Déli Hírlap, 1991. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-07 / 32. szám
I a mi skoiciáké a szó Postacím: Dőli Hírlap Miskolc. 3501. Pf.: 39. — Telefon: 42-606. — Kérjük olvasóinkai levelerőinkel hnqs panaszaikkal, észrevételeikkel hétfőtől péntekig, lehetőleg 8—14 óra közölt keressenek fel bennünket. Kivételesen — és ez ma ritkaságnak számít — nem az áremelés, hanem az elémelés művészete ragadta meg a figyelmemet: Bár lehet ok és okozati összefüggés, mert ez utóbbi is elharapódzott mostanság. Iíég látott ismerősömmel találkozva, betértünk egy kocsmába. Alig jutottunk túl az első kortyon és mondatokon, amikor tömött reklámszatyorral kél ifjú emberke lépett a helyiségbe. Vélhetően középiskolás fiammal lehettek egyidősek. Kíváncsi pillantásom követte őket: mit keresnek 15—16 év körüli legénykék egy füstös kiskocsmában? Talán csak nem inni akarnak? — ötlött fel bennem. Sietve megnyugtatom az aggódó szülőket: nem inni akartak. Rosz- szabbat. A pulthoz lépve, valamit eladásra kínáltak. A tulaj előrejött, alaposan szemügyre vette csomagjuk tartalmát, majd elutasítóan fejet rázva, visszavonult birodalmába. A srácok ekkor körbepillantva, egy mellettünk kedélyesen poharazgató úriemberhez léptek, újból szerencsét próbálni. A köpcös, joviális orcájú férfiú ráharapott az üzletre. Milyen gyarló az ember, — kezdtem jobban odafigyelni a tranzakcióra. 1800 forint körüli értékben különböző csomagolású és súlyú pirospaprikát, valamint Vegeíát kínáltak 1200-érl, míg a vevő csak 600-at tudott volna fizetni. Ifjaink megpróbálták feljebb srófolni az árakat. Mivel a potenciális vásárlójclölt arra hivatkozott, hogy nincs több pénze, folyadéknemű állapotban lecsúszott már a torkán, gyorsan nyélbeütötték az üzletet. Áru és pénz gazdát cserélt. Amikor kifelé mentünkben elhaladlak mellettem, a következő szavak ütötték meg a fülemet: — Még így is megérte, holnap újra megpróbáljuk: Tudom, gyarlók vagyunk; én, mert csak néztem, és nem cselekedtem. A bőrkabátos úr pedig orgazdaság bűnébe esett. De nálunk sokkal bűnösebbek azok a szülők, akik nem nevelték, csak növesztették fiaikat. Ruházatukról megítélve ugyanis, az úgynevezett jobb családok kétes dicsőségű utódai mindketten. Bizonyította ezt karjukon a drága óra, márkás cipő, nadrág, dzseki. Ügy látszik — bár az sem lehet szerény —, a zsebpénz kevés, mert kiegészítésként a kereskedelmi dolgozók fizetését dézsmálják, lévén a leltárhiány zsebbevágó téma. Különben sem hihettem, hogy kérésemre megvárták volna a rendőrt, hiszen segítséget és támogatást másoktól nem remélhettem. Nem szégyellem bevallani, féltettem a bőrömet. De: boltosok, vigyázat! Nem a szerencsétlen helyzetű kisnyugdíjasok által néha-néha elcsent kifli, zsemle veszélyezteti a gazdaságos üzletmenetet, sokkal inkább a tarkább, csillogóbb madarak röptét kell figyelni. A köpcös úr egyébként — sikeres vállalkozását megün- nepiendő — győzelmi kört rendelt, és — ezressel fizetett. Márkus László Miskolc A szándékkal nincs baj Ügy látszik, már a sétálóutcában is megelégelték a lakók. hogy a bejárati ajtók kapui tárva-nyitva állnak éjjelnappal. Valaki aztán dühében felszólította a lakótársakat a kapuzárásra. Ez rendjén is lenne. Csak hát... Egy kicHt érthetőbben, magyarul kellene ezt a kapun belépőknek a tudtára adni. (Szabán Gabriella fel.) Sebészet a város szívében Mi lehet az a különös varázs, amiért egy kórházi osztályt szeretni lehet? Hiszen a kórházakat általában csak elviselni tudjuk. Ám a miskolci Semmelweis Kórház sebészetét valóban szeretik a betegek. A professzor tekintélyes, és bár első látásra szigorúnak és kategorikusnak tűnik, ■pillanatok alati tud barát és cinkos lenni, mintha „közös ügyünk” neki is fájna. A nővérek halk szavúak, halkan suhannak, vidámak, kedvesek, segítőkészek. És fiatal szakközépiskolás lányok hozzák a kórtermekbe az üdeségei, együtt- éreznek a betegekkel. Mindenki tapintatos. Valahogy tudják, hogy a szenvedő emberek nem henyélő, lusta, szeszélyes lények, akik fölött hangulatuk szerint uralkodhatnak. A reggeli hőmérőzésnél nem gyújtanak szemet bántó lámpákat. És ilyenkor a betegnek még egy arcsimítás is kijár. A takarításra sem lehet senkinek panasza. Hiszen ezt úgy végzik a dolgozók, hogy észre sem veszünk belőle semmit. Nincs ajiócsapkodás, kiabálás. És ez nem szanatórium vagy extra bánásmód. Egyszerűen az emberség az, ami áthatja az osztályt. Senkinek sem kívánom, hogy mindezt megtapasztalja. De. ha a körülményei úgy adódnának, hogy a város szivében lévő sebészetre kerül, ugyanezt fogja látni, tapasztalni. Hogy szenvedései közben gyengédség, türelem és figyelmesség vette körül. Z. Gy.-né Miskolc Képünk a héten, de még a havazás előtt készült. Terülj-teriilj asztalkám? Ez a szemétkupac a Toronyalja utca sarkán úgy működik, mint a mesebeli terül j-teriilj asztalkám: ha el is viszik, amit, a kukák mellé hordanak oda, rövid időn belül újra ott a halom. Van itt többnyire mindenféle holmi: hamu, sitt, rongyok, s amint látható, tévésdoboz is. A legszomcrúbb az, hogy mindez légvonalban a városházától, és városunk intézményekkel övezett díszterétől kétszáz méterre található, épp a műemlék avasi templom tövében, a forgalmas déli terelőút mellett Egyszerűen elfogadhatatlan az, hogy itt a város kellős közepén ne bírnánk el ezzel az újratermelődő szemétkupaccal. Az itt élők azt emlegetik, hogy az egyik udvarban élők finoman fogalmazva deviáns viselkedésének eredménye az örökös szemét. Ahogy elnézzük ezt a kupacot, azért a környéken építkezők is hozzájárultak czzel-azzai gyarapodásához. Mindenesetre tény, hogy egyelőre az ismerős képlet működik: néhány ember miatt az 'elsöprő többség húzza a rövi- debbet, bámulja a szemétből készült te- rülj-teriilj asztalkámat.., (kiss) A Sziova-híd rekonstrukciója után helyezhetik át a megállót Január 24-i rovatösszeállításunkban N.-né miskolci olvasónk panaszát közöltük. Azt tette szóvá levelében, hogy a 35-ös jelzésű autóbuszok miért nem áíinak meg a Szemere utcában, a MÁV-igazga- tósóg előtti megállóban. Köztudott, hogy a Kazinczy utcai megálló után a legközelebbi a népkerti. Hát ez bizony jó nagy távolság. Többször kérték már ez ügyben az illetékesek segítségét; olvasóink véleménye szerint nem ártana isméi foglalkozni ezzel, o sokakat érintő témával. Panaszát megvizsgálták, és az alábbi választ kaptuk Zimmermann Ferenctől, a Miskolci Közlekedési Vállalat igazgatójától: „A Szemere utcai Szinva- hídon lévő megállóhelyet biztonsági okokból (az alépítmény megrongálódása miatt) 1987-ben ideiglenesen helyezték át a Szemere utca 18. szám elé, illetve a 12-es és 35-ös járat esetében a Kazinczy utcai Drink bár elé. A megállóhelyek kijelöíése a tanács (ma az önkormányzat) illetékes szerveinek hatáskörébe tartozik. Időközben a Kazinczy utcai ■ megállóhelyet, a közelben folyó építési munkák miatt, a Széchenyi úttól távolabb kellett helyezni, jelentősen megnövelve a következő megállóhelytől, a Népkerttől való távolságot. A 35-ös autóbuszok Szemere utcai megállítása azonban a menetidő megnövekedésével járna, ami az érintett járatokon új menetrend kialakítását tenné szükségessé. Mivel a Szinva-híd rekonstrukciója ismereteink szerint az év folyamán befejeződik (a gazdasági lehetőségek függvényében az első fél évben), várhatóan változást hoz a jelenlegi megállóhelyek elrendezésében. Ezért jelenleg nem áll módunkban az érintett megállóhelyek áthelyezésével kapcsolatos kérést támogatni.” Félévi bizonyítvány Ki tudja? Háború kiált ránk újságból, rádióból, képernyőről egyaránt. A híradó gyorsan pergő képsorait nézem: egyenesadásban valódi háború valód áldozatokat követel, és egész világunkat fenyegető valóság a kiömlő milliónyi tonna olaj is. — Apu, apu! — térít majámhoz kislányom hangja. — Miért ölik egymást az emberek? Mély levegőt véve, türelmesen magyarázni kezdem, hogy lrak lerohanta Kuvaitot. Egy állam szuverenitásának megsértésével összeütközésbe került az ENSZ alapokmányával. Ezért összefogtak az országok és határozatban követelték az agresszortól, vonja vissza csapatait. Vissza akarják adni Kuvait népének szabadságát. Nézem a tengerkék szem?cskéket, Tudom gyermekem, a második világháború — majd az iskolában két év' múlva te is. tanulni fogsz a nagy világégésről — is így kezdődött. Egy diktátor hajlamú ember először megkívánt egy országot. Megkapta. De étvágya nőttön nőtt, és milliók vérével sem lehetett éhségét csillapítani. Gyermekem homlokán apró ráncocskák... Izzadni kezd a tenyerem. — Nézd. az olaj fontos stratégiai nyersanyag és pont ott, a Közel-Keleten található belőle a legtöbb. Ha nem védenék meg közös erővel, nemcsak még drágábbá válna megélhetésünk, de az egész gazeaság súlyos válságba kerülne. Meg azután közrejátszik ebnen az is, hogy a palesztin népnek nincs hazája. A kislány arcocskája fintorba torzul... Kifejtem, mit jelentenek az ENSZ alapokmánya, a szuverenitás, az agresszor, a stratégiai nyersanyag kifejezések. — Most már érted? — törlőm meg gyöngyé^ő homlokomat. — Értem, értem, apu — nyom egy puszit az arcomra. — De miért ölik meg egymást az emberek? M. L. Két kislány beszélget a villamoson. Táskájukat földre téve először csak úgy, udvariasságból kérdezgetik egymást, aztán egyre jobban belemelegednek a félévi bizonyítvány körül zajló eseményekbe. Nem egy iskolába járnak. De az elért érdemjegyeket emlegetve, akár egyazon osztályban is tanulhatnának, hiszen mindketten gimnáziumba készülnek. Nyolcadikosok. Az egyik kislány közben felsóhajt: nem biztos, hogy felvesznek. Valahogy nem jól sikerült a félévi. Pedig igazán mindent megtett, figyel az órákon, sőt ha nem érti az anyagot, a tanár néni a szünetben igyekszik a se gítségére lenni. De aztán, amikor hazatér az üres lakásba, egyszerűen elmegy a kedve a leckeírástól. Inkább tévét néz, magnót hallgat, míg valamelyik szülő haza nem érkezik. Sajnos, ekkorra már beesteledik. Ilyenkor szedi elő a könyveket. De nehéz elkezdeni. Szeretne segítséget kérni. de kitől? Az apától nem lehet, hiszen alighogy hazaér, hírekre éhesen a tévé gombjait nyomogat ja. Az anya pedig bevonul a konyhába, vacsorát készíteni. ö már többször megpróbált segítséget kérni szüleitől, de a papa fáradt, az anya pedig végzi a végeláthatatlan házimunkát. Egyszerűen megközeííthetetle- nek — mondja szomorúan. Hát aztán így egyedül fog hozzá a tanulásnak. Még beszélgetni is alig van idő. — Nálunk ez egészen másként van — kezdi a másik kislány. — Pedig az én apukám is későn jön haza, az anyukám is dolgozik, és ő is főz, mos, takarít, mint minkenki más. De én megpróbálok segíteni. Amikor az iskolából hazaérek, gyorsan rendet teszek a lakásban, hogy mire hazajönnek, ezzel már ne legyen baj. S míg anya a vacsorát készíti a konyhában, én is bevonulok hozzá, közben elmondhatom az iskolai gondjaimat, de a mama is igyekszik elfelejteni a munkahelyi bajait. Én hallgatom öt, ö pedig „kiszedi” belőlem a napközben ért kudarcokat is. S mire kész a vacsora,' már ismét van energiánk, hogy közösen nézzük át a másnapra feladott leckét. Ügy szoktuk csinálni, hogy amikor már túlestünk rajta, ismét közösen látunk a már elvégzendő házimunkához. S ha ketten nem tudunk megbirkózni, llát segítségül hívjuk a papát« Szóval közös a munka. És ilyenkor, bizonyítványosztáskor szintén közös az öröm, és közösen vesszük tudomásul, ha egy-két rosszabb jegy is becsúszik. Nem kapok szemrehányást, csupán megfogadjuk, hogy ezután még jobban segítünk egymásnak. Mert hiába oktatnak jó színvonalon az iskolában, a szüleim segítsége nélkül aligha lett volna most ötös az átlagom. Amikor az egyik kislány leszállni készült, úgy láttam, elgondolkodott a barátnője szavain. Talán megfogadja, és követi a példát. És nemcsak ő, hanem a szülei is, aminek biztos meglesz az eredménye. Saját gondolataim keruettek hatalmukba. Visszavittek a múltba, amikor — a most felnőtt korú tanár lányommal milyen jókat tudtunk beszélgetni a konyhában, vacsorakészítés közben. Én a tűzhely előtt, a gyermekem egy kis széken könyvvel, füzettel az ölében. (Mert már akkor is dolgoztak a szülők.) így is lehetett tanulni, tanítani. Nemcsak úgy. hogy szigorú szülőként íróasztalhoz ültetjük, » számon kérjük gyermekünkön az eredményt ... H.-né Citra madár a szarka
