Déli Hírlap, 1984. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1984-11-26 / 278. szám
rjc Készenlétben... A nyálkás, csúszós aszfalt óvatosságra inti a gépjárművezetőket. Néhány hét múlva azonban itt a tél.. A Miskolci Köztisztasági Vállalat Igazgatóság hókotróinak segítségével az utak biztonságosabbá válnak. (Kerényi László felvétele) Területrendezés A területrendezési tervezés időszerű kérdéseiről tartanak előadást és szakmai konzultációt holnap délután fél háromtól a Technika Házában. Az MTESZ és az ÉTÉ miskolci csoportja közös rendezvényének előadója Paksy Gábor, a VÁTI igazgatóhelyettese, főtanácsos lesz. Ú! A Magyar Méheszegyesület megyei szervezete tegnap tartotta alakuló ülését a Volán 3. számú Vállalatának kultúrtermében. Egyben a vezetőséget is megválasztották. Csak a kézijékzárat keresik Nem kell a biztonság? Nagymértékben elszaporodtak a gépkocsilopások', és gyakoriak a szándékos rongálások is. Utánanéztünk két miskolci üzletben: milyen biztonsági berendezéseket tudnak ajánlani az autók tulajdonosainak? Bajcsy-Zsilinszky úti Antó- alkatrészbolt, Nagy Gábor vezető: — Pillanatnyilag csak kézi fékzárral tudunk szolgálni. Volt korábban elektromos riasztó berendezésünk is, de nem bizonyult (téléndőnek: sokan nem tartották biztonságosnak, féltek, hogy esetrí miskolci jégtörő a televízióban Magyar leg-ek a rekordok könyvében ? Két évvel ezelőtt mutatkozott be a Leg... leg ... leg... című műsor a televízióban, és december 20-án már a tizedik adása lesz. A kis házijubileum egyben okot ad a visszaemlékezésre is. A decemberi adás ennek a jegyében készült, persze ú.iabb müsorszámokkal kiegészítve. A televízióban láthatjuk viszont többek között Rábai János miskolci fiatalembert. aki a legtöbb jeget töri Magyarországon — kézzel! Teljesítménye külföldön is figyelemre méltó. A stúdiófelvétel a napokban zajlott le Budapesten, a Magyar Televízió 1-es stúdiójában. A felvételek két napig (!) tartottak a próbákkal, de a képernyőn csak egyórás összeállítást láthatunk belőle. A műsorvezető, Rózsa György azt kérte, hogy ne lőjük le a poénokat, ne áruljuk el, milyen számokkal kívánják szórakoztatni a nézőket. A miskolci jégtörő persze kivétel, hiszen a mutatványa felvételéről már beszámoltunk. Rábai János, mint annyi társa, szintén megkapta a Leg- érmet. Teljesítményét nagy tapssal jutalmazta a több mint száz néző. akik átélték a stúdiófelvétel gyötrelmes, fáradságos, ugyanakkor helyenként derűs pillanatait. Rózsa György a végén elmondta, hogy a tíz műsorból készít majd egy összeállítást, amit szeretnének külföldi televíziókban is bemutatni. Nem titkolt vágya, hogy a legjobbak teljesítménye bekerüljön a Guinness book-ba, a rekordok könyvébe. Bízik benne, hogy ebben Rábai János is helyet kap majd. (temesi) ifc Riport a miskolci jégtörő fiatalemberrel. leg felrobban a járművük a keringő áramtól. Az elefánt- felületvédő biztosítózár is hiányzik pultjainkról, a kerékőr szintén. Ez utóbbi a kerekek leszerelését akadályozza meg. Régebben kapható volt olyan berendezés is, ami a kocsi riogatására működésbe hozta a kürtöt. Ez jelezte a gyakori rongálásokat: a tükör, az antenna letörését. Most szintén hiánycikk. A kereslet csak a kézifékzár iránt nagy, a többi biztonsági berendezést akkor sem igen vették a vevők, mikor kapni lehetett őket. Centrum. Áruház, Autósok Boltja, Alaxai Gyula vezető: — Igény szerint be tudjuk szerezni a biztonsági berendezéseket. Jelenleg kétféle kapható nálunk. A praktikus kézifékzárat, ami 489 forintba kerül, szeretik a vásárlók, s viszik is. 621 forintért áruljuk a Reedmag- net elnevezésű elektromos berendezést, ami az ajtó kinyitására működésbe hozza a kürtöt. Ez már lényegesen kevésbé kapós cikk. Ügy látjuk: kevesen törődnek járművük biztonságával. B. A. Orvosok diagnózisa az egészségügyről A produkciót kellene megfizetni! Miért küldik tovább a drágán gyógyítható betegety ♦ Ha a biztosító finanszírozná az intézeteket... ♦ Mikor keltene zsebbe nyúlni? A beteg ember nálunk ma többet kap, mint történelmünk során bármikor. Mégis elégedetlen. Orvosaink munkáját sohasem segilettc oly mértékben a tudomány és a technika, mint manapság. Mégsem lehetnek elégedettek. Egyként korszerűsítést sürget tehát, orvos és beteg, mondván: egészségügyünk kinőtte szervezeti kereteit; a lehetőség, a szükséglet és / az igény távolodik egymástól/ Előbb-utóbb megoldási kell találni itt is, a „kereslet” és a „kínálat” kiegyen- súljozására. Erre sokféle mód kínálkozik. Egyike ezeknek, hogy orvosaink a korábbinál szélesebb körű lehetőséget kapjanak a magánpraxis folytatására. Az Egészségügyi Minisztérium illetékese a közelmúltban erről már nyilatkozott is. Mit várnak a magánrendelők száma szaporodásának lehetőségétől szőkébb pátriánk vezető orvosai, vannak-e kételyeik az érdek- egyeztetések eredményességét illetően? E kérdésekről beszélgettünk dr. Bohatka László szájsebész megyei szakfőorvossal, dr. Kassay Lászlóval, a megyei kórház központi laboratóriumának vezető főorvosával, dr. Katona Zoltánnal, a megyei kórház igazgatóhelyettesével és dr. Szabó Istvánnal, a megyei tanács egészségügyi osztályvezető főorvosával. DH: Nyilván közérdeklődésre tarthat számot, hogy mi is végső soron a magyar egészségügy alapvető dilemmája jelenleg, s milyen alternatívát kínál fejlesztési lehetősége. Ezért jó lenne ezzel részletesebben foglalkozna DR. SZABÓ Ehhez tudni kell, hogy milyen az egészségügy finanszírozási Rendszere. Vegyünk egy egyszerű modellt, mondjuk a megyei kórházat. Ez az intézet a megyei tanáccsal minden évben fix átalányösszegben egyezik meg a betegellátásra. A fix összeg az intézeti dolgozók bérét és a kórház működési költségét — vagyis a rezsijét — tartalmazza. Ennek az átalányösz- szegnek a fejében az intézetnek körüihalárolatlan szolgáltatást kell nyújtania, amelyben benne van a körülbelül 300 ezer lakos fekvőbeteg alapellátása,' s 100 ezer lakos szakrendelői ellátásán túl a legtöbb orvosi szakmában egész Borsod, sőt! Heves megye úgynevezett regionális szakellátása is. A kapott átalányösszeg a teljes és reális igényt nem fedi, tehát innen az intézet már önmaga kénytelen osztályozni a feladatokat, meghatározni, hogy melyik szakmának mennyit juttat belőle, s melyiknek nem ad. Mindenkinek persze nem jut. S ez az egyik forrása annak, hogy egyes szakmákból tovább küldik a drágán gyógyítható beteget. Olyan szabályozás kellene tehát, amely azt tenné lehetővé, hogy az egészségügyet — minden intézetét, minden dolgozóját! — a teljesítménye szerint finanszírozzák. Erre pedig a legalkalmasabb forma a világszerte sokfelé bevált társadalombiztosítási rendszer volna. Tizenegynéhány éve jártam Jugoszláviában tanulmányozni az ottani társadalom- biztosítást, amely már akkor az egészségügyi intézmények és dolgozóinak anyagi érdekeltségén alapult. S ami felé — úgy néz ki — a magyar egészségügy is elindult azzal, hogy a szakszervezettől leválasztották a társadalombiztosítást. Egészségügyünk tehát olyan dilemma előtt áll, hogy a táppénz mellett az egészségügyi ellátás finanszírozását is át kellene tenni a társadalom- biztosítási rendszerbe. Erre nagyon jó bér- és tarifaszámítási módszereket dolgoztak ki azokban az országokban, ahol ilyen struktúrában működik az egészségügy, ifi Így talán még az ebéd sem ízlik? — döfte hátba gúnnyal mérgezett kérdéssel az ételt mérő asszonyság azt a dolgozót, aki tudakolni merészelte, miért nincs abrosz az üzemi étkezde asztalán. A reklamáló pártjára senki sem kelt, lehajtott fejjel kanalazta tovább mindenki a levest — mely egyébként e nevet semmivel meg nem érdemelte. A belenyugvásnak, vagy -inkább meghunyászkodásnak az oka nyilvánvaló: mindenki tudja, hogy az étel többe kerül, mint amennyit fizet érte a óoigozó, a kedvezményekért cserébe pedig tűrni illik. Iliik? Ne hamar- kodják/ el a választ, előbb hadd idézzek egy olyan ember leveléből, aki előfizet mind az üzemi kosztra, mind a magyar televízióra. Az utóbbi minőségében tanulta meg elkészíteni a Főzőcske rovattól. pontosabban a Nemzetközi szakácskönyv című adásból azt a menüt, melynek a legfontosabb kelléke a japán nyúl. Ezenkívül kell még a raguhoz mogyoró, mandula, dió és ananász, ám ez mind semmiség a távol-keleti négylábúhoz. A levélíró állítja: „Egyszerű, avagy parlagi magyar nyu- lat sem ettem már hosszú , évek óta, nemhogy japán fajtát. Különben hol lehet ezt kapni?” — kérdi, majd A léc ala*t megkockáztatja ama feltételezést, hogy időnként akadozik az ellátás, mármint a ja- pánnyúl-ellátás. Élcelődése tetszetős, de kissé megtévesztő. Azt sugallja ugyanis, hogy üzemi- kosztos, önkiszolgaló-étter- mes világunkban nem érdemes, sőt kifejezetten bosz- szantó olyan ételekről beszélni — képernyőn innen, képernyőn túl —, melyek ínyenceknek valók. Egyszer megkérdezték a hazai konyha- és szakácsművészet jeles alakját, a nemzetközi rangú ínyesmes- tert; miért beszél a vefridég- látóipari szakembereket képző intézetben a terítés es felszolgálás finomságairól, amikor köztudottan üzemi, vagy gyorskiszolgáló éttermekben, kapkodva táplálkozik a lakosság zöme. Azt válaszolta, hogy éppúgy tudja ezt, mint a kérdező, de mégsem mond le az évszázadok alatt kicsiszolt ven- déglátóipari mesterfogások oktatásáról. Hogy miért? Nos. azért, mert tartani kell a mércét. Amíg ugyanis tudjuk, hogy mennyivel van a fejünk fölött a rúd, addig lehet baj, de nem a legnagyobb. Az igazi nagy baj akkor szakad ránk, amikor elveszítjük az igényességünket ás. Ilyen alapon pártolom én a televízió Főzőcske című adásait. Lehet, hogy sokan megmosolyogják a gondosan tálalt és szervírozott étkeket, a szépen terített, virággal, gyertyával, metszett poharakkal, herendi porcelánnal terített asztalt, mégis jó, hogy legalább a képernyőn láthat az ember ilyesmit. Láthat, illetve láthatna persze a valóságban is, ha meg tudná fizetni a drága éttermek szolgáltatásait. Egyszer-egyszer talán megengedhetjük magunknak — évente, havonta, hetente? —, de ha nem is áldozunk erre mostanság, legalább tudjuk, mennyi örömöt nyújthat (na) az étkezés. Persze csak akkor, ha nem csupán táplálkozásnak. kalória-utánpótlásnak tekintjük! A jó ízekhez ugyanis a gusztusos tálalás. a szép teríték is hozzá tartozik. Az üzemi étkezdében például minimálisan hozzá tartozik az ebédhez a tiszta abrosz. Ennek hiányát nem lehet az ország gazdasági helyzetével indokolni. Japán rt.yúl nélkül kétségkívül megvan az ember. De anélkül, hogy kulturált körülmények között étkezzen — bármilyen olcsó kosztot — már nehezebben! (békés) lehet számítani, hogy adott; kategóriájú intézetben mibe kerül egy ápolási nap, egy vakbéíműtét, egy laborvizsgálat, röntgen és a többi. Az úgynevezett „hotelnapba” bizonyos alapköltségek beleférnek. De a különleges vizsgálatokat a biztosító külön téríti meg az intézeteknek. Ebben a szisztémában a páciens válogathat az intézmények között, mert amelyikben ellátják, annak fizeti ki utána a megfelelő hányadot a társdalombiztosí- tó. Persze olyan különbségek vannak, hogy ha valakit meg lehet operálni mondjuk az ózdi városi kórházban, de ő mindenáron klinikához ragaszkodik, a két ellátási norma között levő költségkülönbséget a betegnek kell zsebből vállalnia. Ezt ugyanis a világon sehol sem vállalná el helyette egyetlen biztosító sem. Igaz, azt az összeget, amelyet az ózdi kórháznak fizetett volna, neki fizetik ki. Ha ehhez hozzáteszi a maga részét, és Kivárja, míg a klinikán sorra kerül, az már az ő dolga. Ez a szisztéma egyébkent a kereslet—kínálat törvénye szerint önmagát szabályozza. Mert ha egy kórháznak — a szerződött alapellátási területén túl, amelynek lakosságát köteles ellátni — nagy a más intézetektől hozzá pártoló betegek ellátási produkciója, nyilván nagy a többletbevétele is — minthogy a szerződöttnél több beteget gyógyít —, s a bevételnek nagyobb a bérhányada is. Megoldhatja teháí, hogy dolgozóinak bérét fix ös^-, szegből és mozgóbérből fizesse, a mindenkori egyéni teljesítmény szerint. Ahogy tehát növekszik a dolgozók és az intézet betegellátási teljesítménye, úgy nő a jövedelmük is. Egy határon túl persze a kereslet—kínálat itt is újra beszabályozza önmagát. Ha például túl keresetté válik egy kórház vagy osztály, megnő az előjegyzési ideje vagy csökken az ápolási napok száma, s az előbbi folyamat megfordul. Elvándorolnak tőle a páciensek. Ugyanakkor persze nagyon finom belső szabályozásai is vannak ennek a rendszernek. Ezek például arra ösztönzik az intézeket, hogy drága és nagy teljesítményű, nagy hatásfokú műszereket, diagnosztikai berendezéseket közösen üzemeltessenek. Valamit mindenképpen hangsúlyozni szeretnék a félreértések elkerülése végett: az itt felvázolt struktúrában a beteg helyett mindenkor a biztosító fizet az egészségügyi intézménynek, ha a beteg azt a szintű ellátást veszi igénybe, amelybe a betegsége révén való. Ha tehát klinikai gyógykezelés szükséges számára, akkor azt fizeti ki a biztosító. Az állampolgárnak csak akkor kell különbözetet térítenie, ha állapota nem indokolja a magasabb szintű intézet igénybevételét, de ő maga ragaszkodik hozzá, s vállalja a különbözetet. Abban viszont már anyagi konzekvencia nélkül választhat, hogy az azonos szintű kórházak közül melyikben gyógykezelteti magát. A biztosító számára ugyanis ilyen esetben anyagilag közömbös, hogy a beteg melyik intézethez fordul. Oda megy, amelyikhez nagyobb a bizalma. Állampolgáraink ilyen formában kaphatnák meg a széles körű intézményvá- lasztási jogot. ■ (folytatjuk) Radványi Év*
