Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-30 / 33. szám

1910 Junius 30 DELMAGYARORSZÁG 3 termékét vagy válfaját a tökély legmagasabb fokára tudta emelni. Rendelkezésére állottak a kifejezés összes eszközei. Képes volt szavának az orgona hatalmával erőt és hatást nyújtani. Az irónia metsző fegyverének föltétlen ura volt. A humor szivének kincsesbányájában mint színarany nyugodott. Szerette hazáját lángolóan, lelkesedéssel. Hatalmas haraggal tört annak ellenségei ellen. Oktatója volt nemzetének, akinek hibáit és erényeit becézte egyaránt; azokat legyezgetö intelmekkel, emezeknek hirdetője benn a hazában és annak határain tul. Áldom a sorsot, amely bennünket közös munkára szólított, fájdalom, csak oly rövid időre. És tanúságot teszek mellette, hogy tőle eredt az a szűkszavú, de oly sokatmondó programunk, hogy német nyelven bár, de jó magyar újságot akarunk a közönségnek nyújtani. Korán, idő előtt, férfierejének és művészetének delelö-pontján ragadta ki a halál körünkből. Csodálatos ! Ennek a bámulatos tehetségnek, ennek az erős temperamentumnak, amelynek voltak vulkanikus kitörései, nem volt ellensége. Csak egyetlenegy. Ő maga. És igy évek multán is könnyekre fakadva álljuk körül sirdombját, amelyet most ez emlékszobor díszít. Hazai müvészünk, Kallós Ede alkotta, a Budapesti Újságírók Egyesülete velünk, a Pester Lloyd szerkesztőségével emelte. Virágok fakadnak a talapzat mellett. Koszorúkat helyeztünk reá, Mindannyian hervadozó jelei a szeretetnek és tiszteletnek. E síremlék az erre járóknak aere perenius hirdesse, hogy itt nyugszik az életnek és a hivatásnak egy nagy mártírja. Emlékezetét magunkkal visszük sziveinkben, amely emlékezet a mi körünkben, a bajtársak sokadalmában tovább fog élni. Mert közöttünk Veigelsberg- Leó nem a nap halhatatlanságát, hanem az örök emlékezet teljes jogát vivta ki magának. Tanuljunk életéből, okuljunk példáján. Szerette a mesterségét és szeretett bennünket. Lépjünk nyomdokaiba, ahol megtaláljuk életmunkájának elszórt kincseit. Végezetül pedig, mélyen tisztelt közönség, engedjék meg, hogy a Budapesti Újságírók Egyesületének, akinek megbízásából volt szerencsém önökhöz szólhatni, ugy a család, mint a Pester Lloyd szerkesztősége nevében is hálás köszönetet mondjak ama kezdeményezésért, amelynek e síremlék keletkezését köszönhetjük. Mielőtt innen távoznánk, hozzád, üdvözült vezérünk, intézem invokációmat. Nyugodj békében, pihenj fáradalmaidból. Használom a hit -terminológiáját, a mi hitünkét. Amire te oktattál, azt mi követjük. Imádjuk művészetedet, áldjuk emlékezetedet. A mindenkit mélységesen megható beszéd után az elhunyt fia, Ignotus-Veigelsberg Hugó köszönte meg a kegyeletet és a hírlapírói szolidaritásnak ezt a jelét az -újságíróknak s különösen meleg köszönetet mondott Singer Zsigmondnak, mindnyájunkmesterének gyönyörű szavaiért, megköszönte a művésznek azt a szeretetet, amelylyel olyan tökéletes alkotást hozott létre és megköszönte végül az emlékre adakozóknak és a mai ünnep valamennyi résztvevőjének is azt az érzést és azt a tanulságot, hogy aki negyven esztendőn át volt jó ujságiró, nem volt hiába az újságírói együttérzés önfeláldozó munkása, Ignotus meghatott szavaival a fölavató-ünnep véget ért. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter Veigelsberg-Ignotus Hugóhoz a következő levelet küldte: Tisztelt szerkesztő ur! A napilapokból értesültem, hogy boldogult édesatyjának, néhai Veigelsberg Leónak síremlékét ezévi junius hó 29-én fogják a rákoskeresztúri temetőben ünnepiesen leleplezni. Sajnálatomra, a kegyeletes ünnepen élénk elfoglaltságom miatt részt nem vehetek, legyen szabad azonban ez alkalommal kegyelettel megemlékeznem a megboldogultról, aki a hazai publicisztika s a közgazdasági irodalom fényestollu és nagytudásu kiváló munkása volt s akinek emlékét az utókor is tisztelettel és kegyelettel őrzi. Szívélyesen üdvözli igaz hive Hieronymi. Két ujabb petíció. A losonci kerületben Megválasztott Bohonyi Gyula munkapárti képviselő mandátuma ellen a kisebbségben maradt Kreutzer Lipót-párt ma petíciót nyújtott be a Kúriához, kérve a mandátum megsemmisítését Kreutzernek losonci képviselővé való kijelentését. — A füleki kerületben megválasztott Mocsáry Sándor munkapárti képviselő mandá. tuma ellen a kisebbségben maradt Jankovich Marcell-párt adott be petíciót a Kúriához. Reök István temetése. — ötezer ember részvételével.— A legszomorúbb fölvonása volt ma délután Szegeden a szécsényi tragédiának: óriási részvét mellett, körülbelül ötezer ember jelenlétében eltemették Reök Istvánt, Díszes ezüstkoporsóban helyezték sirba a megrázó sorsú fiatalembert és igazán szivettépő volt az a gyász, amivel e koporsó fölé borult a gyászoló család, a jóbarátok és ismerősök serege és az idegenek sokasága közül mindazok, akik átérzik a csapástól sújtott család leírhatatlan fájdalmát. A temetésről részletes tudósításunk itt következik. fi ravatal. A Szeged-állomás előtti téren helyezték ravatalra Beök István koporsóját. Már a kora délutáni órákban megindult oda a zarándoklók serege a város minden részéből. Benépesült a máskor csendes Boldogasszony-sugárut. Mindenki az állomás felé igyekezett, ugy, hogy mire a gyászszertartás ideje elérkezett, már hatalmas embertömeg helyezkedett el az állomás előtti téren. A várótermek ablakaiból kíváncsi és szomorú arcok hajoltak ki. A család tagjai pedig kisirt szemekkel, megtört arccal foglaltak helyet a koporsó körül, amely fekete drapériával bevont dobogón nyugodott. Két koszorú volt a koporsón. Két egyszerű, kicsiny koszorú, fekete gyászszalagokkal. Az egyik koszorút a szegedi királyi törvényszék helyezte a ravatalra, a másikat pedig a gyászoló család „Felejthetetlen Pistánknak" felírással. A koporsó körül ott láttuk mindazokat, akik a szegedi társadalomban számottevő helyet foglalnak el. Gyászöltözetben jöttek el a város összes nóta. bilitásai. A honvédezredből és a közös gyalogezredből diszöltözetben jelent meg a tisztikar legnagyobb része. Vidékről is számosan jöttek el a végtisztességre, akiknek a gyászolók hatalmas gyülekezetén keresztül már alig sikerült utat törniök az egyszerű ravatalhoz. Ott láttuk többek között Zsilinszky Mihály államtitkárt, Lázár György dr polgármestert, Jászay Géza apátplébánost, Kornhaber honvédezredest, Perjéssy László iparkamarai titkárt, Urbán Juvenális dorozsmai apátplébánost, Vén András és Buday János királyi ítélőtáblai elnököket, Tóth honvédalezredest, továbbá Bósa Izsó dr udvari tanácsost, Kovács Jánost, a DugonicsTársaság alelnökét, Becsey Károly volt országgyűlési képviselőt, Kelemen István postafőnököt, Koós Elemér dr bankigazgatót, Perjéssy Lajos, Orosz Pál, Gyengö Szilárd dr és Dalmay Pál kir. ítélőtáblai birákat, Korpáasy Elemér dr-t stb. A tápéi függetlenségi párt küldöttsége fekete zászlóval jelent meg a temetésen. A koszorúk. Két gyászkocsit borított a koszorúk nagy tömege. A szertartás kezdetéig folyton szaporodtak a koszorúk, amelyek legtöbbjét a kiterjedt rokonság hozta. De sok volt az olyan koszorú is, amelyeket a barátok és ismerősök, egyesületek és különféle körök helyeztek a ravatalra. Ezek között volt a szécsényi járásbíróság tagjainak fehérszalagos, aranybetűs koszorúja is. A többi koszorúk a következők : „Kedves Pistikánknak — a nagyszülők." „Szeretett Pista öcsénknek — Béla és Szeréna," „Reök István és családja." Isten veled — Gitta, Manci, Gizi." „Bélus, Gyulus," Ilonka, — nagybácsinknak/ „A szécsényi függetlenségi és 48-as kör." „A Gindel-család." „Széli Gyula dr és felesége" stb A szertartás. Pontban négy órakor, amikor a lelkész és a kántor megérkezett, a gyülekezők fojtott suttogása, halk beszélgetései elnémultak. Mindenki levette a kalapját és bár a nap erősen sütött, megszűnt az ideges mozgolódás, mindenki némán, egy helyben állva várta a szertartás kezdődését. A gyászoló gyülekezet olyan tömött sorfalban állotta körül a koporsót, hogy Tomay J ózsef ág. evangélikus lelkész és Orszáah József kántor csak a hatóság közegeinek segítségével férkőzhetett a ravatalhoz. Amikor a lelkész és a kántor megállt a koporsó előtt, fuldokló zokogás hallatszott a családtagok sorából. A szertartás megkezdődött. Országh József belefogott a szent egyházi énekbe s közbe-közbe egy-egy jajkiáltás és sirás vegyü.lt. Az egyházi ima után Tomay József elmondta a gyászbeszédet. A beszéd igy végződött: — Reök Pista hazajött, de nem ugy, mint máskor. Már nem az, aki régen volt, Reök Pista nem él, meghalt. Óh, hogy ki kell mondani ezt a gonosz szót: megöletett, meggyilkoltatott. Ó, hogy nem élünk olyan korban, amikor Jézus nagy jóságát kimutatta előttünk a szent hajnalon, amidőn föltámasztotta az ifjút, aki koporsójában pihent és visszajött szerettei közé. Keresztények vagyunk, bízzunk az Úrban, mert a fájdalom megvigasztal bennünket. ^Boldogok, akik sirni tudnak, mert megvigasztaltatnak", mondja az irás. Viseljük a könnyeinket mi, keresztény emberek. „Átkozott, aki megöli felebarátját" mondja az Ur. Kain, a testvérgyilkos elnyerte a boszuállő Isten haragját Ábel haláláért. Megvigasztalnak téged, szerető édesanya, a könyeid. Itthon fog pihenni Reök Pista, akinek csak a porhüvelye halott, de a lelke itt lebeg mindnyájunk fölött, a szeretete itt maradt közöttünk. És ha megindul a könyetek, családtagok, elzarándokolhattok a sirhoz, amelyben Reök Pista pihen örök nyugalomban. Az édes anyaföld zárta őt magába és megnyugvást önt szivetekbe az a tudat, hogy itt van köztünk, a szülőföldjén. „Ki mindnyájunknak boldog atyja, búnkat örömre fordíthatja." Legyetek csendesek! Amen! A gyászbeszéd befejezése után Márki Imre dr, az elhunyt egyik legjobb barátja mondott búcsúztatót, amely igy hangzik: — Bánat borong a lelkem fölött és a keserűség fekete árjában fürdik a szivem. Szavakra és formára vágyom, amelyekkel megtanuljam elmondani Hamlet királyfi töprengését és Gonstance királyné mélabuját, mert a balsorsában és lelki erejében egyaránt nagy angol iró ugy találta: „hogy már maga a kifejezés is a vigasz egy módja és hogy a forma, mely a szenvedély születését jelenti, egyszersmind a szenvedés koporsója is." A sejtelmek, az illúziók, az álmok, a remények koporsója ez a dübörgő rögökre váró koporsó, a Te csillagtalan éjszakába evezett koporsód, édes Pistánk. Baráti bucsu zokog föl ajkamon, amelynek panaszos vallomásában valamennyi hűséges pajtásodnak mélységes szomorúsága vonaglik. Te, aki alakra délceg, lélekre finom voltál, Te, aki küszöbén álltál az alkotó becsvágy ragyogó nyarának, Te, aki szorgalmad szivós energiájával és érvényesülő tehetséged legjavával mélyítettél magadnak medret, hogy pályád széles hömpölygését büszkén biztosítsad: a letiport törpék pogány sorsát nyerted durva végzetül és fiatalságod pompájában hervadtan zuhantál az arasznyi méretek által határolt sírgödörbe. Tisztább tüzekkel csak ritkán és kevesek lelkében lobognak a gyermeki szeretet, a testvéri gyöngédség, a baráti hűség, az önzetlenség és a gavalléria, mint Benned, keservesen meggyászolt barátunk, aki életed delejtüjévé állítottad be a korrektséget és elhajlást nem ismerő öncélként valósítottad meg azt. „A szerelem misztériuma nagyobb a halál misztériumánál." Az a mithos, amely veröfényre teremtett sorsod tragikumát befátyolozta, kinőtte a kisvárosiasság és az elfogultság kereteit és általános szempontok patináját széles vonatkozásokban kapta meg. Haláltosztó idegenből hazahoztunk szépséges szülővárosod édes anyaföldjének altató ölébe. A nagy magyar Alföldön, amelynek a varázslata a magyarság rajongójává avatott, szőkén aranyló búzatáblák között gazdag aratáshoz fürgén pendülnek most a csillogó kaszák, a Te korán meghantolt sirod előtt pedig fájdalmasan nyilallik lelkünkbe a lázadó őszinteségnek az a sóhaja, amelyet örökre elnémult ajkadra adunk: „Az én mezőmön nem értek kalászok, Az én aratásom egy marék virág." Talán néma, talán vádat rejtő, de sürü ée szünetlen könyeinket záporozzuk virágos és virradattalan koporsódra, amelyből a fatalisztikus megnyugvás önérzetes dacát hallucinálom: „Ha dőreség volt: szép dőreség volt, Ha álom volt: álmodtam gyönyörűt." Selymesre puhította sirvánkosodat az anyai kéz dédelgető gyöngédsége, nagy éjsaaJkárl hűvös