Déli Hírlap, 1989. július (21. évfolyam, 151-176. szám)
1989-07-10 / 158. szám
MISKOLCI KOCSONYA' Repül a nehéz kő A hatvanas évek Magyar Néphadseregéről a Miskolci Kocsonya éppen három számmal ezelőtt lebbentette fel először a fáty- »□«, s azóta soria dőlnek meg a keki ruhába bújtatott tabuk. Most tovább folytatjuk a memoárt, amelyben a szerző a sorkatonák (amúgy sem felhőtlen) közérzetét beárnyékoló nevelési esz- bőzről, a fenyítésről meséli el megrázó emlékeit. Bármilyen hihetetlen, de Brz egész laktanyafogság- dolgot a laktanyák udvaraiba előszeretettel ültetett nyárfák miatt találták ki. A nyárfa a világ leggono- «zabb növénye: tavasztól egészen késő őszig egyfolytában hűti!alja a leveleit. A lehullott falevelekkel borított laktanyaudvar predig a katonai esztétika szabályai azeönit felér mondjuk a tarkóra lökött tányérsapka, vagy a derékig kigombolt zubbony dermesztő látvá- ■yávai. tehát üldözendő. (Amellett veszélyes is: például egy éjszakai riadó alkalmával a csúszós avaron csúnyán hanyatt eshet egy harckocsi.) Az elszáradt és lehullott ■Tárfalevél ellen — mely nagyszámú és haszontalan •— csak valami hasonlóval Sebet felvenni a küzdelmet: praktikusan a szintén nagyszámú és alig valamire Használható honvédekkel. Közülük is azokkal, akik a szabályzat szellemét tekintve másként gondolkodóknak bizonyultak. Ezek a nyughatatlan szellemű sorkatonák — a kort megelőzve — színesíteni akarták a laktanya közéleti palettáját, azaz ébresztő után ágyban maradtak. reggeli torna helyett i a legénységi (6 hengeres) W. C.-ben bagóztak. esetleg ahogy Németh őrmester gyakorta fogalmazott: „suttyomban felhordták a körletbe az : étkezést”. Ezeket a kezdeményezéseket abban az időben a hatalom — személy szerint Németh őrmester — keményein elfojtotta, több- »yire a laktanyafogságnak nevezett fenyítés segítségével. A „laktanyafogság” kife- Sezés egyébként nem igazán tükrözte a fenyítés lényegét, ugyanis a laktanyából az sem mehetett csak úgy ki, aki nem volt fenyítve. Találóbb elnevezés lett volna a ..kellemetlen tennivalók”, vagy valami hasonló. Ilyen kellemetlen tennivaló volt például a megátalkodott módon hulló nyárfalevelek összeszedése: de nem ám csak úgy lezser civil-módra seprűvel, lapáttal, hanem szépen, kézzel, a leterített sátorlapba gyűjtögetve. Szekeres honvédet és jómagámat éppen egy ilyen sátoriap hozott össze először Németh őrmesterrel. Már egészen friss kopasz korunkban, sikerült kieszközölnünk magunknak valahogyan egy-egy hét laik- tanyafogságot, ennek következtében délutánonként négykézláb mászkáltunk a laktanya útjain, és az út közepére terített sátorlapunkba gyűjtögettük az átkozott nyárfaleveleket. Hamarosan nagy rutinra tettünk szert: a batyu kialakításának egyik mesterfogása például az volt. hogy a sátorlap közepébe egy téglát tettünk, s akkor — az eleinte még kevés falevél csekély súlya ellenére is — a sátorlap sarkait összefogva azonnal formás batyu képződött. Eképpen tevékenykedtünk azon az emlékezetes délutánon is. amikor az út végén feltűnt Németh őrmester alakja, akinek vállap- ján szerénykedő egyetlen csillagon szikrát hányt az őszi napfény. Szeme viszont kettő volt Németh őrmesternek. s azok is szikrát hánytak, amitől Szekeres honvéd és jómagam módfelett bérezettünk, mert ekkor még — nem ismervén Németh őrmestert — nem tudtuk, hogy ő jó ember, csak fel ne bőszítsék! Ámde ez az egyébként jó ember akkor még eleve felbőszítve toppant elénk. Fel- bőszültsége okát nem tudtuk mire vélni, mert mindössze ennyit értettünk: „Hé! Maguk ketten ott! Az a díszes trió!” A felszólítást követően ugyanis már alig fektetett súlyt az érthető szövegmondásra, csakis a hangerőre koncentrált, azaz ordított. Természetesen szörnyen be voltunk gyulladva: Szekeres egyszerre próbált kézzel és fővetéssel tisztelegni, melynek eredményeképpen reszkető ujjaival majdnem kiszúrta a saját szemét. Ettől azonban Németh őrmester egyáltalán nem hatódott meg. hanem vörös képpel tovább ordított, majd látva, hogy velünk értelmes beszéddel nem megy semmire, döngő léptekkel formás batyunknál termett, és hatalmasait belerúgott. Batyunk erre felemelkedett a levegőbe, majd puhán letottyant az út mellé. A kemény magot alkotó tégla azonban a hatalmas rúgástó! könnyedén repült tova, nagyjából derékmagasságban az alakuló tér felé, majd valahol távol, az ökörnyállal átszőtt, ragyogó őszi párában eltűnt. Németh őrmester eddigi egészséges, gutaütéses vörös arcszíne a rúgást követően mélylilára változott, abbahagyta az ordítást. majd rezzenéstelen arccal menetirányba rendez, te cipőjében a rúgástól szanaszét álló lábujjait, és bicegés nélkül eltűnt a parancsnoki épület mögött. Öregkatonák később megesküdtek rá, hogy az épület mögött aztán féllábon ugrált, sírva fakadt, öklével szemeit dörzsölgetve, zokogva hívta a mamáját, hogy azonnal jöjjön érte, szeréltesse le. és vigye haza. Hogy valóban. így történt-e. sajnos nem derült ki, mert hitelt érdemlő írásos dokumentumok azóta se kerültek elő. A legilletékesebb, maga Németh őrmester is hallgatott az ügyről, egészen leszerelésünkig. A leszerelést megelőző boldog utolsó napok egyikén — amikor minden laktanyában életreszóló barátságok és különféle bosszúk gondolatai születnek — Németh őrmester odalépett Szekereshez és hozzám, hüvelykujjait derékszíjába tűzve, előre-hátra hintázott a sarkán, majd barátságosan, leereszkedően ránkhunyorított, és azt mondta: „Maguk azt hitték végig, hogy én nem tudtam arról a kőről a sátorlapba ... Hát nagyon téveditek! Mégegyszer ránkhunyorított, maid elballagott. Enyhén sántított. Nem mindennapi képet küldött magáról Sailor Ilonka pusztakeceli olvasónk. A bátor magyar lány — megelégelve, hogy eddig csak a férfiaknak ment egyedül a dolog — elhatározta, hogy a képen látható saját építésű lé- lekvesztővel körülhajózza a Földet. A szükséges okmányok megszerzése végett gyakorlott tengerészek előtt tett eredményes vizsgát a hajózási ismeretekből. A bizottság egyhangúan jelentette ki: Ilonka remek csomókat tud kötni bármire, ami csak a kezébe akad. Mondolkodó PÉTER-PÁL — Főikéi a kombájn — és arat.». SZOBRÁSZDAL ..Ez i», végső” HA... Ha igaz, hogy a hónapok nevét nagybetűvel kell írni. akkor azt is mondhatnám, elhibázva, hogy — Júlia(s) ele.ién születtem. Kutvabaj Beteg a kutyám. Nagyobi» baj az, hogy hetekig ne* tudtam rájönni, mi a baja. Áll a torvos létemre mégsem fordulhattam segítségért állatorvoshoz ... Benji egyébként egy másfél éves cocker spániel, előírásszerű hatalmas fülekkel es gondoktól ráncolt homlokkal. Ezek a ráncok lettek az utóbbi hetekben egyre sűrűbbek és mélyebbek. Ben.ij azóta is órákig bámul maga elé a sarokban. nem rohan elém farkcsóválva és fenekét Tiszáivá. amikor délutánonként hazaérek. Egyszóval depressziós lett. A probléma nyitjára tegnap döbbentem rá miközben ióizűen vacsorázott. Tányérja alá papírt szoktam teríteni, mivel Benji imádja a nagyobb falatokat a tányér mellé kipakolni, és ott eivopogtatni. No. de milyem papír is van naponta cserélve a tányérja alatt, vagyis közvetlenül a szeme előtt ? ! — hasított belém a felismerés. Újságpapír! Vagyis az előző napi sajtó. Miközben eszik. legalább egy félórát az aktuális kül- és belpolitikái hírekre mered ! Hát ez az oka ennek a mérhetetlen letargiának ... Ezek szerint Benji tud az emelkedő árakról, a süly- lyedő életszínvonalról. a párton belüli és a pártok közötti viszályokról, a kínai vérengzésről, szóval mindenről ... ! Nem árt vigyázni. holnap mindenesetre még egyszer beoltom veszettség ellen ... TEHETETLENSÉG Vasárnap délután a nyitott ajtón keresztül bejött ide egy szitakötő. Gyerekkoromban sokat üldöztem a réten, mindhiába. Szerda délelőtt eszembe juttatja magát, vakon neki- nekimegy a veranda ablakának. Most csütörtököt írunk. Azon gondolkodom, pénteken kiengedjem-e szabadságra? A giliszta és a humusz Végre hazánkban is rájöttek arra, amit a giliszták több tizezer éve tudnak, mármint hogy egy giliszta szorgos élete során sok-sok mázsa humuszt hozhat létre. ha olyan marha lenne, hogy csak azt csinálná! Ám a giliszta eszik, szaporodik (majdnem úgy, mint a nyúl) és csak ezután mászkál a biomasszában (ami a trágya társasági neve). A közelmúltban alakult biohumusz szakcsoportok (special teamok, ahogy az emelkedettebb giliszták egymás közt nevezik az erre a célra tömörült szakembereket), különböző fondorlatokkal becsalogatják a gilisztákat a biomasz- eeába. ahol lehet enni, mászkálni. szaporodni. majd újabb trükksorozatta] humuszt állíttatnak elő. és ezt eladják a kapitalizmusba. (Hasonlóan a bioosigákhoz, biokecskebékákhoz, ami még nagyobb üzlet.) Nem véletlen, hogy az újságok életcél-hirdetéseikben bio-témákat ajánlanak a gazdagodni vágyó szorgos magyaroknak, nem pedig ész- vagy fizikai-munkaigényes termékek előállítását arra a fene igényes világpiacra. amelyik le se bio- m assz ázz a a 70 kilós, szoba nagyságú magyar gépeket, amikor a japánok ugyanazt olyan kicsiben megcsinálják. mint egy tejeskanna és a súlya nem több 3 —4 dekánál. Viszont biogiliszta talán nincs is nekik. mert póldául a több mázsás termést hozó paradicsomiét nem is földbe ültetik, hanem kavicsba, amit egy kicsit tápoldattal bolondítanak meg. Rágondolná is rossz, mi lenne, ha ellesnék a biohumusz titkát a szakcsoportoktól?! Miért szólok most e kérdésről? Azért kérem, mert a magyar biovállalkozók kitalálták, hogy a gilisztákat szaporítják, nevelgetik, majd eladják egymásnak őket. ahelyett, hogy humuszgyártásra fognák az állományt. Egy-egy állatkán 23 —27 fillért keres a gazdi, ami tíz gilisztánál nem sok, de hárommilliónál már nem semmi. Néhány hónap, esztendő múlva lesz tehát több ezer gazdag ember több százmillió btogiliszita (amit még mindig eladnak egymásnak a tenyésztőik, és még gazdagabbak lesznek). Az ország nagy részét biomassza foglalja majd el. ami pénzt nem hoz, ugyanakkor majdnem olyan büdös, mint a levegő. A gilisztáknak meg tovább kell szaporodni értelmetlenül! No. ez ellen tiltakozom! Giliszta Géza. a Biojövő Mgtsz szerves melléküzemágának többszörösen kitüntetett csőd őre. 3(c A Toldi című Arany János-mű televíziós változatát készítik napjainkban Jancsó Miklós vezetésével. Fotósunk a forgatás azon jelenetét kapta el. ahol éppen az „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja’’ sornál jártak a nyitóképben. Sajnos, nyomdatechnikai okokból a háttérben a legelésző tákkadt szöcskenyájak nem látszanak a képen. Mr. Bush, USA, Fehőr Hűz, fszt. %m Elnök Úr! Mostohanagybátyám, Sam Rátkaytól megtudtuk, hogy On hazánkba látogat, ezért bátorkodunk zavarni levelünkkel. Rögtön azzal kezdjük: mi a családban jól tudjuk, hogy nem kellett volna Önöket annak idején pohos, szivarozó, óraláncos, cilinderes figurának rai- zolni, akik éppen szíjat hasítanak a görnyedező parasztok és munkások hátából. A mi családunk ezt mar akkor is ellenezte, és anyósom titokban a fürdőszobában zokogott, amikor lelőtték Kennedy elnököt. A mi családunk mindig is a megbonthatatlan amerikai— magyar barátság híve volt. hiszen mi akkor sem tagadtuk le Sam Rátkayt, amikor az AVH érdeklődött utána. Mindig azt mondtuk, a költő szavaival — biztos tetszett hallani Petőfiről —, hogy csodáljuk, ám de nem szeretjük. Drága Bush út! Mi sohasem’kértünk semmit, a mi Sam Rátkaynktól. Még akkor sem, amikor pedig én már mondtam a feleségemnek: anyjuk, meglátod, hogy ez a mesterségesen felpumpált életszínvonal nem vezet jóra, eladósodunk csúnyán. Mondtam azt is, hogy ha már más nem. legalább) mi éljünk inkább kisebb lábon, és ne cserélgessük übtre tízévenként a Trabantunkat, belebolondulva a nyughatatlan keletnémet autótervezők örökös tipusváítoz- tatásaiba. A feleségem erre azt mondta — és erre tanúk is vannak! —, hogy marhság, egyszer élünk csak. Sajnos, azonban jóval tovább, mint ameddig a pénz tart... Az a helyzet, drága Bush úr. hogy egy kicsit megszorultunk. Jól tudom, hogy ön most arra gondol, hogy mi itten tarhálni akarunk. De gondoljon csak rá, amikor Önök a harmincas években a tengerbe hányták a kávé, meg a narancsot, és a Wall Streeten úgy hullottak a tönkrement bankárok az éeből mint máskor az eső, akkor bezzeg jól jött volna legalább egy baráti szó valahonnan! Jó, én is tudom, hogy mi azt mondtuk később mire eltelik néhány évtized. Önök már nem is lesznek, kampec a kapitalizmusnak, p saját dugájukba dőlnek. Én bizonyíthatom — mellékelve az indexem —, hogy azokat az előadásokat, amelyeken a fenti tévhitet terjesztették, nem is voltam ott. Hidd el nekem, itt valami nem stimmel a filozófiai alapoknál — mondtam már ’61-ben a tüske hajú Stroszbergernek a körtéri sörözőben — jobb, ha mi nem is járunk szemináriumra. Egyszóval Elnök úr, egy kis lóvé kéne. Csak egv pici lóvécska. annyi, amennyit ön elkölt puskatisztító rongyra Nicaraguában. Természetesen kölcsönbe! S hogy mikor fizetnénk vissza? Egy politikus számára nem a pénz az igazi érték: mi garantáljuk, hogy Sam Rátkay Önre szavaz, ha legközelebb választás lesz. Egy tuti voks csak megér ennyit? Tisztelettel: a Kiss család
