Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-01 / 34. szám

1910 Julius 2 DÉLMAGYARORSZÁG 13 __ \z istenáldását ennek az asszonynak! — g olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki ^'felragyogó arccal, mennydörögre vágta ' hogy élj! küzdj! bizzál! higyj! és remélj!" Xa hálistennek. Tovább nem volt baj, de nen) is mert ránézni többet arra a pokolra való szép asszonyra. Csak lent, a papszékben, mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé. Teringettét, be szép ez a teremtés. Prédikáció ide,°predikáció oda, ennek a kedveórt szívesen rátaposna a második kőtáblára. Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette a beszédet. Ez ugyan inkább bók a debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiúnak, aki most undorodott a kisasszonytól; külömben is parasztfiú, parasztgusztusa van. Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd fölröppen gyönyörű ruhájában. Formás, babaarcú. Szemérmes. Olyan mint egy szüzlány. Dehogy is. Szebb. Kívánatos. Látszik, hogy menyecske, tüzrőlpattant . . . S látszik, hogy nem'sir utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony. A negyedik verssornál föláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg. Káprázott utána a tanitó ur szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke. Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a prédikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Ugy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó utján megy haza. Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott s utána sietett. Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fü, a falomb, élesen fehér a meszes ut; szemszuróan csillog a tócsák vize. — Jaj de szalad, szép asszony! Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre. — Szalad a szél, tanitó ur. A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni. — Hogy van gyöngyöm, be szépül. Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány. — Tudja is tanitó ur, mi a szép, ha engem is ugy csúfol. — Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom. — Jól erisztették el a kollégyiumbul. — Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt. — Na sokat ér, ha se egyik, se másik, — kötekedett az éles nyelvű menyecske. — Még maga beszél? — Azér van nyelvem. — Mi szüksége magának papra, tanitórá? Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta: — Kinek van, ha nekem sincs. — Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat. — 'Sz . . . épp a . . . A tanitó meghökkent. Ugy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna föl előtte s megpillantotta volna az igazságot. Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott. — Mért nem veszi elő az urát miatta? — Van is kit . . . Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs. A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt. Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen köritette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett. A fiatal férfi merészen nézett bele a szemébe. Az asszony pillantása állotta, — Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta . . . Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában. — Azér, tanitó ur, mert szép név. Nagy név. Klső família. Nagy vagyon. — Mit ér az 1 — legyintett a kezével a férfi. — Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet oltani. Mintha bunkóval vágtak volna a fiatalember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor újra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás. Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle. — Hát csak rajta! — mondta durván, lihegve — mesterségem! . . . Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végignézte a szeme szögletéből a tanítót és igy szólt: — Még nem ismerem a fajtáját! . . . Azzal azt sem mondta: aggyisten, elment. A tanítónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az Alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hidegvízzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép aszszony után. Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott. Kinyitotta, belépett s bevágta maga után. Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyílt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs. Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót s újra zsebrevágta a kulcsot. Bement a szobába, amely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni. — ... artnak a cédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye. Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció. Egyszer keményen megrúgott valamit, hogy belefájdult a lába, A vassulyzója volt. Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa", aliogy a kollégiumban hivták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két súlyzót s a derék huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték. Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki. A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát: — Mit akar velem ez az asszony? Egész nap ki se mozdult, csák hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte. Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt. Hirtelen, felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát: — Tanitó ur! Tanitó ur! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat! Csipkés Komárominé volt. A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakította sarkából. — Jöjjön tanitó ur. Azóta vége. Rohantak a kocsma felé. Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik. A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc múlva mindnyájukat kihányja a kocsmaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonnyal felélessze a félholtra vert embert. A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra. — Megölöm! — orditja s zsebében kutat. — Parasztok. Gatyások. Bikkfagatyás parasztok. A falamiámba tapostak. Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára előkeresett a zsebéből egy nagy penecilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánuk megy. — Megölöm, — rikoltozta folyvást. — Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi ! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt . . . Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, — egyéb lelkitulajdonság már nem maradt rá. Lefogták, lefegyverezték, haza cipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével. A tanitó, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt ; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó . . . Magával megelégedve mosolyodott el: — No legalább megmutattam, milyen a vasprepa. Harmadnap délben csak beállít hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi-pár. — Azer gyöttünk tanetó ur, — mondta az ember, aki uri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, — hogy mekköszönnyem, hogy nem erisztett el akkor iéccaka. Amilyen kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón' az istenadta parasztokat. A tanitó nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen. Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt. Aztán indultak a vendégek. — Menjen csak kend haza, — szólt az aszszony az urához, — nekem még mondanivalóm van a tanitó urnák. — Hászen mongyad. — Majd az orrodra kötöm, — s tréfásan kitolta az ajtón. Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behúzta maga után. Az asszony ekkor nézett föl. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett. — No . . . — szólt a tanitó, akit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna. — Tanitó ur, — szólt az asszony s a kendője csücskét babrálta szeméi'mesen. — No. — Hát, hát. .. — No hát. — Hát mán láttam a fajtáját!... A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé. — Ugy? — kiáltotta berekedt hangon. — Hát osztán jó a fajtám ? Céda! Érdemes beoltani vele a hires fát ? ! Fölemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá. Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést. Aztán magához jött ós lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak ugy áradt körülötte a világosság, a fényesség. Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét. — Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón, — de nekem nem! ... S az arcán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők. . Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát: — Hát iszen semmi na.. . — s mozdulatot tett, hogy elmegy. A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot. És egy szó nem sok, aunyi sem jutott eszébe a prédikációból, a vasárnapi prédikációból. Felelős szerkesztő: Róna Lajos. Lapkiadó-tulajdonos: Délmagyarország hiríap- és nyomdavállalat részvénytársaság. Nyomatott Szegeden a Délmagyarország hírlapés nyomdavállalat részvénytársaság körforgőgépén. smc&aj, i