Déli Hírlap, 1979. november (11. évfolyam, 257-281. szám)
1979-11-26 / 277. szám
Éhesek a kohók Né-vei vagy anélkül Változóak a névviselési szokások Veszélyes hely Mindig mosolyog, fehér fogai világítanak. Ö, akit a munkahelyi fegyelem jelképes láncai idekötnek nyolc órán át. A legszükségesebb dolgait intézendő és kéredz- kednie kell. Ilyenkor a csaEmberek, feketében # A pokol lejárata. — Fitos orrjí. kék munkaköpenyes kislány cigarettázva kacarászik két fiúval az utcán. Láthatóan ..rendes munkaidejét" tölti. Biztosan megzavarnám, kedvét szegném. egy ilyen prózai kérdéssel: — Mondja aranyoskám. mennyi a fizetése? És vajon tudja-e. hogy hol a pokol? Neki ajánlom ezeket a sorokat. És ismét alászállok. most már csak gondolatban a Lenin Kohászati Művek „alvilágába”. Megjelenik előttem a sűrű feketeségben az egyetlen üde látvány. Egy negyvenes asszony, babos fejkendőben. ^ Egy asszony, babos fejkendőben A flérjes asszony neve: a férj neve a hozzátoldott „né”-vel, és egyre gyakrabban a leánykori névvel. Vagy: csak leánykori név. Országszerte mind többen élnek a törvény adta lehetőségekkel. Ki-ki tetszés szerint választ névviselési formát. Amíg 1895-től, az állami anyakönyvezés kezdetétől csaknem ÍOO esztendeig csupán a férj nevét használhatták a nők, ma már Szabó Jánosné vagy Szabó Jánosié Nagy Mária, vagy Szabó Mária, avagy Nagy Mária lehet a férjes asszony. Változnak a névviselési szoká. sok. — A nők — főleg a fiatalok — szakítanak a hagyománnyal — mondta Sipos Tibor, a Fővárosi Tanács anyakönyvi csoportjának vezetője. — Budapesten évente a férjhez menő 20—22 000 nő közül mintegy 17 ezren veszik át férjük nevét, sokan azonban hozzákapcsolják a maguk családi és utónevét. Mintegy 2500-an férjük családi nevéhez fűzik a maguk teljes nevét. Ma már nem kevés — csaknem 800 — azoknak a száma, akik térjük családi és a maguk utónevét viselik. De -ennél is több — mintegy 900 — nő csak a saját nevét használja házasság után is. Általában orvosok, jogászok, a tudományos munkakörökben dolgozó nők. egyetemi, főiskolai hallgatók ragaszkodnak nevükhöz. Ezzel is egyenjogúságukat fejezik ki — mondotta a csoportveze_ tő. — Úgy vélik-, a névviselés régi formája elavult. Huszonhat évvel ezelőtt örömmel üdvözölték a családjogi törvényt, amely engedélyezte, hogy a nők ne viseljék a' férj nevét, ha nem akarják. Elsőként ők tartották meg leánynevüket. Az öt évvel ezelőtti módosított törvénv_ nvel lehetővé tett újabb névviselési formákat szintén ők választják. A Magyar Nők Országos Tanácsának munkatársai elmondták: e téren is tanulságos volt a családjogi törvény megvalósításának és társadalmi hatásának vizsgálata. Ezt az MNOT kezde- ménvezésére az Igazságügyi, az Egészségügyi, az Oktatási Minisztérium, a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügvészség végezte. Tapasztaljainak tanúsága szerint a fév'v'?z m°nők zöme — Borsodban 96, Baranyában 70 százaléka — a férj teljes nevét használja, a „né”-toldattal. Sokan választják azonban a többi névviselési formát is. Kedvelt változat: a férj családi neve a ,.né”- toldattal és a feleség leánykori nevével. Ez — amint a nők indokolják — jelzi a férjezettséget és ismerteti a nő családi és utónevét is. Sok családban a szülők kérik, hogy a leány a férje nevét viselje, s a férjek egyetértenek ezzel. A nem nagyományos formákat vidéken is ~a fiatalok választják. A házasulandók az anya- könyvvezető előtt döntenek, a tapasztalat szerint, felelősséggel. Házasságkötés után kevesen, s indokoltan kérik a névváltoztatást. Az egyik esetben például a második feleséget zavarta, hogy az első feleség neve az övével azonos. Egy másik esetben Hallom a rádióban, hogy kitiltották Pécs belvárosából a gesztenyesütőket, mondván: rontják a városképet. Olyan tökéletes rend, tisztaság uralkodik Pécsett, hogy már a gesztenyés nénik sem illenek a képbe? Attól tartok, hogy a riporternek volt igaza: volna ott még ennél fontosabb tennivaló is. De ki-ki söpörjön a saját portája előtt! Mi nem vagyunk ilyen kényesek a belvárosunkra, még sincs gesztenyesütő Miskolcon. Hogy mióta nincs? Több szavahihető „bennszülött” szerint, az ötvenes években melengethették utoljára a kezüket a zsebbe dugott forró gesztenyén a miskolci gyerekek. Akik persze ma már felnőttek, de kivétel nélkül a szép emlékeik között emlegetik a régen ízlelt csemegét. Nem győztük a nyálunkat nyelni, amikor egymást túllicitálva idéztük: utcahosszat lehetett érezni, amikor pattogva kiadta illatos lelkét a faszénparázs fölött a gesztenye. Volt aki még arra is emlékezett, hogy a nénikék vágott ujjú pamutkesztyűben mérték, darabszóm. újságpapírból csavart staniclikbe a kormos szemeket. De vajon miért hiányzik legalább két évtizede a miskolci utcákról a gesztenyesütő? Emlékező partnereim többsége úgy vélte, hogy végleg kihalt ez a szakma, és a férje családi és saját utónevét viselő feleséget a férj testvérének vélték. A házasság felbontása után a fiatalok általában ismét lánykori nevüket viselik. A gyermekes asszonyok zöme azonban megtartja a férje nevét. Talán nem tudják: milyen névviselési formák közül választhatnak? A gyermekek általában az apa családi nevét viselik — bizonyította a vizsgálat, bár a jog' módot ad arra, hogy az anya nevét kapják, ha ő is ezt használja. Az anyák — még a bátor fiatalok is — óvatosak ebben. Az előítélettől féltik a gyermeket. És nem is indokolatlanul... MOLNÁR ERZSÉBET talán alapanyag sincs elegendő. A rosszmájúak szerint egyszerű a magyarázat: jobban kifizetődik az állami kereskedelemnek. ha masszának dolgozza fel, majd borsos áron püréként adja el a gesztenyét. Nem elégedtem meg a laikus találgatásokkal, érdeklődtem a szép múltú mesterség jelene és jövője után az illetékes hivatalban is. Megtudtam, hogy olyan működési engedély nincs is, ami kizárólag gesztenyesütésre, illetve -árusításra jogosítaná fel tulajdonosát. Ellenben a zöldség- és gyümölcskereskedők árusíthatnak a sült tök, főtt és pattogatott kukorica mellett, gesztenyét is. Ugyanerre terjed ki — a téli hónapokban — az utcai virágárusok jogosítványa is. A lehetőség tehát — „jogszabályilag” — adott, de senki sem él vele. „A fene sem kínlódik a sütögetéssel!” — válaszolta egy magánkereskedő. A város másik felében működő szak- társa azt hitte, sértegetni akarom, és kikérte magának azt a feltételezést, hogy akár ő, akár valamelyik családtagja kiállna az utcasarokra — „mint egy koldus” — gesztenyét sütögetni. Talán örülnöm kellene a magasfokú szakmai öntudatnak., Nemkülönben annak, hogy manapság az idős nénik részben magas nyugdípatból felváltja egy ember. Nem könnyen kaptunk be- bocsójtást a „pokolba”. Érthető; veszélyes hely. Kevés gyárlátogató vendég járta meg útvesztőit. A fizikai munka szépségeivel nemigen lehet itt dicsekedni. Egy keskeny, felülről is fedett, sűrű hálójú vasketrecen át araszolunk lefelé. Olyan szűk hogy egy pocakos embernek ftalán még a tekintélyét is be kellene húzia, hogy keresztüljusson rajta. Benyitunk a B-állomásra. Valószínű, a bunker kezdőbetűjét jelzi a név. Hivatalosan is így nevezik; a föld alatt van. De még sok gyári ember sem juk, részben szerető csalódjuk biztos menedékében, csendesen kötögetve töltik a téli hónapokat, s a jól fűtött szobából nézik a zord időt. Örülnék is, csak tudnám feledni azt a semmihez sem hasonlítható, orreimpa-re- megtető illatot! De nem tudom. Persze csak az én kedvemért, vagy néhány, hasonló múltidéző, múllszépítő kedvéért kár lenne újrakezdeni. Lehet, hogy több bennünk a nosztalgia, mint a valóságos igény. Nem kell minket komolyan venni! Hisz jómagamis azok közé tartozom — szinte félek leírni —. akiknek tetszik a Záry—Vámosi duó. Mi több: jobban tetszik számos ..modernebb” együttesnél. S ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy nemcsak az tetszik, amit énekelnek és ahogy éneklik, hanem a megjelenésük is. Őszinte örömömre szolgál, hogy kor- társamjános nem térd felett elvágott, rojtos aljú farfner- short ban ad ja elő magát az ország nyilvánossága előtt, sohasem felejt el tiszta inget venni, mint ahogy élete párját sem láttam még atlétatrikóban domborítani. Ennek azonban már az égvilágon semmi köze sincs a sült gesztenyéhez. Vagy mégis? békési tudja, hogy hol van ez a hely, és mit csinálnak itt. Ez a kohók alapanyag-raktára. Innen tálalják a kalóriára, kilóra mért étket a mindig éhes óriásoknak. Az abrosz vörhenyes szürke, mindent több centiméter vastagon belepő puha por. Ez. az alvilági állomár szükségből is éjfékete. Lámpát csak akkor gyújtanak, ht muszáj. Mulesz Jorgoszn« nem látná különben a koh< világító szisztémáját. A vas minősége a kezében van. Já** ben a boszorkánykonyhában ő a szakácsnő. Fakanalak helyett gombokkal és mozgatható karokkal főzőcskézilc. — Innen nem lehet elsé- tafikálni — mondja, de semmi számonkérés nincs a hangjában. E«v emeletlel lejjebb Az állomás padlózata fel- ismerhetetlen eredetű. Tócsákban áll a víz. Magyarázzák, csak így tudják elviselni a levegőt, ha fellocsolják. A nyálkahártyára makacsul tapadó port tejjel, szódavízzel öblítik le. — Miért csinálom? — mélázik az asszony — Megszerettem. Ki szólna bele a munkámba? Itt a technológia az úr. Meg a pénz sem mindegy. Kétszeresét keresem, rhint az üveggyárban: 3260—3200 forintot. A kohó éjjel-nappal eszik. Ö sem moccanhat ebben a mindig ugyanazt a filmet játszó moziban. Egy emelettel lejjebb ereszkedünk. A kép Fellini-filmek kockáira emlékeztet. A széles. sínpólyás vágatban a földalattit idéző jármű mozog. kékes-pirosas villamos szikrákat szórva. Ez az érc- mérlegkocsi. Amint felveszi terhét, egy szinttel maga- , sabbról, eltűnik a porfelhőben. A kormányzást átveszi egy fiatalember. Arany József alakja e-tősejlik a porgo- molyagból. — Véletlenül vetett ide a sors 1954-ben. Előtte katonatisztként szolgált. Az egyik legaktívabb pártmunkásként, és a legfe- gyelmezettebb gépészként emlegetik. Próbálkozott már könnyebb és egészségesebb munkával a házgyárban, de nem találta meg a számítását. Itt 5300—5400 forint a fizetése. Két gyermeket kellett kitaníttatni. Az egyik vegyészmérnök, a másik érettségizett targoncás. Építkeztek, kellett a pénz. — A legfájóbb, hogy eddig még nem kaptuk meg a nyugdíjhoz járó korkedvezményt. Akármilyen vasszervezete van az embernek, ezt hosszú távon biztosan megsínyli — mondja rezignáltan az 53 éves ember. A föld alatti labirintusra útjelzőt firkantott valaki; kis pokol, nagy pokol. A munkások is így becézik maguk kötött. Nem döngetik a kapirt Most már három emelet mélyen vagyunk. A szkip- aknában mindenféle föld alatti, rejtelmes zajok izgatnak. A felvonószerkezet egy gomb nyomására működni kezd. s belezúdul a csillébe a több tonnányi tömörítvény. Az óriási robaj alábbhagy, a porfelhő még hosszú ideig kavarog. Tenyeremmel betapasztom az orromat, számat. A kezem fekete. A többiek mosolyognak: kéményseprővé maszkíroztam magam. A pillanatnyi csendet a falakról csurgó talajvíz patakzaja töri meg. Egyetlen ember tartja itt a, frontot. Egy asszonyka helyett szállt be. Az öntőgép mellől jött. Olvasok az arcáról: büntetés ez neki. Az üzemvezetőre néz, majd rám. Beszélne is, meg nem is. A legyintéséből mindent értek. — Sajnos, gyakran kell ehhez a szervezési kényszerhez nyúlni — mondja Hámori móri József, a kohóüzem vezetője. — Nem döngeti a kaput az utánpótlás. Innen egv ember . sem hiányozhat. A búsító. hogy öregszünk, hogy öregszenek a kohók emberei. Az üzemvezető emlékezete szerint három-négy éve nem jött ide újfelvételes. — Tudja, ha 25—26 forintos órabért adnának, ezeket az embereket akkor sem tudnák megfizetni. Pénzzel az egészséget nem lehet megváltani. Közösen reménykednek a korkedvezményben. Azok az emberek, akik egy negyed- százada járják nap. mint nap az evilági poklot, azoknak joguk van — lenne —- néhány év evilági pihenésre. OLÁH ERZSI / Színe és I J2J7 S3 i Q Gesztenye-nosztalgia
