Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-12 / 43. szám

14 DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 julius 12 bott a szemébe. Sőt beleragadt szürke copfjába és azt.keményem megtépázta. Oly váratlan volt a szélroham, hogv a- gárdista megtántorodott. De nemcsak megtántorodott, hanem a kézilámpást is kiejtette a kezéből. A lámpás darabokra tört a tornác kockakövein és az ajtó háta mögött nagy durranással becsapódott. A gárdista kemény legény volt, nem ijedt meg akármilyen időjárástól, de most mégis tétovázók voltak a lépései, amint a .hosszú, sötét tornácon végig botorkált. A szél bömbölt az udvarház körül és a magányos, fagyos fák jajgatva csapkodták össze gyalyaikát. A hó szinte darabokbon szakadt a fekete magasságból és a gárdista megbánta, hogy otthagyta lámpavilágos szobáját. Ám vissza nem fordulhatott. Vissza nem fordulhatott volna akkor sem, ha éhes farkasok várták volna a. ház végén, ahol a honyha, volt. A vén katonák bogarasak és feljebbvalójuknak még akkor is tisztelegnek, ha az már a túlvilági mezöségekre költözött. A gárdista tehát végig ment a tornácon, Jement a lépcsőkön, a konyha ajtajáig. Nagynéhezeu megtalálta a zárat, beleillesztette a kulcsot, és próbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilt ki. A kulcs forgott jobbra-balra a zárban, de az a',tő nem nyilt. „Mit csinált az a bolond teremtés ezzel az ajtóval?" — dörmögte a gárdista hasztalan kísérletezései közben. Nem volt más mód, mint az udvaron álló boglyából venni tüzelőt. A gárdista arra is vállalkozott. Az udvaron térdig érő hó voit és a gémeskút elszabadult ostora félelmetesen lengett a szélben, mint egy hadakozó, csapkodó kar. A boglya a kut mellett volt és a gárdistának vigyázni kellett arra, hogy meg ne csapja a kutestor. A boglya födve volt hóval. A gárdista alulról próbálta a fahasábokat kihúzogatni. De alig húzott ki pár hasábot, a boglya, nagy roba'jal összedőlt. Jó szerencse, hogy a gárdista ' félreugrott és igy nem temette maga alá a szertehulló fa. Hanem a boglyafának most már i vége. Reggelre akkora hó esik a fára, hogy azt többé boglyára nem rakja senki emberfia. Meg aztán micsoda pogány napszámos dolgoznék szent karácsony napján ? A gárdista tehát jogos elkeseredéssel cipelte be ölében a farakást. Mikor a tornácra ért, harangszót hallott. A szél foszlányokra tépte a harangszót és ezek a foszlányok jutottak csupán a gárdista fülébe, ő azonban mégis megtudta belőlük, hogy karácsony estéjére harangoznak. Mint vallásos ember nem boszankodhatott tovább. Egy pillanatra Betlehembe szállottak a gondolatai, hogy azután a tűzrakással kezdjen vesződni. A fa vizes volt, nem akart égni. Csak sustoigótt, pattogott, alul égett, íelül sírt, mint az özvegyasszony. Amint ott térdepelne az öreg a kályha előtt és, szítaná - a tüzet, egyszerre agy rémlett neki, mintha halk kopogtatást hallana az ajtón. De a kopogtatás után nem nyílott meg az ajtó. A gárdista tovább szította a tüzet. Most meg mintha, az ablakon kopogtatna valami gyenge. kéz, gyermek keze, vagy madár szárnya. A gár-: dista az ablak felé fordult, onnan csak a vakfekete éjszaka bámult be rája. Tovább mesterkedett a kályha előtt, a fa nem akart lángra lobbanni. Egyszer aztán lépéseket is hallott. De nem az udvar felől, hanem a ház belsejéből, az esztendők óta bezárt ajtók felől. A gárdista abbahagyta a tűzrakást és féltérdre emelkedve figyelt. A lépések közeledtek. Közeledtek egészen az ajtóig, aztán újra távoztak, el a távoiba. Más talán azt gondolta volna, hogy egerek szaladgálnak az elhagyott házban, de a gárdista már ismerte az egér neszét. Éjszakánkint álmából felriadva sokszor bolonddá tette már e huncut kis egér, midőn a gárdista Jringiáját megragadva a bezárt ajtókat felnyitotta és a tolvajokat üldözni akarta. A kósza világosságot ilyenkor látták az országút éjjeli utasai. Ám most másféle volt a zaj. Világosan hallotta, hogy valaki lépeget a szomszéd szobákban; gyermek, vagy nő. — A lépések elhangzottak. A gárdista otthagyta a hideg kályhát és leült t> szoba közepére, azon merev hátú székek egyikébe, amelyek bútorzatát alkották. Leült pf rákönyökölt az íróasztalra. A fejét tenyerébe hajtotta és mozdulatlan'!! várt. A lépések többé nem közeledtek, de a gárdista többé nem is várta őket. Más valami kopogott az ajtón, as ablakon, más járt a bezárt ajtók mögött, ami most mar utat talált a szobába: az emlékezés. A. gárdista lassan kihúzta az Íróasztal fiókját és «lövette a selyemdarabokba takart medáliont. A tükörhöz lépett, (elfeledtem tán, hogy különös, rózsaszínű, asszonyi budoárnak diszére váló velencei tükör volt a gárdista szobájában!) és mellére tűzte a medál rffnt. Egy percig megszemlélte ónmagat. Rövid, szürke bajusza hegyes volt és széltől felborzolt szürke copfját lesimította a két tenyerével. Ráncos, megfeketedett arcáról eltűnt végképpen az ifjúság, csupán a szigorúság, elkeseredés, harag és a gyűlöletes vénség lakott ott. De most mintha kisimultak volna a barua ráncok és bizonyos megindultság jelentkezett a mélyen ülő szürke szempárban. A gárdista megfordult és azon női arckép felé tartott, amely fringiája felett a falon függött. Levette az arcképet a falról ós kabátja, ujjával letörölte poros üvegjét. Majd az íróasztalra helyezte a képet és sokáig elmélázva nézte. Ha a pap látta volna e pillanatban a képet a lámpa világosságánál, mintegy megelevenedve a gárdista lelke tekintetének tüzében, — tán megismerte volna. Más tanult ember is bizonyosan megismerte volna. Egy nagyszerű, szőke asszony, hattyúnyakú, habváilu és élveteg ajkú volt a képre festve, amelyet a gárdista csodálkozó lelkesedéssel nézett eme havas karácsonyéjjel. Hogy ezt a képet nem Martin Blazek festette, az bizonyos volt, mert hiányzott róla a művész kedves szine, az ultramarin-kék, amely szint más híján a művész gyakran az emberi arcokra is ráfestett; de ha Martin B. csupán kedves színével vonta volna be az asszonyi arcot, a gárdista tekintetének lelkessége nem csökkent volna akkor sem. Az élveteg ajkak mosolyogtak, mosolygott a szőke haj, mosolygott a nagy, világoskék szempár, mosolygott az egész aszszony és a gárdista ebben a mosolygásban elfeledte a jégh deg szobát. Szive haugosabbaa vert és csaknem megittasult emlékeitői. Egyszerre letérdepelt a kép elé, — de a kép keretei akkorra eltűntek. Eltűnt a rokokó Íróasztal és a boltozatos, fehérre meszelt szoba. Lilaszinü köd lebegett a gárdista lezárt szeme előtt. . . Egyszerre kopogtattak az ablakon. A gárdista felnyitotta a szemét. A kép az asztalon volt, de valami különös világosság volt a szobában, ami az ablakon sugárzott be. Az ablakhoz lépett. ,Színes lámpásokat látott, a színes lámpásokat fényes öltözetű vitézek tartották kezükben. A vitézek egy fehér paripát álltak körül. A fehér paripán ült e királynő. Arany koronája sugárzott szőke fejéről és kék szemével benézett az ablakon. így szólt: — Hadnagyom, Luzsányi gárdista-hadnagyom, eljöttem hozzád látogatóba. A gárdista kisietett a házból és lesegítette a királynőt lováról. Hosszú hermelines köpenye a havat söpörte a királynőnek, amint a házba ment. A vitézek egyszerre elszéledtek, pedig a gárdista szeretett volna velük szót váltani. 'Mégismerte köztük á méla Bessenyeit is. A királynő a szobába lépett és azt mondta: — Juj, be hideg van itt. — Vizes a fa, nem akar gyuladni, — felelt a gárdista. — Nálam is ilyen hideg voltV — mondá szemrehányólag a királynő. — Nálam jó dolog volt. Ha senki más nem tudta eltalálni a gondolatodat, eltaláltam én. De tudom már mér.t van 'itt olyan hideg. Hisz te egészen megöregedtél! Szürke a ba juszod, görbe a hátad, a lábad reszkető. Piha. Ézentul a Burg külső folyosóján fogsz őrködni. Az én lakosztályom folyosójára vitézebb hadnagy kerül. Hisz ha ellenség törne rám, te megvédelmezni sem tudnál, Luzsányi! — Fölséges királynőm, bocsáss meg, hogy megvénültem, — te ellenben ifjú maradtál, mint egy rózsa. Még ma is te lehetnél a legszebb mosónő a Ierchenfeldi vámtól a schönbrunni kertekig. — Ó, de neveletlen lettél, Luzsányi. Azelőtt azt mondtak társaiddal együtt, hogy én vagyok a birodalom legszebb asszonya. — Lám, hogy a divat változik. Én jól emlékszem. A legszebb bécsi mosónő voltál és arra büszkébb voltál mindén koronádnál. — Megvénültek a mosónők, Luzsányi. — En vénültem meg,- királynő. Szép ruhámat megette a moly, a kardomat a rozsda, pajkos kedvemet a vénség. Jársz-e még gárdistáiddal a mödlingi pünkösdi ünnepélyre, ahol parasztleánynak öltözve álöltözetü gárdistáiddal valcereztél? Fujják-e még a kürtöt a vadászlegények a schönbrunni vadaskertekben, ahol a szarvasokat és őzeket pásztorleánykának öltözve űzted pásztornak öltözködött hűséges gárdistáidtól követve ? És a burgb.eli bálokban ropják-e még a palotás-táncot a daliás testőrzők a hercegasszonyokkal ? Szoktál-e még gitározni, királynőm, a kastély nyitott ablakában, míg a széphangu Luzsányi énekkel kísérte zenédet odalenn a virágos kerti lugasban ? A carrouselnek sem hallom hírét, hol a legjobb lovasnak melledről virágot adtál. Várod-e még a diadalmas tábornokokat a Burg északi erkélyén győztes csaták után, hogy a hadvezért méltóan megjutalmazzad ? A királynő kezét a gárdista szájára tette: — Csitt! Még csak azt sem szabad tudnia senkinek, hogy éjszaka nálad jártam. Szólt és kisuhant a szobából. A gárdista utána kapot+ de az üres levegőt markolta. Megdörzsölte » szemét. Jéghideg levegő ömlött be a nyitott ajtón. A havas fergeteg zúgott odakünn. A szél valami ének foszlányait hoíta idáig. A betlehe mesek énekeltek valahol a falu végén. A gárdista a képet kereste. A kép összetörve hevert a szoba közepén. És egy nagy folt volt az egész kép. Vizes csizmasarkával a felismerhetetlenségig összetaposta, midőn álmából felébredve felugrott és az álomlátomány után futott. ' Fölemelte a képet a földről és kezével simogatta. A művészi vizfestmény eltorzult a raita olvadó piszkos hódaraboktól és a gyönyörű mosolygó arc helyén egy összekarmolt ronda folt éktelenkedett. „A királynő elhagyott, nincs többé rám szüksége", — mormogta megindultan a gárdista. Becsukta az ajtót és eloltotta a lámpást. Vak sötétség lett a jéghideg szobában. Másnap történt, hogy a gárdistát felakasztva találták a szobájában. Most már a pap is, a jegyző is, megnyugodtak abban, hogy bolond volt öreg barátjuk. A háznak pedig kísérteties hire igy keletkezett. Felelős szerkesztő: Róna Lajos. Lapkiadó-tulajdonos: Btlrr.sgysrprszág hírlap- és nyomdauáüalat részvénytársaság. Nyomatott Szegeden a Délmagyarország hírlapés nyomdavállalat részvénytársaság körforgőgépén. 1910. november l-re a Kass-vigadó mögött, a Petőfi-utcában épülő bérházakban 2—5 szobával, teljes kényelemmel. Tudakozódhatni az építési irodában: Deák Ferenc-utca 2. korlátlan italmérés és dohányárusitással egybekötve, Hódmezővásárhelyén a város egyik legforgalmasabb terén asmiíaa! SilABíl, vagy Cim a kiaáélilvaialíbaii fi P modern nagy szállód áj a f <0 g) elsőyemdö tseremílesés- 0. S & ge! julius elsején megnyílt ©