Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)

1910-05-22 / 1. szám

( 42 D É L M AGYA RORSZ ÁG 1910 május 22 REGÉNY. A MILLIOMOS BŰNTÁRSA. 1 - BÚM ÜG YI RE6ÉNY. I. Az 1850-ik év augusztus 15-ének estéjén három ember ült együtt a gundolflanei bankház üzleti szobájában: Balderby, a cég fiatalabb tagja, Clement Ágoston pénztáros és Sampson Wilmot, a cég hatvanötéves Írnoka, aki kora gyermeksége óta hűséges alkalmazottja a „Dunbar testvérek és Balderby" cégnek. A három férfi épen azon tanácskozott, hogyan fogadják Dunbar Henryt, a bankház uj főnökét, aki mintegy harmincöt év óta volt távol Angolországtól. Dunbar kora fiatalságában egy váltóhamisítást követett el, amiért is atyja indiai birtokára helyezte át. Ott élt harmincöt éven keresztül, mígnem most atyjának bekövetkezett halála visszaszólította a londoni cég élére. Bűntársa, aki a hamisítást tulajdonképen elkövette, Sampson Wilmost alig tizennyolc éves öcscse volt, akit csak néhány hóval előbb fogadtak tanoncul az üzletbe. Dunbar Henry akkor fiatal dragonyos tiszt volt. Igen szép és előkelő külsejű. Ismeretlenek irányában kissé dölyfös, de barátságos s beszédes olyanokkal, akik neki megtetszettek. A pénzt marokkal szórta, de ennek oka leginkább atyja volt, aki egyetlen gyermekének minden kívánságát ellenvetés nélkül teljesítette. Annyit azonban még sem adhatott neki, hogy futtatási és játékadósságaitól megmenthette volna. Igy történt aztán, hogy midőn a lóversenyen mintegy hatezer font sterlinget veszített s atyja ezt az összeget nem adta meg neki, Sampson öcscsének, aki igen jól utánzott különféle Írásokat, ügyességét használta fel arra, hogy egy angol főnemes nevét hamisítsa egy váltóra. — Mit gondol, első váltóhamisítása volt ez öcscsének? — kérdezte Balderby az öreg Írnokot, mikor ez kérésükre elmondta a régi történetet. — Meg vagyok róla győződve, — válaszolt ez. — Hiszen még gyermek, alig tizennyolcéves volt akkor! — Igazán, még fiatal, nagyon fiatal kor ez! — Oh, uram, rettenetes fiatal arra nézve, hogy tönkretegye magát örökre. Ez az egy tévedés lett vesztére, mert bár a törvényszék utján nem jött vizsgálat alá, önbecsülését és lelkiismeretességét soha vissza nem szerezte. Fokról-fokra sülyedt alább, mert három évvel azután, hogy Henry Indiába utazott, öcsémet néhány pénzhamisítóval elfogták és életfogytig tartó rabságra hurcolták. — Igazán szomorú, — jegyezte meg Clement. — Én is hallottam ilyesmit, de sohasem tudhattam meg az egész tényállást. Az ön öcscse, nemde, meghalt? — Sók okom van ezt hinni, uram! — válaszolta az öreg irnok s barnavörös zsebkendőjével végigtörülte könyező szemeit. — Eleinte csak irt hébe-korba, huszonöt év óta azonban egyetlen betűjét sem láttam. — De térjünk vissza Henryre. Belenyugodott abba, hogy ifjú életét Indiában töltse el? — Kénytelen volt eltávozni, ha nem akart botrányt előidézni. De senkitől sem búcsúzott el s bizonyos vagyok benne, hogy szivében atyjának soha meg nem bocsátott. 1831-ben, mint önök is tudják, megnősült s egyetlen gyermekét kétéves korában . Angliába küldte nagyatyjához, ahol most is nevelkedik. — Igen, igen, — viszonzá Balderby, — a leány igen szép s Percival ur, a nagyatyja, ugy látszik, imádja a gyermeket. Néhány percnyi szünet után újból kérdést Intézett Balderby az öreghez: — Én azt hiszem, kedves Sampsonom, hogy 8n ajz egyedüli ember irodánkban, aki mostani urunkat valaha látta. — Az egyetlen, uram. — Jó. Egy hét múlva várják őt Southamptonba s ott valakinek csak fogadni kell őt. Harmincöt évi távollót után Angolországban idegennek fogja érezni magát s szüksége lesz olyan emberre, aki viszonyainak rendezésében segédkezet nyújtson neki. Ezek az angló-indiánok többnyire közömbösek és az ut fáradalmai áltál ki lesz merülve. Miután ismeri őt « 8n elővigyázatos s ifjúi mozgékonysággal bir, szerelném, ha eléje utaznék. — Ámint parancsolja. Mikor induljak Southamptonba, uram ? — Legjobb volna, ha holnap menne. Ha a délutáni vonattal utazik, délelőtt még elvégezheti teeindőjét. Különben teljesen az ön belátására bjzok mindent. Laura kisasszony is a városba fog jönni, hogy atyját a portland-téri házban bevárja. A szegény gyermek alig várja, hogy atyját, akit kétéves kora óta nem látott, megölelje. Noha alig ismeri, szeretete változatlan maradt atyja irányában. Balderby egy tárcát nyújtott át az öregnek, melyben egy csomó bankjegy volt. — Sok pénzre lesz szüksége, — mondá — jóllehet Dunbar ur, mint hiszem, eléggé előre lesz látva. Mondja neki, hogy elfogadására minden készen áll. Igazán kíváncsi vagyok házunk uj főnökét megismerni. Vájjon, milyen lehet most? Különben feltűnőnek tartom, hogy arcképe nem létezik. Midőn fiatal volt, atyja lefestette, de mivel a festményt nem tartotta sikerültnek, visszaküldte a festőnek. Főnökünk, mint ön mondja, fiatal korában szép volt? — Az, uram, — válaszolá Wilmot — nagyon szép volt, szőke, sugárzó kék szemekkel. — No de Sampson, nem tartóztatjuk tovább. Tudja tehát, hogy mitévő legyen? — Tökéletesen, uram. — Ugy hát jó éjt! Dunbar ur az „Elektra" hajóval érkezik. Óhajtanám, hogy Southampton legjobb szállodájában várja be a gőzös megérkezését. — Ugy lesz, uram. Ezzel meghajtotta magát és eltávozott. A másik kettő még sokáig együtt maradt, megbeszélve a teendőket. X N. A londoni vasúti állomáson nagy volt a sürgés-forgás. A berobogó vonatok egymást érték és mint a kasból a zümmögő méhek, ugy tódultak ki nagy rajokban az utasok, akik élénk zsivaj mellett igyekeztek a pályaudvart elhagyni. A hordárok és utazók egymást tolták és e közben erősen oldalba figyelmeztettek egy ötvenhárom év körüli férfiút, akinek nem volt egyéb dolga, minthogy a pályaudvaron töltse el az unalmas délutánját. Haja megőszült, e miatt azonban nem látszott öregnek. Nyúlánk termete, fejhordozása, merész, csaknem gőgös járása: mindez egy erejének javában álló férfiút mutatott. Szakálla hosszú volt s szintén őszbe csavarodott már. Büszke sasorra, magas, domború homloka s erős álla nagy értelmet árulnak el, mig hosszú, izmos tagjai hatalmas testi erőről tanúskodtak. Még hangjáról s beszédmodoráról is erős, alkalmilag dacba átcsapó akaratra lehetett következtetni. Megsérteni őt veszélyesnek látszott s mégis most, midőn meglökték, mintha nem neki szólt volna a kissé radikális figyelmeztetés: szó nélkül tűrte. Ennek azonbap egyéb oka volt. Figyelmét egyszerre egy öreg, gyönge, hajlottdereku alak ragadta meg, ki épen e percben szállt ki egy bérkocsiból s útitáskáját egy hordárnak adta át. Sampson Wilmot volt, a Dunbar és Balderby cég öreg írnoka. Az idegen követte őt. — Szeretném tudni, vájjon ő-e igazán, — mondá magában. — A hasonlatosság meg van. De oly hosszú évek után hogyan ismerjek reá ? Mindenesetre azonban szemmel tartom az öreget. Sampson mintegy tiz perccel érkezett meg a vonat elindulása előtt. Csak néhány kérdést intézett a hordárhoz, útitáskáját annak kezében hagyta s elsietett, hogy jegyet váltson. Az idegen lassan utána ment s midőn a hordárhoz ért, az útitáskán levő nevet kereste szeme. „Sampson Wilmot, Southampton" állott rajta. Örömében felkiáltott: — Mindjárt gondoltam, tudtam, hogy nem csalatkozhatom. A jegykiadó-pénztárhoz tartott, hol az irnok a sokaságban állott s várakozott. Az idegen melléje lépett s gyöngéden megérintette a vállát. Sampson gyorsan hátrafordult és gyanakodva kérdezte a kissé kopottas ruhába bujt barátságos idegentől: — Kiván ön valamit tőlem? — Igenis, Wilmot ur. Szólni kívánnék önnel. Jöjjön csak velem a váróterembe, ha jegyet váltott, — mondta parancsoló hangon. Az irnok bámulva tekintett reá. — Nem ismerem önt, uram! Szemeim soha sem látták önt. Ön csalatkozik, nem ismerem önt. Ön teljesen idegen előttem. — Nem annyira, mint gondolja, — válaszolt a másik. — Van már jegye ? Rendben van minden? Ugy hát jöjjön velem. . A váróterembe lépett, mely üres volt, mert a vonat indulásáig csak öt perc hiányzott s az utasok már elfoglalták a kocsikat. Az idegen levette kalapját s gazdag, szürkülő haját elsimította szóles homlokából. — Vegye elő szemüvegét, Sampson Wilmot s nézzen meg jól. Aztán mondja meg, hogy nem ismer ? Az öresr irnok szorongva, nyugtalanul engedelmeskedett. Kezei ugy remegtek, hogy alig tudta szemüvegét orrára bigyeszteni. Megnézte az idegent s mintha sejtett volna valamit. De hallgatott. — Oh, — mondá az idegen — csak nézz meg figyelmesen s tagadj meg, ha birsz. Csak okosság volna tőled, ha igy cselekednél, mert én senkinek sem válok becsületére; különösen az ilyen tisztességes, vén gyereknek nem, mint te vagy. — József! Józsi! Te vagy? Igazán te vagy, szerencsétlen öcsém? — kiáltott színéből kikelve az öreg irnok. — Azt hittem, hogy meghaltál. Halottnak hittelek! A másik kissé gúnyosan kérdezte: — S bizonyára nem bánnád, ha igaz volna! Nemde ? — Nem, Józsi, nem! — kiáltott Sampson. — Az ég tudja, soha sem kívántam bajodat. Én mindig sajnáltalak s akkor is, midőn mélyre sülyedtél, még mindig mentegettelek, védtelek. — Különös, — gúnyolódott Józsi — igazán különös! Ha oly nagyon szerettél, ha csak egy szikrányi ragaszkodással viseltettél volna irányomban, nem maradtál volna Dunbaróknál, nem etted volna azoknak a kenyerét! Sampson busán rázta a fejét. — Ne itélj meg olyan szigorúan, — mondta szelid szemrehányással. — Ha nem maradok meg a szolgálatban, anyád éhen halt volna. József erre mitsem felelt, csak elfordult és sóhajtott. A harang ekkor másodszor is megszólalt. — Nekem mennem kell, — mondta Sampson. — Mondd meg lakásodat, irni fogok neked. — Óh, meghiszem, bátyám. De az nem lehet. Megtaláltalak gazdag, emberséges bátyám s én, én nem tágítok mellőled. Hová igyekszel? — Southamptonba. — Minek? — Dunbar Henryt várom. Wilmot József vonásai hirtelen eltorzultak a düh miatt. Az öreg irnok, aki észrevette a borzasztó változást, megrémült, mintha kísértetet látott volna. — Te találkozni fogsz vele? — kérdé József rekedt hangon. — Ő Angolországban van? — Nincs, de e napokban várják. Miért nézesz reám oly irtózatosan? — Miért ? — kiáltá ez rémesen. — Gép vagy hát, vagy beszélő automata, hogy minden emberi érzés kiveszett szivedből? Ah, olyan ember, mint te, hogy is érthesse az én érzelmeimet ? De csitt! Csengetnek — veled megyek! Mindketten kisiettek. A vonat épen indulni készült. — Ne, oh ne ! — kiáltott Sampson, midőn észrevette, hogy öcscse utána ugrott a vasúti kocsiba. — Ne jöjj velem, Józsi, ne jöjj velem! — De veled megyek! — Nincs jegyed. — Majd kapok a következő állomáson. Vagyis helyesebben: te váltasz jegyet, mert nekem nincsen pénzem. A vonat elrobogott. Az irnok rosszkedvűen nézte öcscsének jelenlétét. Ennek sápadtsága eltűnt, de szemöldökei még mindig össze voltak vonva. — József, — mondá később — az ég a tanúm, hogy boldog vagyok e viszontlátás miatt s mindennel, ami csak tőlem kitelik, segítségedre akarok lenni. Csak erről az utazásról mondj le, erre kérlek. Csak most hagyj el. Ennek nem lesz jó következménye. — Bárminő vége legyen is, ne törődjél vele. Szólanom kell veled s látnom kell őt. Azt tudom, hogy e hosszú idő alatt a sors hogyan bánt velem, már most azt szeretném tudni, hogyan viselkedett kisértőm, rossz szellemem irányában. Sampson reszketett, mint a nyárfalevél. Kimondhatlan rémület fogta el annál a gondolatnál, hogy József a fiatal Dunbarral találkozhatik. Szorongva nézett öcscsére és rimánkodva kérte: — Józsi, ne jöjj velem Southamptonba. Nem akarom, hogy találkozzál Dunbar úrral. Roszszul, gonoszul bántak veled, az igaz. De soksok idő mult el azóta. Az idő meggyógyítja a sebeket s mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. — Te képes lehetsz erre, de én nem tudok olyan könnyen feledni! Keresztbeíont karokkal tekintett bátyjára, aki nyugtalankodva, aggódva figyelt rá. Igy mult el egy óra. Az öreg irnok zsebkendőjével elfödte arcát s mély sóhajjal hanyatlott vissza ülésére. Szorongása nőttön-nőtt. Füle zúgott, szemei előtt szokatlan felhők gomolyogtak. Szólni akart, de nem birt. Elméje mindinkább elhomályosult. A vonat épen Besingstockehez közeledett, midőn József hirtelen fölriadt borongásából. Az öreg ember lebukott ülőhelyéről és lelketlen tömeg gyanánt terült el a vasúti kocsi padlóján. (Folytatása következik.)