert ón még a városba is ritkán mehetek; mindig a néni mellett kell ülnöm. Kivételt csak sátoros ünnepeken teszünk; ilyenkor meglátogatjuk a kántornét, a jegyzőnét, a doktornőt, akik vén asszonyok és természetesen kávét isznak, aztán a postáskisasszonyt, a tanitókisasszonyt, az óvókisasszonyt, akik szintén vének, de haladva a kor szellemével: teát isznak és ezt zsurnak nevezik . . . Eh! . . . Lássa, én is el vagyok foglalva naphosszat; maga tanuja lehet, hogy a háztartás gondja kizárólag az enyém. Nagybátyámnak is gyakran segítek nyelvbuvárlataí közben, sokat olvasok, olykor rajzolok is és mégis van olyan időm, amely üresen marad és nem tölti be egyéb kimondhatatlan, gyötrő sovárgásnál, valami más, uj, szokatlan életmód után. — Nincsen megelégedve a sorsával ? hangzott komolyan, tartózkodva a fiatalember kérdése. A leány elfordította az arcát. Finom bőrén áttetszett a lüktető vér gyengéd pirossága és hasonlóvá tette az almavirág hamvas, bársonyos szírmához. Vontatva felelt: — Tulajdonképpen meg vagyok. Nagybátyám logadott örökbe és szerető gonddal neveltek föl. Lehetnék-e elégedetlen a legrutabb hálátlanság nélkül? Szeretem őket, meg ezt a zsalus vén házat, meg a kertünket, virágaimat, mindazt, amiből otthonom áll. Azt hiszem, sok leány boldog lenne az én helyemben, de én unom, százszor is meguntam ezt a csöndes, egyhangú, idilli boldogságot. A vége már szinte szenvedélyesen hangzott s a leány szőke hajából kirepült egy fehér szegfű, amint hevesen hátrasimította a kezével. A fiatal tiszteletes lehajolt a virágért és fölemelte. Klára nem ügyelt rá. Szorosabban fogta &z orchideacsokrot és tovább beszélt. — Szeretnék nagy városban lakni, de főképpen szeretnék valami szórakozást. Utoljára az én koromban nem érhetem be két öreg ember, pieg a galambok társaságával ... A városunk intelligenciája meg igazán nem vonz, higyjo el! Megfojtana az a kicsinyes, szűk látókörű környezet ... Itt parvenü gőg, amott kacér léhaság ... a néni barátnői legalább csak korlátolt elmék, de jószivek. Ah ! amire én vágyom . . . i nagyvilág, az igazi nagyvilág! Egyetlenegy rövidke esztendőért abból az életből — szive'en odaadnék mindent, ami még hátra van . . . — Nagyon sokat olvashatott, Klára kisasszony, nagyon sok regényt, — mondta az ifjú ember csöndesen. Sokkal fiatalabb, hogy a képzeletét 'öl ne izgatnák az ilyen gondolatok, amelyek D ÉL M AGYAR O R S ZAQ annál csábítóbbak, mentől messzebb áll az embertől a teljesülés lehetősége. Részt óhajt a nagyvilág élvezeteiből, mert nem gondolt rá, hogy fény mellől sohasem tágít az árnyék. Higyen nekem : ha a sorsa azokba a körökbe helyezte volna, ahová most vágyik, — nem ismerne kívánatosabb boldogságot a békességes falusi élet zajtalan poézisénél . . . Ámde, hisz az ember természetében fekvő hiba, hogy mindig délibábot kerget. . . Klára sértődve vágott közbe. — Hiába ? Amiért nem vagyok elragadtatva ettől a „zajtalan poézis"-től ós inkább választom a másikat, amely zajával és fényével nem tetszik magának? — Nekem ? Miért ne tetszenék, nekem is tetszik az, ami szép. De az még nem egyértelmű az utána vágyódással. Én igazán nem kivánok magamnak egyebet igénytelen, csöndes boldogságnál. Magasra nem kívánkozom. Nem az ambíció hiányzik belőlem, nem is az energia, hanem jól tudom, hogy a magasban hideg van. A ragyogás nem melegít. Az ón szivemnek pedig melegségre van szüksége és meleget a. szívnek csak a szeretet adhat. Hiszen mi az élet, ha nem maga a szeretet? Klára kisasszony tudhatja, mit ér az, hiszen maga niondta, hogy a nagytiszteletii urék szeretik. Én nem éreztem soha . . . engem nem szerettek . . . Klárát egy kicsit meghatották a káplán halk, szomorú szavai. Lassan kérdezte. — Korán elveszítette övéit? — majd hirtelen hozzátette: beszéljen nekem magáról és a családjáról. Leült a kis padra az almafa alatt és várakozással nézett Arnoth Ferire, aki tűnődve babrált az óraláncán. — Igazán beszéljek önnek arról? Szomorú mese lesz ... ós unalmas — mondta bus mosolygással. Á leány cipője türelmetlenül zörgette a kavicsot. — Ne keressen kifogást . . . — Ó nem, tudja, hogy engedelmeskedni szoktam. Hát lássa, Klára kisasszony — nekem voltaképpen nem is volt családom. Az apám festő lett volna, — nem országos hírű mester, hanem fiatal, szegény, életvidám és könnyelmű fickó, mint a legtöbb bohém, aki mindent a jövőtől ós géniuszától vár. Luzernben ismerte meg az anyámat, aki huga volt egy zürichi tanárnak s a beteg sógornéjí't kisérte a fürdőbe. Az anyám szép, szőke leány volt, így mondták nekem s az apám gyönyörű képeket festett róla . . . Luzernben keltek össze, aztán hazajöttek Magyarországba. Azt mondom: haza . . . Volt is nekik hazájuk! A nyomorúság, az anyagi gond nem ölte volna meg a boldogságukat, hanem az anyám nem tudott meglenni a maga exclusiv, előkelő szellemi társasága nélkül ós puritán erkölcseit sértették a könnyüvérü bohém szokások. Visszament Svájcba s az apám fejbelőtte magát . . . Klára kisasszony unja már, ugy-e? Hiszen olyan történet ez, ami a napi krónika szerelmi drámái sablonjához hajaz... de igy volt . . . Az orchidea csokor a selyembonbonniére-rel lehanyatlott a fűbe. Klára részvéttel nézett a fiatal lelkészre, mig mind a kettőjük szemét elfutotta a köny. A lány gyorsan letörölte a batisztkendőjóvel, Arnóthnak végigpergett az arcán. Aztán csak folytatta: — Zürichben születtem én is, de az anyámat nem ismerhettem meg; elvitte az önvád apám után. Engem is a nagybátyám nevelt, de az ón gyermekkorom olyan sivár, egyetlen derűs emlékem sincs belőle . .. Tizenegy éves lehettem, mikor a püspökünk Svájcban járt és meghallotta a történetemet. Megsajnált, haza akart hozni s a bátyám örömest odaadott. így kerültem a kollégiumba. A püspök papnak szánt ós jól tette. Ki tudja, — talán kitört volna belőlem is a kalandos, zabolátlan bohémvér és talán el is merültem volna eddig a küzdelemben? ... A püspök jótevőm, de a jósága csak könyörület, nem szeretet. Veér Klára finoman fölvonta a jobb szemöldökét. Arcáról egészen eltűnt a meghatottság s a szája szögletén lebegő mosoly azt mutatta, hogy nevetségesnek találja a káplán elérzékenyülését. Mennyi unalmas szentimentalizmus egy ifjú emberben ! Könnyedén szólt. — Nem kétlem, hogy a sors bőven fogja kárpótolni a veszteségért. Lesz, akit nagyon szeressen s aki magát is nagyon szereti majd. Ennél több nem is kell arra az „igénytelen csöndes boldogságra" — ugy-e? Nos én szivből óhajtom, hogy elérje. Arnóth mólyen lehajtotta fejét; aki jobban megfigyelte volna, láthatja, hogy megcsókolta a gomblyukába tűzött szegfűt. Elfogultan válaszolt: — Maga angyal, Klára kisasszony . .. A leány körülnézett a bokrétája után és fölkapta a fűből. Nevetett. — Gábor alkalmasint nem nevezne annak, ha 13 látná, mennyire megbecsülöm a virágait. No de azért a néni is megdorgálna — mondta jókedvűen és kissé gúnyosan vonta el a száját. A káplán a szőlőlugas felé pillantott, ahol az öreg pap sétált egy vén fóliánssal. — A nagytiszteletü ur igazán büszke lehet a fiára, — szólt csöndesen. En alig értek a technikához, de laikus szemmel annál jobban bámulom nagyszerű tervezetét, amelyről annyit irnak most a lapok. A Veér Gábor gépei valóságos szakirodalmat teremtettek a napilapokban a gyáriparnak. Kár, hogy nem a haza földjón értékesíti a talentumát . . . Klára közbeszólt. — Egy hét múlva itthon lesz! — Ugy? Milyen öröm a nagytiszteletü aszszonynak! Vájjon nem fogja rábeszélni a bátyját, Klára kisasszony, hogy idehaza maradjon? Az állam mindenesetre elismerő lenne vele szemben, a közvélemény pedig amúgy is . . . — Nem ! Klára nem hagyta, hogy Arnóth folytassa unalmas fejtegetéseit. — Határozottan: nem! Sohasem beszélném rá a vőlegényemet, hogy itthon telepedjék meg. Angiiában Gábor jövőnek néz elébe. Már most annyi fizetése van a gyártól, mint nálunk egy miniszternek éá igy gondolhat a nősülésre. Tulajdonképpen azért jön haza . . . Arnóth szédülő fejjel hallgatta a leány szavait. Az csengett ki belőlük, lesújtó hangnyomattal: vőlegényem . . . Veér Gábor a Veér Klára vőlegénye ! Hiszen gondolhatta volna, hiszen csak unokatestvérek . . . Vőlegényem . . . Mereven nézett a csokrot tartó kis kézre. Az igaz, — a vékony fehér ujjacskán egy arany karika fénylett . . . de olyan kopott, olyan ósdi jószág... Hihette-e egyébnek valami régi emléknél? . . . Vőlegényem . . . Érezte, hogy mondania kell valamit Klárának, de nem tudott ránézni. Akadozva szólalt meg. — Nem tudtam, hogy a vőlegénye . . . Fogadja . . — 0, mások sem tudják még, — most fog nyilvánosságra jutni az eljegyzés. Lássa, ez a néni jegygyűrűje volt, (és odatartotta fehér kezét Arnóth elébe) — Gábornál van a bácsié. Tulajdonképpen senki sem hinné el a dolgot, mert Gábor tizenkét évvel idősebb nálam és nagy, erős, — valóságos Góliát, — azután csúf, mogorva, mintha nem is akklimatizálódott angol, hanem benszülött volna . . . Magam sem tudom, hogy történt; ezelőtt két évvel járt itthon látogatóban. Egy hétre jött és egy hónapig maradt. A néni nagyon örült a dolognak, ugy képzelte, hogy én majd ráveszem Gábort, ne menjen vissza Liverpoolba. Volt eszemben! Azóta minden évben küldött egy-egy drága ókszert, amit a néni úgysem enged viselni; kaptam tőle összesen tizennyolc efféle csokrot és hetvenkét levelet, — amit szintén a néni tart zár alatt. Különben nem valami érdekes fogalmazványok: az első két oldal áradozás, a másik kettő a gépeiről szól. Egy sincs hosszabb négy oldalnál . . . Mathematikai pontosság! Amit én kerestem bénnök, eddig nem igen fordult elő... Azt hiszem, Gábor mindig a telepen van és nem jár társaságba, pedig őt mindenütt szívesen fogadnák. — Igen jó hangzású a neve. Nos, mindez másképp lesz, ha egyszer innét elszabadulok . . . Ugy csicsergett, olyan vidáman, hogy a fecskék az eresz alatt megirigyelték tőle. A nap keresztülvilágitott a fagalyak közt és oldalvást sütötte az arcát. Formás, kicsiny fülkagylója áttetszőnek látszott ebben a rózsaszínű világításban. Kelet felől friss tavaszi szél áramlott; megrezzentette az almafát s a virágok elborították a leány szőke haját. Ráhullottak fehér nyakára, világos ruhájára — még a lakktopánján is libegett egy-két fehér szirom. Olyan volt, mint maga az édes ifjú tavasz, — a szeszélyes, könnyelmű, mosolygó április ... A fiatalember nem tudott tovább uralkodni magán. Előrehajolt s a kétségbeesés bátorságával kérdezte meg: — És ön . . . szereti ön a vőlegényét? Veér Klárán egy pillanatra végigfutott a hideg. Aztán negédesen fölkapta a fejét és ajkához emelte a kékselymes csokrot. Megint nevetett s a lábával csikorgatta a kavicsot. — Az voltaképpen nem is szükséges, elég, ha van fölötte egy kis hatalmam . . . Mogorva ugyan és otthonülő medve, de majd elbánok én vele, csak a néni ne legyen a hátam mögött az ő kálvinistapapné allűrjeivel s az örökös egyszerűség! mottójával . . . Egészen más életem lesz, egészen más és én szivem szerint hálás tudok majd lenni érte Gábornak. — Már nincs is messze, — mondta Arnóth hősiesen mosolyogva. — Nincs, — bólintott Klára jókedvűen, — de én már örömest indulnék holnap Angliába! Mit gondol, fog-e Liverpoolban tetszeni a Hungárián