Déli Hírlap, 1984. szeptember (16. évfolyam, 206-230. szám)

1984-09-15 / 218. szám

f Tűzjelzéstől a fűtés optimalizálásáig A nyáron A Hét című televí­zióműsorban megismerkedhet­tünk a kecskeméti kábeltévé­vel, annak leendő szolgáltatá­saival. Azóta lapunkban is több alkalommal írtunk a néhány hónap múlva üzembe lépő Mis­kolc Városi Televízióról, mely szintén kábelrendszerű lesz. A miskolci tévé alapvetően mű­sorkészítésre, illetve a műsorok továbbítására rendezkedik be. A kecskemétiek más elképzelő, sekkel vágnak neki a „kábele- sílésnek”. Ezekről írt lapunk számára cikket Ballai József, a Petőfi Népe rovatvezetője. Műsorok továbbítására, lif­tek ellenőrzésére, szellőző­motorok vezérlésére, tűz- és betörésjelzésre, a kapuzárás visszaigazolására, a 1-épcső- ház-világítás távirányítására, a távfűtés optimalizálására, és természetesen helyi tévé­műsor készítésére is alkal­mas lesz, és hamarosan a gyakorlatban is bemutatko­zik a kecskeméti kábeltele­vízió-rendszer. + VILÁG­SZÍNVONALON Az Ingatlankezelő és Táv­fűtő Vállalat harmincmillió forintos beruházása az első szakaszban 25 ezer Széche­nyi- városi lakost részesít a koaxiális kábel áldásaiban. Az európai, sőt világszínvo­nalú rendszer vezetéke négy­száz telefonérpár teljesítmé­nyére képes. A hálózat hasz­nát jellemzi, hogy a fűtés optimalizálására költött 20 millió forint öt éven belül megtérül. A nagyközönség számára minden bizonnyal a tévé vé­teli lehetősége javulása lesz a legérzékelhetőbb. Az adók jelei Kecskeméten rosszul vagy alig vehetők és ez a rohamosan terjedő színes té­vé korában minden eddigi­nél bosszantóbb. Az alap a jól méretezett antenna: nos, a tizenöt emelet magasságba Helyezett berendezés kiváló n^inőségben hozza a magyar I. és II., a jugoszláv I. (Belgrádi és az újvidéki, to­vábbá a pozsonyi tévé mű­sorát. A rádióantennák a teljes OIRT-CCIR-sávot be­fogjak, így a magyaron kí­vül az osztrák és a jugo­szláv URH-adók is sztereó- minőségben szólalnak meg az erre alkalmas készülékeken. Felkészültek a nyugat-euró­pai műholdas tévésugárzás vételére is, és ígérik, hogy az adás megindulta után rögtön felszerelik az anten­nát. Ez a szolgáltatás — az IKTV számításai szerint — lakásonként csaknem 2000 forintba kerül, ám a Szé- chenyi-városiaknak nem eny- nyit, hanem 500 (tanácsi la­kás), illetve 950 forintot (OTP- és szövetkezeti lakás) kell fizetniük — abban az esetben, ha egyáltalán kérik a kábelt. A későbbi csatla­kozóknak nem ezt a köz­pontilag megállapított árat, hanem a valóságos díjat kell megfizetniük, és nem elkép­zelhetetlen, hogy egy csalá­di ház „bekábelezése” eléri a 4000—5000 forintot is. + AMERIKAI SZÁMÍTÓGÉPPEL Az IKTV számára a táv­fűtés optimalizálásából jön össze annyi haszon, amiért az egész beruházásira vállal­kozott. Csak hőenergiáért 53 millió forintot fizetnek éven- tet, s kiszámítható, hogy a KIPSZER nemzetközi pályá­zatara jelentkezett Honey­well által előzetesen garan­tált 8—12 százalékos meg­takarítás micsoda összeg! Az amerikai cég osztrák képvi­selete egyébként tamásko- dott a kecskeméti rendszer megbízhatóságát illetően, mert jelenleg sincs másik olyan hálózat a világon, amely több kilométerre ké­pes továbbítani torzításmen­tesen a jelet Nos, a székes­fehérvári Czimmersmann Róbert Kecskeméten beépí­tett vonelerősítői — a be­rendezéseket szabadalommal védik — az osztrák megbí­zottak előtt is fényesen helyt­álltak. így már nincs akadá­lya az IKTV és a Hone­ywell kölcsönbérleti szerződé- desének, amelynek alapján egy Honeywell-számítógép — a hozzá kapcsolt érzékelők, szelepek segítségével, a KIPSZER által beszerelt többi alkatrésszel — a meg­felelő időben kiadott utasí­tásokkal szabályozná a köz­ponti fűtést. Újdonsága a rendszernek, hogy a jelek kétirányú to­vábbítására egyidejűleg al­kalmas (interaktív), tehát nemcsak utasításokat közöl­het — például gépek be­vagy kikapcsolására — ha­nem egyúttal ellenőrizheti is ezek végrehajtását. Az IKTV ígérete szerint az év végéig a 25 ezer lakosú lakótelep — a Széchenyi-város — minden lakásába eljut a 'kábel (ha befizetik a pénzt), jövőre pe­dig a városközpont kerül sorra. + KECSKEMÉTI OLDALAK A KÉPÚJSÁGBAN A kábelhálózat kiépítése megteremti a Kecskeméti Városi Televízió létrehozásá­nak teltételeit is. A városi tanács végrehajtó bizottsága augusztusi ülésen tárgyalta meg az alapítással kapcsola­tos feladatokat, megállapít­va: 10 millió iorintos beru­házás szükséges egy félpro­fi, a Magyar Televízió által használt eszközökkel csere- szabatos, SON Y gyártmányú berendezés üzembe állításá­hoz. Az eddigi tájékozódás alapján mintegy 6—8 millió forint előteremtésére van fedezet a varos gazdasági egységeitől, és szükséges megyei támogatás is. Ha a szükséges személyi és tech­nikai feltételeket megterem­tik, akikor már október 31- ón, a város felszabadulásá­nak 40. évfordulóján meg­kezdődhet a kísérleti adás — egyelőre a Képújság 200 oldalas műsorához csatla­kozna néhány kecskeméti oldal friss információkkal — és 1985. április 4-tól már a város életének krónikása le­hetne a tervek szerint hétfő esténként külön csatornán jelentkező Kecskeméti Váro­si Teleinzió. Hírháttér Miből lehet meqoazdaqodai? A bérből és fizetésből élők népes táborának tagjaként gyakorta érzékelem, hogy el­sejétől elsejéig nehezen jö­vök ki, és régen észrevettem, hogy vannak polgártársaim, akiknek a folyó hó vége fe­lé soha nincs hasonló gond­juk. Sőt egyáltalán nincs gondjuk, legielejebb azért, hogy mit csináljanak a pén­zükkel. Már gondoltam rá, hogy spórolnom kellene (sző­kébb családom ugyanis pré­dának tart, dehát a pénzcsi- nálásnak nem ez a módja, mint már régebben felvilá­gosítottak. Csak — mint csü­törtökön este a Hírháttér — arról felejtettek el felvilágo­sítani, hogy akkor mégis mi. A Hírháttér azért vette elő a témát, hogy nevezete­sen kik nálunk ma a gaz­dag emberek, és meg lehet-e manapság tisztességes mun­kával gazdagodni, mert — mint mondták — tudunk róla, hogy alkalmasint kör­nyezetünk nem egy tagja többszörös milliomos. Ha tu­dunk róla, beszélünk is róla. Helyes — mondtuk nyilván nagyon sokan a képernyő előtt, és figyeltünk. Nem fo­galmazták meg, de némileg elégedetlenül (a műsor­ral), mégis megfogalmazom: sok munkát kíván a meg­gazdagodás, de ez a munka alkalmasint igen messze le­het a tisztességestől. A néhány dolog egyike, ami az adásban kifejezetten bosszantott, hogy a szocioló­gustól megtudhattuk: min­den relatív. Relatív például, hogy a havi háromezer fo­rint dói élő már egészen jó­módúnak tartja azt, aki ha­vi hatot keres. Hogy (egy felmérés szerint) állítólag az emberek többségé egy bű­vös plusz háromezerben lát­ja az üdvösség kamuját. Iga- zabb talán, ha azt mondjuk, hogy manapság könnyebb háromezerrel többől megél­ni, s hogy háromezren alul csak az előttünk járó nem­zedék beosztó zsenije képes egy még elfogadható élet- színvonalat tartani. De ez­zel egy jottányit sem jutot­tunk közelebb semmihez. Az ember ismeri a törté­nelmi változásokat, könnyen belátja: legfeljebb a harma­dik nemzedék az, amely bi­zonyos családok tagjaként még ma is örökölhet jelen­tős vagyont. Valóban vagyont, amely nem tévesztendő össze bizonyos, az átlaghoz képest nagy jövedelmekkel. Örököl­ni nem tisztességtelen, ha egy magasan kvalifikált tu­dós elme, egy kiváló mű­vész évi jövedelme eléri a háromszázezret, szintén be­csületes. Más háromszázez­rek talán már nem egészen, amikor is nerrt annyira az el­me kvalifikált, hanem a vá­lasztott foglalkozás (egy jó­nevű nőgyógyász magán- prakszisa például) hoz bőven a konyhára. De még csak nem is ez a baj, hanem, hogy még mindig nem tud­juk, kik is a gazdag embe­rek. és honnét is vannak tehát nem örökölt, jelentős ' magánvagyonok. Azt tudjuk, hogy a magán­vagyon felgyülemlésének egyik oka, hogy bizonyos kereskedő, iparos rétegeket az istennek sem lehet ren­desen megadóztatni. A pénz­ügyi szakember bevallja: ha tudná, mekkora az a magán­tőke, amelyik csak úgy sza­badjára növekszik, azonnal megadóztatná, de nem tud­ja. Már javában kárörvend- tem, hogy jól van az neki, amikor a Hírháttér egy má­sik, nem is olyan régi adása jutott eszembe. Emlékszünk még: ha csak egy viszont­eladót ki tudnának kapcsol­ni a zöldségpiac „körforgal­mából” már nem ötven. ha­nem mondjuk harminc forint lett volna júliusban a para­dicsom. És miért nem lehet a magánszektor minden tag­ját számla és bélyegző hasz­nálatára rábírni, miért nem tudja a községi tanács, hogy az „őstermelője” életében sem látott krumplibokrot? Naív kérdések helyett be­letörődtem a műsor össze­foglalójába: kevés pénzből is lehet szépen élni, és na gvon sokból is méltatlanul. Aztán tegnap reggel hallom a rá­dióban, hogy mégis felhábo­rító, hogv egyesek kihasznál­va a hiányt, csillagászati áron adnak autóalkatrésze­ket. Kezdhetem elölről: le­het-e akkor nálunk, ma. tisztességes munkával.. . ? (m —) A bohócos jelleg csak másodlagos. A megváltozott arányok dominálnak, a hagyomá­nyos ruhadarabok túlméretezett formában, óriás kockás anyagokból, harsány színekben — komikus összhatásban csak fiataloknak. A rejtélyes Remarque Ezen a nyáron múlt het­ven esztendeje, hogy az első világháború kitört. A törté­nelmi műveken kívül szám­talan szépirodalmi alkotás: vers, dráma, regény, elbe­szélés is témául használta fel azokat a szenvedéseket, amelyeket a háború poklá­ban. majd azt követően a hadifogságban az emberek végigéltek. Ezek közül két­ségtelenül Erich Maria Remarque Nyugaton a hely­zet változatlan című regénye érte el a legnagyobb sikert, a világirodalom legolvasot­tabb bestseller-szerzőjévé avatva az írót. De magával a szerzővel is igen sokat foglalkoztak a két világháború közti évti­zedekben, sőt még utána is sokáig az irodalomtörténé­szek. Titokzatosság fedte az író személyét, akiről csak a közelmúltban sikerült tisz­tázni még a nevével kap­csolatos rejtélyt is. Az iro­dalmi lexikonok ugyanis év­tizedeken át azt közölték róla, hogy a neve voltakép­pen Kramer, s ő ezt meg­fordítva „franciásan” írta volna. Most azonban „vég­érvényesen kiderítették”, hogy a neve valóban Re­marque és nem Kramer. Osnabrückben született 1898. június 22-én, apja könyvkö­tő mester volt. Az ifjút a tanítóképzőbe íratta be az apja, s onnan vitték egye­nesen az első világháború nyugati frontjára. Ezért tud­ta a borzalmakat, szörnyű szenvedéseket olyan reáli­san érzékeltetni. Művének német címe: lm Westen nichts Neues, amit magyarra Nyugaton a hely­zet változatlan címmel for­dítottak. Az egész huszadik század legnagyobb könyvsi­kerének tekinthető. Csak ez az egy regénye több mint tízmillió példányban fogyott el, s mintegy 45—50 nyelv­re lefordították. „Ez azon­ban fölöttébb irreális — mondotta életében az író —, hiszen egyik „kalózkiadás” a másikat követte, s ami bosz- szantó, hihetetlen változta­tásokat végeztek rajta. In­diában például olyan rosz- szul fordították, hogy a vé­gén féltékenységi dráma lett belőle egy erdész es egy vadorzó között”. A regény útja egyáltalán nem volt sima. Ötvenöt év­vel ezelőtt egy harmincéves német újságíró aktatáskájá­ban egy csomag kézirattal több kiadó ajtaján is kopog­tatott, de 1929-ben a hábo­rús regény egyáltalán nem érdekelte őket. Végül az Ullstein Verlagnál kötött ki a kézirat, s a gyorsan bekö­vetkezett siker miatt a vál­lalat tulajdonosa és osztály- vezetője mar azon vitatko­zott, hogy melyikük Re­marque igazi felfedezője. Hamarosan filmet is ké­szítettek a regényből az Egyesült Államokban, s 1930-ban a berlini bemuta­tó alkalmával Goebbels fe­hér egereket eresztett szét a mozi nézőterén, amivel megakadályozta a film 1 pre­mierjét. Persze, a botrá­nyért nem Goebbelst bün­tették meg, hanem a filmet tiltották be. A nácik hata­lomra jutásakor Remarque összes műveit máglyán éget­ték el, a szerzőt pedig meg­fosztották német állampol­gárságától. Ez természetesen nem tar­tóztathatta fel a regény vi­lágsikerét. És bár a többi műve is nagy példányszám­ban jelent meg, de a Nyu­gaton a helyzet változatlan sikerét egyik sem közelítet­te meg. Remarque felvette az amerikai állampolgársá­got, majd a második világ­háború után Svájcba költö­zött. Ott halt meg 1970-ben, s a Lago Maggiore melletti Roncoban temették el. H. J. Megrongálódott Koppenhága első számú turistalátványos­sága, az Andersen-mese kis hableányát megtestesítő szó­Nadrágok A női divatban a nadTág századunk húszas éveitől hó­dít. Azóta kisebb-nagyobb változtatásokkal elmaradha­tatlan darabja a nők ruhatá­rának. Kezdetben szoknyát utánzó, buggyos nadrágot vi­seltek a szebbik nem képvi­selői, a harmincas években a sportos öltözködés tette di­vatossá a nadrágszoknyát. Az ötvenes, hatvanas években már széles körben teret hó­dított a pantalló. Bőszárú, csöves, térdnadrág, bokapan­talló, halásznadrág követik egymást, hogy az utóbbi évek változásairól, a répanadrág­ról, vágj' a számtalan far­merről már ne is beszéljünk. Ezeknek új meg új változa­tai még mindig nagyon ked­veltek, különösen ősszel és télen, amikor praktikusságuk vitathatatlan. A tervezők most újra a férfidivatból merítik ötletei­ket, amikor a nők számára kreálnak összeállításokat. A nadrághoz ugyanis férfias kiegészítők illenek: zakó, férfikalap, ingblúz, mellény. Biztosra vehető, hogy a kö­vetkező szezonban is sokan fognak pantallót viselni, s aki még nem döntött a fazont illetően, annak íme négy rajz a Magyar Divat Intézet ter­veiből. Hétfőn tartja tanácstagi fogadóóráját Nagy Árpád, Gárdonyi Géza Művelődési Ház, Sütő János u. 42. sz., 17.30 órától. bor, a híres sellő. A sellőt daruval emelték a levegőbe, hogy javítóműhelybe szállít. hassák. Sellő a levegőben

Next

/
Oldalképek
Tartalom