Déli Hírlap, 1990. július (22. évfolyam, 151-176. szám)
1990-07-17 / 164. szám
Kényszerszabadságra küldhetik Háromszor annyi munkanélküli Sok a rejtőzködő, lézengő A MISKOLCIAK NAPILAPJA XXII. ÉVFOLYAM, 1«4. SZÁM 1990. JÚLIUS 17., KEDD 4.20 Ebben a félévben több. mint 13 ezren keresték fel Miskolcon a Munkaügyi Szolgáltató Irodát. vagyis annyian, mint tavaly egész évben. Jelentősen megnőtt a munkát keresők száma, hiszen Borsod megyében ösz- szcsen 53 148 ember fordult meg eddig, a munkaügyi irodában és kirendeltségeinél. Ezzel szemben csak 18S0 dolgozóra — Miskolcpn csupán 920-ra — jelentették be igényüket a gazdálkodó szervezetek, és társaságuk. Jellemző, hogy a kisebb kft.-k keresnek többek között vasas, és építőipari szakmunkásokat, ám ezzel a végzettséggel nem sokan rendelkeznek. Miskolcon most pontosan 3176-an nem állnak munka- viszonyban, ám ennél is több azoknak a száma, akik még nem mentek el, (s nem is mennek a Munkaügyi Szolgáltató Irodákba. A szakemberek ezt a jelenséget „latens” (rejtett) munkanélküliség néven tartják számon, és meglehetősen veszélyesnek ítélik a társadalomra nézve. Ezek az emberek ugyanis nem regisztráltatják magukat, s nyilvántartás nélkül a sorsukat nem tudják követni. A legtöbben közülük bármilyen munkát elvállalnak, alkalmi megbízatások teljesítésével tengetik életüket. Igaz, a mainál jobb körül- ■ mények kellenének ahhoz, hogy egyéni problémáikra, ambíciójukra figyelve elbeszélgethessenek az ügyfelekkel a Munkaügyi Szolgáltató Irodákban, ahol naponta mást is legalább kétszáz ember fordul meg segítséget Tíérve. Erre azonban a közeljövőben nem költhetnek, örülnek, ha a tanfolyamok- ' hoz, segélyekhez szükséges pénzt előteremti a költségvetés. Aki viszont elmegy a szolgáltató irodába, az legalább munkanélküli-segélyt kaphat, s értesítik arról, hol, mikor juthat munkához, vagy milyen tanfolyamon vehet részt. Borsodban 3354-en kapnak munkanélküli-segélyt, ebből Miskolcon 511-en vehetik át a havonta növekvő összeget. A megyei Munkaügyi Szolgáltató Iroda egyébként mintegy 13 millió .forintot fizetett ki eddig segélyként. Hogy miképpen győzik majd a munkanélküliek elhelyezését, átképzését, arra múlt heti látogatásunkkor a Munkaügyi Minisztérium vezetői sem tudtak pontos választ adni a miskolciaknak. Annyi bizonyos, hogy átalakítják a finanszírozási rendszert, hiszen tisztában vannak azzal, hogy erre a célra minden fejlett országban nagy összegeket fordítanak. Kérdés azonban, hogy honnan lesz minderre pénz, miből. vehetnek el még, hogyan lehet átcsoportosítani. A prognózisok pedig semmi jóval nem kecsegtetnek, mert az előre jelzettnél az év első felében többen kapták meg munkakönyvüket. Ma már nemcsak a szakmunkások, hanem a szellemi foglalkozásúak is munkát keresnek, s a segélyben részesülőknek, mintegy egyharmada nem fizikai foglalkozású dolgozó. A gazdálkodó szervezetek többsége ugyanis éppen az adminisztratív létszámnál kezdi a leépítést. A jövőben pedig inkább a sokoldalúan képzett szellemi munkaerőre lesz szükségük, olyan emberekre, akik egyszerre több feladat ellátására is képesek. A kényszerszabadság réme Miskolcon is fenyeget, bár egyelőre még csak a híreszi i telések kaptak szárnyra. Mint megtudtuk, a kohászatban mindeddig jól prosperáló Húzott- és Csavaráru Leányvállalatnál nem kényszer- szabadságra küldték a dolgozókat, noha június 23-tól július 9-ig valóban szabadságon volt a vállalat dolgozóinak nagy része. Ez idő alatt karbantartották a gépeket, s mivel egyébként is csökkent a gépipari partnerek megrendelése, egyszerre küldték szabadságra mintegy 300 dolgozójukat. A csavargyárban egyébként ezalatt is tovább folyt a munka, — hallottuk Szalai István igazgatótól —, s az év első felében a tervezettnél több, legalább ötvenmillió forintos nyereségre számítanak. Ám a nagy felhasználók — mint például a Csepel, vagy az Ikarus — gondjai őket is érintik. (vadas) Futunk majd a pénzünk után... Miközben az önkormányzati törvényről vitatkoznak a Parlamentben, sokan már egy lépéssel előrébb járnak, és azon gondolkodnak: miből fognak vajon megélni az önkormányzatok? Arra ugyanis senki nem számíthat, hogy az állam ebben a válságos helyzetben ne folytatná tovább eddigi módszerét, azaz a központi támogatások lefaragását. Az bizonyos, hogy az önkormányzatok olyan emberhez fognak hasonlítani, aki bár milliomos, de mégis rongyos a ruhája. Mert ha valóban azt tekinthetjük majd önkormányzati vagyonnak, ami egy városban állami, városi költségvetéssel jött létre a közműhálózatoktól az épületekig, utakig, akkor ez bizony Miskolcon sokmilliárdos vagyon. De lehet-e ebből elég gyorsan pénzt csinálni? Vagy csak a pénzt viszik majd el a milliárdos vagyon megóvására fordítható összegek? Egy bizonyos: vannak rendkívül értékes területek, amelyek közvetlenül, és azonnal is képesek jövedelmet teremteni a városnak. Ilyenek például a piacok. Mostanában azonban furcsa híreket kapunk a kereskedőktől, akik azt vették észre: új tulajdonos jelentkezett a vasgyári piacon, és a néhai LKM előtt, mégpedig a Dimag Rt. Arról van ugyanis szó, hogy a Dimag Rt. megalakulásakor automatikusan tulajdonába vette az LKM által eddig kezelt területeket. Ebbe tartozik például a vasgyári piac egy része — a régi árucsarnokkal együtt — és az egyes kapu előtti tér. Az csak az egyik gond ezzel kapcsolatban, hogy a város enyhén szólva megrövidült ily módon, hiszen arról is szó lehet elvileg, hogy az új tulaj mondjuk nem piaci célra hasznosítja a mostani piaeterületet... Minden bizonnyal lesz még vita ebből — és sok más hasonló ügyből is — ugyanis az egyértelműen bizonyítható, hogy a régi árucsarnok és környéke városi pénzből, munkából létesült egykoron. Félreértés ne essék: nem kívánjuk vádolni a Dimag Rt.- és nem kívánunk beállni azok sorába, akik minden átalakulást a sötét üzletek kategóriájába sorolnak. Csak azt szeretnénk szóvá tenni, hogy a városnak feltétlenül részt kell vennie az ilyen folyamaiokban. s nem pedig kárvallottként, kívülről szemlélni az átalakulást. A város és a gyár, a néhai LKM — a mai Rt. — kénytelen- kelleilen összetartozik: a városlakók szenvedik meg a gyár környezetpusztítását, de ugyanakkor ez a cég adófizető és munkaalkalmakat teremt — ha egyre kevesebbet is. A szálak tehát elvághatatlanok, de jó lenne, ha a rajtuk lévő csomókat kibogoznák, és nemcsak a telekügyben. Sokan vélik úgy, hogy a város mindig a rövidebbet húzta a LKM- mel szemben a közelmúltban. Nyakába vette Miskolc az elhanyagolt vasgyári kolóniát a rossz közművekkel egyetemben, de mondjuk a most éppen szóbanforgó piaci területeket senki nem akarta átadni a városnak ... Egyszóval, talán nem találunk mellé a mai bizonytalanságban, ha azt állítjuk: az önkormányzatok a jövőben futnak majd a pénzük, vagyonuk után, és ebben — ha nem lesznek elég következetesek — felkophat az álluk... (kiss) ★ A MÉH már nem vesz át többet Akkumulátor — akkumuléSás (Nagy) Kár lenne eldobni... Fel nem robbant bombák Az akkumulátor nagyszerű találmány, egyben átok is: lehetővé teszi, hogy a gépkocsi annyi villamosenergiát tudjon magával vinni, amennyi elegendő az önindító motor működtetéséhez, ugyanakkor — legalábbis a savas ólomakkumulátor — nehéz, viszonylag kicsi a kapacitása, és környezetvédelmi szempontból nézve akár fel nem robbant bombának is tekinthető. • MÉREG ÉS ARANYBÁNYA A fel nem robbant bombák azonban előbb-utóbb felrobbannak: az elhasználódott, újra már nem tölthető akkumulátort kidobják, a műanyagedény megsérül, és kiszabadul a „palackba zárt szellem”, a kénsav. A savas ólomakkumulátor remek példa a környezetvédelmi paradoxonokra: azért keletkezik veszélyes méreg, és méregdrágán megsemmisíthető hulladék, mert nem zárul a körfolyamat. Ha meg van oldva a használt ólomakkumulátorok újrafeldolgozása, akkor a méreg egvesapásra értékes alapanyaggá változik. Az újrafeldolgozás nem műszaki probléma, a megfelelő eljárás régóta ismert. Még csak nem is anyagi okok tartják vissza a vállalkozó kedvet: ugyan rendkívül berüházásigényes a technológia, de biztos és jövedelmező üzletről van szó, az ólom visszanyerése ma is megéri, és méginkább megéri a nyersanyagban egyre szegényebb közeli és távolabbi jövőben. Az akkumulátorfeldolgozó üzemek létesítésének az szab határt,, hogy „elfogytak a -hátsó udvarok”: bárhová akarnak ilyen üzemet építeni, azonnal szembetalálják magukat a helyi lakosság (érthető és jogos) ellenállásával. • SAVÁN FOGNI Elég csak Gyöngyösoroszi példájára gondolni. A tervezett feldolgozó üzem építését le kellett állítani a fenti okokból, s a hírhedt nagytétényi üzem körüli huzavonáról is értesülhettek a tévénézők, újságolvasók. A hasznavehetetlen, elhasználódott akkumulátorok azonban ettől még tovább keletkeznek, termeli őket a közlekedés: évente Magyar- országon 25—30 ezer tonnányi mennyiségről van szó. A helyzet már nem is lehetne rosszabb, eddig is lehetett ■ találni úton-útfélen kidobott akkumulátorokat, pedig a ■ MÉH átvette ezeket, sőt fizetett érte. Most azonban bekövetkezett, amire számítani lehetett: a MÉH a továbbiakban nem veszi át az elhasználódott akkumulátorokat, hiszen nincs, aki tovább feldolgozza. Érdeklődtünk az Észak-magyarországi MÉH Vállalatnál: sajnos, a helyzet itt is megfelel az országosnak, azaz nem vesznek át egy darabot sem, nem tudnának mit kezdeni vele. Azt is megtudtuk, a rendelkezések szerint a vállalatok által használt mennyiség (elvileg) rendben lenne, hiszen 'kötelesek megfelelő módon tárolni, megakadályozva a sav kijutását a szabadba. (Más kérdés, hogy hány vállalatnál biztosítottak ehhez a körülmények, s vajon ki fog érvényt szerezni a rendelkezésnek ...). • PISARRO PÉLDÁJA A kérdésben a kormánynak kell dönteni, hiszen a legnagyobb hazai feldolgozó, a Metallokémia is csak a saját készletének feldolgozására kapott ideiglenes engedélyt. A megnyugtató megoldás 10—15 millió dollárt jelent pénzre lefordítva, nem könnyű tehát a döntés. Legalább ekkora felelősség nyomasztja azonban az átlag autóst, tőle — azaz mindannyiunktól is függ — mennyit romlik tovább az amúgy is tönkretett környezetünk. Az autósoktól ugyanis azt kérik, hogy legyenek türelemmel, és mindenki őrizze meg elhasználódott akkumulátorát, míg kormányszinten megoldódik a kérdés. „Bízzunk Istenben. és tartsuk szárazon a puskaport” — így próbált lelket önteni katonáiba annak idején Pisarro Dél-Amerika mocsaraiban. A dolog akkor bevált, meg kell tehát próbálni: bízzunk a (környezet- védelmi) kormányzatban, és tartsuk szárazon az akkumulátorainkat! Kájé ® A Belvárosi Szabadtéri Színpadon pénteken mutatják be Dunai Ferenc A nadrág című komédiáját, amely „egy káder zenés (magára) ébredése." Képünkön: Matus György (Tamás, igazgató és ex-bokszbajnok), Kuna Károly (Lacika, áldozat, aki énekelve szedi a virágot) és Fehér Ildikó (Berta, gépirónö, akit titkon szeretnek). Rendező: Gyarmati Béla. A további előadások 21-22— 23-24-25-én lesznek, este fél 9-kor kezdődnek. (Előzetes az 5. oldalon). (.Mocsári László felvétel«!
