Déli Hírlap, 1989. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1989-09-13 / 214. szám

A DH várospolitikai fóruma Megújul-e a belvárosunk? A polgárok józanságán is múlik... Sorozatot indítunk lapunkban % Egy fotó 1950-ből. A kép a Petőfi téren készült: ekkor ásták a ma látható Petőfi- szobor alapját. A kép jobb oldalán levő házak ma már sajnos nincsenek meg, helyettük itt is panelfalakat láthatunk. Vita a térátépítésről Lesz-e MisUolcnak valaha rangos, tiszta, európai szín­vonalú belvárosa? Az elkö­vetkezendő évek városépíté­sének legnagyobb feladata erre a kérdésre választ adni. Abban ma minden szakértő egyetért, hogy ez a vállalko­zás a városlakók nélkül egy­szerűen kivitelezhetetlen. Magyarán, ha a miskolciak nem támogatják a belváros megújításának munkálatait, akkor kevés esélyünk van rá, hogy belátható időn be­lül kézzel fogható eredmé­nyeket érjenek el a városépí­tők. A támogatás nemcsak elvi egyetértést jelent, hiszen ha a belvárosra sokat fordí­tunk, akkor ez azzal jár, hogy máshová kevesebb jut. A Miskolcterv, a városi tanács és a Herman Ottó Múzeum jóvoltából egy cikk­sorozatot kívánunk indítani lapunkban, amely bemutat­ja, hogy a most még meg­lehetősen lepusztult belvá­ros milyen felbecsülhetetlen értékeket rej t, miért érde­mes mindent megtenni meg­mentéséért. E sorozat be­vezetőjeként Kelemen Ist­vánt, városunk nemrég le­köszönt főépítészét interjú­voltuk meg: — Lehet-e hasonlítani a miskolci belváros rehabili­tációját más városok vá­rosmag-átépítéseihez? — A miskolci belváros sok szempontból egyedi. Ha tömören kellene fogalmaz­nom, akkor azt mondanám, hogy egy „többszörös torzó­val” van dolgunk, azaz be­fejezetlen, félig-meddig meg­valósított városrendezési tervek eredménye is az, amit ma belvárosnak neve­zünk. De ez nemcsak a bel­város utcaszerkezetére, fel­építésére jellemző, hanem maguk a házak is a legkü­lönfélébb anyagokból épül­tek, néha egy falon belül keveredik egymással a ho­mokkő és a tégla. Az el­múlt negyven év toldozga- tó-íoldozgató beavatkozásai többet rontottak, mint amennyit használtak. Hatal­mas kárt okozott az az ’50- es. 80-es évekbeli koncep­ció, miszerint nem szabad költeni „az értéktelen” bel­városra. hanem modem vá­rosközpont kell. Ennek je­gyében jellegzetes belvárosi épületek tömegét bontották volna le. Gazdasági tartalom nélküli, a város eddigi múlt­ját, történetét, fejlődését félresöprő. álmodozó tervek sora született, amelyekből csak kis részek valósultak meg. éppen aszerint, hogy melyik érdekcsoport tudott győzedelmeskedni. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején szerencsére változott a helyzet, tényleges prog­rammá válhatott a belváros értékmentő átépítése. Ezért sokat tettek a Miskolcra te­lepült fiatal építészek, szo­ciológusok, s a városi ta­nács is. — Nemrég vita folyt la­punk hasábjain arról a megállapításról. hogy a miskolciak nem szeretik belvárosukat. Erre azt ír­ták többen: szeretnék ők, de megutáltatták velük. Megutáltatták, mert hagy­ták, tönkremenni a háza­kat, és eltávozott innen a polgárság, betelepültek a lumpenek, a csavargók. Nem könnyű így széles tá­bort toborozni a belváros megújításához ... — Az ’50-es, ’60-as évek egyik legnagyobb hibájának tartom, hogy beleszugerál- ták az emberekbe: a belvá­ros értéktelen, egy munkás­városnak nincs szüksége egy ilyen „kispolgári” környe­zetre. Ráadásul a nagy la­kótelep-építésekkel össze­vissza költöztettük az embe­reket a városban, amelynek eredményeként nincsenek meg már azok a hagyomá­nyos lakóközösségek, ame­lyeket érdekeltté lehet tenni környezetük, megújításában. Pedig ez alapvető feltétele a belváros újjászületésének is... — Mindezek Ismeretében hogyan ítéli meg a miskol­ci belváros megújulásának esélyeit? — Van használható, kor­szerű koncepció, van meg­felelő tervezői, szellem; hát­tér itt helyben, és ami na­gyon fontos: népszerű lett a múlt értékeit mentő szem­lélet. Hiszen létezik már városszépítő egyesület és a A cím a régi katonanóta sorait idczi: Miskócz város be vagyon kerítve. Jaj Iste­nem, hogy mék ki belőle ... Manapság, amikor egymás után tárják fel és állítják össze a régi városfalakat (Kőszegen, Sopronban, Pé­csett, Székesfehérváron), a miskolciaknak nemigen jut eszükbe, hogy valaha ez is kerített város volt. Erre utal a nóta, és a zárt terület név­beli nyomát őrzik a „kapu” elnevezésű főutak (Csabai kapu, Zsolcai kapu, Győri kapu. Szentpcteri kapu). A sajnálatosan rövid életű, s máig felül nem múlt szín­vonalú miskolci történeti-ré­gészeti folyóirat 1926. máju­sában megjelent első száma, Déli Hírlap is a kezdetek­től fogva támogatja, erősí­ti ezt az eszmét. Tény, hogy ma is az a legna­gyobb baj: nem tudjuk kompletté tenni a rehabi­litációs munkát, sok az ide­iglenes, a félmegoldás. En­nek a legfőbb oka talán az, hogy a városi tanács a je­lenlegi merev gazdasági, tár­sadalmi szerkezetben nem tudja az állami pénzek mel­lé szervezni a magántőkét, a kisemberek és a nagyobb vállalkozók forintjait, igazi esélyt abban látok, ha ezt az utóbbi kérdést sikerül meg­oldani. — Van-e annak ma reá­lis eshetősége, hogy ebben a pénszűke világban ellene fordítják a közhangulatot a nem kevésbe kerülő bel­városi munkálatoknak? — Bízom a miskolci pol­gárság józan eszében, ab­ban, hogy felismeri: nincs más választása, ha lakható várost akar magának. Akár­hogyan is áll majd össze egy megújuló tanácsú testü­let, minden Miskolcon mű­ködő politikai, társadalmi, gazdasági erőnek óriási fe­lelőssége. hogy ne szakad­jon meg a belváros meg­újításának folyamata. első írása, Nyíry Dániel Miskolc városi főlevéltárnok tollából éppen e témával foglalkozott: Miskolc város „sántza vagy árka” címmel. Lőcsei Lajos nyugdíjas postaműszaki főfelügyelő ér­deklődését is felkeltette a téma. Nyíry adatai alapján, a múlt század eleji Domby- féle térkép segítségével a helyszínen kereste a régi sánc és fal (sövény) nyomait. Megfigyeléseit 1969-ben, te­hát két évtizede vetette pa­pírra, s most juttatta el — hogy megőrződjön az ufókor számára — a Megyei Levél­tárba. A Zöldfa utcán ma­radt meg legtovább a város­árok szerinte. Az 1960-as évek gázcső- és távfűtőve­zeték fektetésékor ásott ár­1990. március 15-re nem alakítják át a miskolci Pe­tőfi teret. így határozott az a testület, amelyet a városi tanács elnöke hívott össze a különféle politikai pártok, társadalmi szervezetek kép­viselőiből. Ügy vélték ugyan­is az egybegyűltek, hogy a többmillió forintos munká­latokra a jövő tavaszig hát­ra levő idő túl kevés. Nem kívántak abba a hibába es­ni, mint az eddig oly sok­szor megtörtént a város éle­tében, amikor egy politikai évfordulóra kellett valamit felavatni, és ennek követ­keztében hanyag, kapkodó munkát végeztek a kivite­lezők. Nagyon valószínű, hogy 1991-re tehetne készen a tér, amely mai állapotában kokat megfigyelve gazdag XVI—XIX. századi, az egy­kori árokba került cseréple­letekre bukkantak. A kapukról egykorú, hite­les kép nem maradt fenn. Lőcsei Lajos megkísérelte rekonstrukciójukat. Mintá­nak a sabáci vár ábrázolá­sának gerendavázas kapuját vette. Elkezdett Miskolcon és Diósgyőrben régi fakapuk után kutatni. Mennyiben hi­teles elképzelése, amit a ré­gi kapuk alapján alkotott,, nehéz tenne eldönteni. Egy viszont bizonyos; olyan ré­gi miskolci fakapuk rajzát készítette el, amelyek azóta megsemmisültek, s ezek a rajzok feltehetően az egyet­len hiteles ábrázolások ró­luk. dr. Csorba Csaba teljesen alkalmatlan egy ün­nepség 'helyszínéül, sőt a környezete sem azt sugall­ja. hogy itt a város 1848- nak méltó emléket kívánt állítani. Csakhogy van egy- nagy bökkenő, a Petőfi tér átépítésének kapcsán: jele­sül az, hogy nincs meg rá a pénz. Ha egészen ponto­san akarunk fogalmazni, ak­kor azt kell írnunk: négy­millió forintot a városi ta­nács most áldoz arra, hogy megkezdődjenek a munkála­tok. De nyilvánvaló, hogy ennyiből nem lehet megúsz­ni az ügyet... A legnagyobb vitt) azon folyt, hogy előbb próbál­ják-e meg összegyűjteni tár­sadalmi . összefogással a pénzt, és azután kezdődjön a munka, vagy vágjanak be­le a vállalkozásba, és a már most is gyarapodó munka- felajánlások segítségével épüljön át a tér. Emellett A 18. század második fele Diósgyőrben az építkezések időszaka. A katolikus egy­ház kijavította cs használat­ba vette a „Puszta Templo­mot” a reformátusok új templomot szenteltek 1771. október 6-án, az evangéliku­sok pedig imaházat építet­tek. A vár és a várárkon kí­vüli elővár ekkor már ré­gen romos. Az uradalom ezért sorra építetté, vagy kőből átépítette házait. Res­taurálták a Tapolcán a két fürdőházat 1773—1774-ben. A lakosság száma 1744-től a század végéig körülbelül 1350 fővel gyarapodott. Igény * mutatkozott egy olyan nagy helyiségre, ahol társas ösz- szejöveteleket, ünnepélyeket, hálóikat lehet tartani, mert már elmúlt az az idő, ami­kor a megyében megtiltot­ták a táncot. (1739) A megoldást, a kivitele­zést az uradalomtól várhat­ták, mert építési anyaggal más nem rendelkezett. Az italmérést csak ’ők engedé­lyezhették. Az alvégen, a ki­rálymalom mellett nagy szeszfőzdéjük volt, benne 1775-ben 16 rézüst műkö­dött. Az uradalom számára tehát kedvező volt a lakos­ság igénye, mert növelhette bevételét. \ Ilyen körülmények mel­lett került sor a vendégfo­gadó megépítésére a 18. szá­zad ‘ végén, a két fürdőház előtti terület keleti részén, a mai strand öltözőjének he­is, amellett is sok érv szólt. Az egyértelműen kiderült; a legtöbben az egybegyűltek közül nem szeretnék, ha a Petőfi téren egy elhúzódó, ideiglenes megoldások soka­ságát felvonultató munka kezdődne. Dr. Székely László, a vá­rosi tanács általános elnök- helyettese javasolta: mi ten­ne, ha alapítványt hoznának létre a Petőfi tér átépíté­sére? Ez azért is elgondol­kodtató ötlet, mert az ala­pítványoknak felajánlott pénzügyi hozzájárulás adó- kedvezményt élvez, így ez serkenthetné az adakozó­kedvet. Ráadásul egy alapít­vány működése tehetővé te­szi a bürokráciától mentes, gyors munkavégzést és irá­nyítást is. Hogy lesz-e ala­pítvány, mikor és milyen összegekkel, az vélhetően szeptember végén, október elején kiderül. (k—6) i lyén. A vendégfogadót fábót építették, zsindelytetővel. Erre a vendégfogadóra mondta a 95 évet élt Ta­más István még 1959. au­gusztus 13-án, hogy ott tar­tották régen a bálokat, és legény korában még ő is' jár­ta ott a csárdást. A bálokon és szüreti mulatságon kívül az egyesületek zászlóavató, vagy az egyházak a püspöki látogatások alkalmával ren­dezett ünnepélyes díszebéde- it is a „Tapolcafürdő tágas tánctermében tartották.” A feldíszített termet este gyer­tyák, mécsesek, de a szá­zad végén már karbidlám­pák világították meg. Az uradalom megszűnésének al­konyán felajánlották meg­vételre a községnek a ven­dégfogadót. A jó bevétel reményében 1884-ben meg is vették. 1868-ban megkezdődött a mai. vasgyár, majd a bányák működése. Űj lakótelepek kezdtek kialakulni a diós­győri birtokon: Vasgyártelep és Pereces-bányatelep. Az első nagyobb beköltözés 1872—1874 között történt. Nagvdiósgvőr lakosainak száma 1890-ben már 6537 fő volt. A társadalmi étet egy­re élénkebbé vált. újabb egyesületek alakultak. A vígságban eltöltött napokat nem jegyezték fel. azok em­lékét magukkal vitték a 19. században élt és egymást felváltó nemzedékek. Nótá­ik zengését meg elrejtették a fák és a lombos hesvoteal. Balázs József (kiss) * Ez volt a diósgyőri Árpád utca 20. számú házának gerendavázas Jakapuja az 1700-os évek derekán. A kapuk kutatója „Miskócz város be vagyon kerítve... " Diósgyőri meditációk (26.) A Tapolcai! vciifogaija

Next

/
Oldalképek
Tartalom