Déli Hírlap, 1990. szeptember (22. évfolyam, 203-227. szám)

1990-09-13 / 213. szám

Túlélte Dzsinqisz kán hordáit A Vihar-torony titka Kz a csodálatos középkori építmény Kirgiziában van, és több, mint ezer éve áll moccanatlanul. A korabeli mesteremberek alapos mun­kát végeztek: a torony átvé­szelte Dzsingisz kán hordái­nak mindent elsöprő táma­dásait a XII. században, sőt, a későbbi pusztító földrengé­seket is. A Vihar-torony újjászüle­tése akkor kezdődött, ami­kor környékén archeológiái kutatásokba fogtak. Az ása­tások bebizonyították, hogy valamikor a X—XII. század­ban itt volt Balaszagun, a hatalmas muzulmán állam fővárosa, ami a mongol tá­madások során teljesen el­pusztult. Csodával határos módon maradt meg ez a to­rony, amely a minaretek egyike volt a hajdani Ba'a- szagunban. Az egykori mu­zulmán állam fővárosa egyébként átmenő állomása volt a Selyemútnak, amely összekötötte Kínát a Föld­közi-tengerrel ... Ma szabadtéri múzeum ré­sze a torony, ahol össze­gyűjtve látható mindaz a kincs, amely az ásatások so­rán a felszínre került. Az ásatások folytatódnak a kör­nyéken, és a leleteket a Vi­har-toronyban gyűjtik össze, az egykori főváros utcáit, épületeit maketteken re­konstruálják. Ma is rejtély, milyen anyaggal dolgoztak a kora­beli építőmesterek, hogy év­századok viszontagságai után is állnak a Vihar-to­rony, falai. A színpadon félkaréjban elhelyezett székeken csak­nem harmincán ülnek. Egyenként a hipnotizőr elé járulnak, és már dőlnek is a karjába, mert tekintetével, a tolmács útján fordított sza­vaival. nem elhanyagolható részben kezének bűvös ere­jével — persze nem ér hoz­zájuk: — erre utasítja őket. A nézőtér dől a nevetéstől. Valóban komikus, ahogy a megbabonázottak csaknem ráesnek a szemüveges, rö­vid, ápolt szakállt viselő, köpcös Paszternákra. Rá is esnének, ha el nem kapja őket. Nem mindenkivel sikerül a mutatvány. Egy hölgy el­lenáll, a hipnotizőr arra ké­ri, fáradjon le a színpadról. Ez műsor, előadás a nagykö­zönség szórakoztatására, olyanok szereplését kéri, akik hajlandók együttműködni ve­le: igyekeznek ellazulni, „be­fogadni” az utasításait. Tehát önszugge.sztió? Nem tudom mennyi része van a dologban, a mutatvá­nyok alapján az a meggyő­ződésem. hogy kevés. Min­denki hipnotizálható, legfel­jebb van aki könnyebben, van, aki nehezebben. Paszternák a színpadról — még egyszer hadd írjam le, ami egyébként természetes, hogy tudniillik tolmács se­gítségével — arra kéri a né­zőtéren ülőket, hogy közü­lük aki akar, próbáljon meg hipnotikus álomba merülni. Szinte mindenki akar. Ké­nyelmes pózt kell felvenni, azután öt-tíz perc, talán hosszabb idő alatt folyik az altatás. A hipnotizőr utasít — „Önök most ellazulnak, al­szanak, ólomsúlynak érzik a lábukat, kellemes érzés lesz úrrá mindenkin, alszanak, pihennek, a szempillájuk el­nehezül ...” —, és számol: „agyin, dva, tri, ... egyre mélyebben alszanak..., csi- tíri, pjáty ... ólmos fáradt­ság ... seszty, szem, vó- szem...” Hatan-nyolcan nagyon elalsza­nak. A távhipnózis — a tömeg­hipnózis — hatására. Paszternák asszisztensei felvezetik őket a Rónai Művelődési Központ néző­teréről annak színpadára. Hát, így néznek ki az alvajárók! Fent azután mulatságosabb- nál-mulatságosabb csodákat mű­vel velük, és persze a mulatsá­gunkba jó adag borzongás ve­gyül. Alszanak azok is, akik már korábban a színpadon vol­tak És most húszán horgász­nak, feszül a képzeletbeli damil, mert kapás van. . . Már mutat­ják is, hogy mekkora halat fog­tak. Rákok is vannak a folyó­ban, most ezeket kapkodják ki, az egyik hölgy alig mer hozzá­juk nyúlni. Röpülnek: karjuk­kal, mint szárnyakkal csapkod­nak. Paszternák gyakran törli meg verítékes homlokát — vajon mi­ért nem parancsolja meg magá­nak, hogy kellemes hűvöset érezzcn? —, egy-egy médium felébred a hipnotikus álomból, ezeket a helyükre küldi. A katalektikus híd: Paszternák négy önként jelentkező férfit hív fel a nézőtérről. Körülbelül másfél méterre egymástól elhe­lyez két széket, a támláik egy­más felé néznek. Két férfi a széket tartja, ketten pedig a támlákra fektetnek egy — a né­zőtéren elaltatott — fiatalembert, akit Paszternák előbb ..vaske­ményre!! merevít szavaival. Az­után beszélgetnek a fiatalember­rel: „ön most egy kényelmes, puha ágyon fekszik. Hol fek­szik?’» „Egy kényelmes ágyon.” „Jobb, mint az otthoni?” „Igen, jobb”. „Meg kell mondani anyu­kának, hogy vegyen egy ilyet”. Paszternák elmondja, hogy akár órák hosszat is ebben a pozícióban maradhatna a fiatal­ember. Amit látunk, fizikai kép­telenség. Az ideomotorikus bemuta­tón már régen túl vagyunk, az újabb és újabb varázsla­tokhoz képest ez „csekély­ség”. Arról van szó, hogy a hipnotizőr „gondolatot olvas” azáltal, hogy egy — azután egy másik — hölgy az ő kar­ját fogja, miközben arra összpontosít, a nézőtér mely pontjára is kell eljutnia Paszternáknak. A „trükk” roppant egyszerű: a hölgy gondolatai apró rezdüléseket indukálnak a kezében, eze­ket az utasításokat érzékeli a hipnotizőr. De vissza a színpadra! Az tilve-állva alvók — de ha kellene, nyilván fejenállva is aludnának — most egy kas­télyban járnak, mindenki vá­laszthat egyet-egyet az ott felhalmozott kincsek közül. Paszternák sorban kéri őket, ki mit választott. Aranygöm­böt. egy nyakláncot — „vas­tag?” „Nem, vékony.” —, matchboxot, egv savanyúsá­gos tálat .........Kettőt vettem el, de azután az egyiket visszatettem. Nagyon szere­tem a savanyúságot.” „Meg­tarthatja a másikat is.” A savanyúságos hölgy ki­váló médium. Paszternák te­levízió képernyővé „alakítja át” a hölgy tenyerét, és már­is halljuk, a falun élő édes­anya és a színpadon alvó lá­nya között a párbeszédet. Pontosabban előbb csak a lány látja az édesanyját a tenyértévén, azután erősíti fel a hangot Paszternák. Diákfanulmányúton az Egyesült Államokban 2. Héti oifásos vacsora a kínai negyedben Mikor lesz vége a viatnami háborúnak? Varrni tanúinak Gyermekruha szabás-var­rás tanfolyamot szerveznek a miskolci Vörösmarty Mű­velődési Házban szeptember végétől. A foglalkozások időtartama alatt a művelő­dési házban a hétévesnél idősebb gyermekek féleme­letét is megoldják. Női ru­hák készítésére szintén in­dul tanfolyam, ismert divat­lapok modelljei és szabás­mintái alapján. Mindkét tan­folyamra a Lenke utca 14/a. alatt, vagy a 89-847-es tele­fonszámon lehet jelentkezni. IBUSZ HUNGARIAN TRAVEL COMPANY NOWY TARG—NOVVY SACZ időpont: szeptember 20. részvételi díj: 700 Ft. Washingtonban jó néhány nevezetességet megtekintettünk, mint a Fehér Ház, a Capito- lium, amely előtt egy csoport­kép is készült, Georgetown, Jefíerson Memória! (emlékmű), Lincoln Menioricl, National Air und Museum (Légiközle­kedés és űrhajózás múzeuma), amely annyi kiállítási anyag­gal rendelkezik (akkora terü­leten!), hogy az ember 2 na­pig is elbóklászhatna a falai közöit. A repülés keza'eteitöl. a világháborús gépeken át egészen a mai legmodernebb technikáig a látogató mindent megtalál. Rengeteg a makett, a videofilm, számítógép, mo­nitor és természetesen az igazi repülő. A turisták tódulnak az üvegajtókon beleié — néni csoda, ha a tervezők bölcs előrelátással egy óriási mé­retű önkiszolgáló éttermet is kapcsoltak az épülethez, amely mindig tömve van. Old Post Office Pavilon), Rock Creek Park, és az ame­rikai német nagykövetség, ahol egy szemináriumon vet­tünk részt. Voltunk ezen kí­vül a Union Station metró­állomáson, és utaztunk is a légkondicionált, szőnyegpad­lóval burkolt, szupertiszta metróval. Ahogy Melanie — a Pl-unk — elmondta, sok­ba is került ezeknek a met­róvonalaknak a megépítése és a tisztán tartása. Ráadásul — a helybéliek nagy bána­tára — nem azok fizetik ér­te az adót, akik használják (vagyis a Virginiában, vagy távolabbi agglomerációs kör­zetben lakók, akik metróval járnak munkába), hanem a washingtoniak. Washington­ban három szemináriumon vettünk részt, szó volt a környezetvédelemről, nem­zetközi kapcsolatokról, az amerikai politikai életről, es számos olyan problémáról, amely nemcsak az Amerikai Egyesült Államokat érinti, hanem a többi országot is tkábítószerezés, abortusz, bű­nözés). Ezek a szemináriu­mok általában egy-másfél- órásak voltak: az első felé­ben az előadó elmondta sa­ját illetve az „átlagamerikai­ak” álláspontját, a további­akban mi tehettünk fel kér­déseket a témával kapcso­latban. Véleményem szerint ez volt a hasznosabb, hi­szen mindenki arról érdek­lődhetett, illetve arra terel­hette a beszélgetést, ami ér­dekelte, vagy amiről nem esett szó, de odatartozott. A legszemléletesebb talán az volt, ahogyan az egyik előadás előtt a Pl bemutat­ta, hogy mennyire kell vi­gyáznunk a környezetünkre és hogy az valójában meny­nyire elenyésző méretű a Föld többi részéhez képest. Mindehhez csak egy almára volt szüksége. Először négy­be vágta az almát, de ebből csak egy negyedet vett fel, mert a Föld háromnegyede tenger, egy negyed a száraz­föld. A negyedből még leka- nyarított egy jó darabot — ezek képviselték a lakott te­rületeket, ahol nem megmű­velhető a föld. A maradé­kot pedig meghámozta, hi­szen a földkéregnek pusztán a felső rétegét hasznosíthat­juk. Ily módon nem maradt meg csak egy vékonyka al­mahéj. Tulajdonképpen iga­za van: erre a kicsire sem tudunk vigyázni?! Washingtoni tartózkodá­sunk alatt sokat beszéltünk Vietnamról, amelyről a mai napig úgy beszélnek az ame­rikaiak, mint konfliktusról, nem mint háborúról. Elmen­tünk az 1WO JIMA nevű vietnami veteránoknak(ról) készült emlékműhöz; Iwo Jima volt a neve annak a hegynek, amelyet az ameri­kaiak először foglaltak el. A szobor néhány haldokló ka­tonát ábrázol, akik egy ame­rikai zászlót tartanak. Ezt összehasonlítottuk egy másik emlékművel, a Vietnam Ve­terans Memorial-lal, amely már sokkal kevésbé heroi­kus: sőt, a fájdáimat tükrö­zi. Tuajdonképpen a földből kiemelkedő és oda visszaté­rő fal (ezzel szimbolizálja a végtelenseget), amelyre a meghaltak vagy eltűntek ne­vei varrnak felvésve időren­di sorrendben középen van a legelőször elhunyt katona neve és utána következik a többi. Mivel a veteránok úgy vélték, hogy ez az alko­tás csak a gyászt fejezi ki, és nem az ő dicsőségüket, fel­állítottak ezzel szemben egy szoborcsoportot, amely há­rom katonát ábrázol. Beszél­tünk a hazatért katonák problémáiról is. Egy vietna­mi veterán mondta: ennek a háborúnak nem lesz addig vége, amíg az utolsó veterán is meg nem hal, mert ők so­ha nem fognak tudni már újra beilleszkedni a társa­dalomba. A — viszonylag hosszú és fárasztó — fővárosi tartóz­kodás után Philadelphiába (vagy ahogyan az amerikai­ak mondják, röviden; Phil­lybe) utaztunk. Philadelphia ipari város — ezt tapasztal­tuk: húsz percen keresztül a város szíve felé vezető úton csak gyárakat láttunk ma­gunk körül —, a negyedik legnagyobb az USA-ban. A népesség három évvel ez­előtt elérte az 1,6 milliót, a város területe 129 mile. Sok­ban különbözik Washington­tól; elsősorban, itt a lényeg nem a politikán van, több a valóban történelmi neveze­tesség, és számomra színe­sebb, zajosabb nagyváros­nak tűnt. Rengetegféle ere­detű ember él itt: ki elkü­lönítetten, ki már beillesz­kedve, átlagamerikai pol­gárként. A kínai negyedben (China Town-ban) mi is et­tünk egy hétfogásos vacsorát, amelynek néhány fogásáról máig sem tudom, hogy tu­lajdonképpen micsoda. Az első fogás — kicsit otthon éreztem magam — valami­lyen leves volt; hasonló a mi húslevesünkhöz, ha túl zsí­ros és nem jól főtt meg a hús. Desszertnek többféle fagylaltot kaptunk, amely­ben az ostya olyan volt, mint egy kalapos fej. Belül üre­ges volt, de nem véletlenül: egy kis papírszeletke volt benne, rajta valamilyen üze­nettel. Az enyémen az állt, hogy az okos a buta hibá­jából tanul. Lehet, hogy iga­za volt, mert én tényleg mindig kipróbáltattam az ételt valakivel, mielőtt megkóstoltam. (Folytatjuk) Csorba Emese negyedikes hermanos „Képzeld, már megint be­ivott az uram.” „Hagyd el, bolond!” — Milyen ruha van az édesanyján és mit csinál? — kérdezi a hipnotizőr. — Kötény van rajta, meg a szokásos ruha. A tyúkokat eteti. Most bemegy a kam­rába, kezében a szakajtóval. Paszternák az órájára néz: — Most 7 óra 24 perc van — mondja. — Ami a dolog érdekessége, hogy az édes­anya valóban ezt csinálja, és az említett ruhában van. Miért ne hinnénk el ne­ki? Minden igaz. Az is, hogy egy néni a nyakába borul, az arcát csókolgatja, miután Paszternák megszünteti ge­rincfájdalmait. Talán sír is. Egy kisfiúnak megszünteti a dadogását. És most a tömését, a néző­téren ülőket gyógyítja. Aki akarja, átengedi magát a hipno­tikus gyógyerőnek. A hatás na­pok, hetek múlva jelentkezik majd. Persze az igazi az lenne, ha minden gyógyulni vágyó egyen­ként, szemtől szemben ülhetne Paszternákkal. De így nem gyó­gyít. Műsorra, műsorokra szól a szerződése — életében elő­ször hagyhatta el a Szovjet­uniót —, Sárospatakról mened­zselik. De szeretnék, ha az or­vos-hipnotizőr — vagy hipnoti­zőr-orvos — gyógyíthatna is Ma­gyarországon. Addig azonban nem akar, amíg ehhez nincs meg a hivatalos engedélye, az egészségügyi szakemberek hoz­zájárulása. A műsor uán néhányan még beszélgetésre várjuk. Csak ke­vés időt ad nekünk. Ketten a cigarettáról szeretnének leszok­ni, egy fiú oroszul beszél vele, nem tudjuk miről, egy férfinak „kicsit egyensúlyba hozza” a bioenergiai mezejét Az újság­írónak is csak pár kérdésre van módja. Hogy miért verítékezik a homloka? Nemcsak a meleg­től, Attól a munkától is, amit végez. Mit csinál ott­hon? Két gyereke van... Gyógyít. Mi történik, ha va­lakit „úgy hagy”? Akkor az illető úgy marad, vagy egy idő után mégis felébred? És hogy ez a kérdés mire vo­natkozott? Álljon itt befeje­zésül az egyik legnagyobb hatást kiváltó mutatványá­nak rövid leírása: S. Mónika — a teljes ne­vét tudjuk — a színpadon azt állítja magáról, hogy ő Vlagyimir Paszternák hipno­tizőr. Az igazi Paszternák hiába akarja „rábeszélni”, hogy ő igenis S. Mónika, a lány hajthatatlan. Olyany- nyira nem Mónika, hogy a saját édesapját nem ismeri fel a nézőtéren. „Hogy ki ez az ember Egy jöttment.” A „jöttment” visszakullog a helyére. Mónika már lejött a színpadról, még mindig, mint Paszternák. Azután a hipnotizőr egy határozott kézmozdulatára visszaválto­zik. Mi még nagyon sokáig a hatása alatt maradunk. Szabados Gábor Még a századforduló előtt olyan disznóhús és esetleg csirkehús kerülhet — való­színűleg — az amerikaiak asztalára, amely genetikailag manipulált állatokból szár­mazik. Az előrejelzések sze­rint a hal- és marhahús csak később várható, de az élelmiszeripari alkalmazást megelőzően elterjed a mes­terségesen, génmanipuláció­val előállított állatok fel- használásának egy másik módja. Az állatokat úgy kí­vánják megváltoztatni, hogy „fehérjegyárakként” működ­jenek, és így értékes gyógy­szerkészítmény alapanyago­kat termeltethetnek velük. Vlagyimir Paszternák a Szovjetunióból II ftipnoft nálunk is szerelne p^lli Bármily hihetetlen, minden igaz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom