Déli Hírlap, 1979. november (11. évfolyam, 257-281. szám)

1979-11-26 / 277. szám

Éhesek a kohók Né-vei vagy anélkül Változóak a névviselési szokások Veszélyes hely Mindig mosolyog, fehér fo­gai világítanak. Ö, akit a munkahelyi fegyelem jelké­pes láncai idekötnek nyolc órán át. A legszükségesebb dolgait intézendő és kéredz- kednie kell. Ilyenkor a csa­Emberek, feketében # A pokol lejárata. — Fitos orrjí. kék munkakö­penyes kislány cigarettázva kacarászik két fiúval az ut­cán. Láthatóan ..rendes munkaidejét" tölti. Biztosan megzavarnám, kedvét szeg­ném. egy ilyen prózai kér­déssel: — Mondja aranyos­kám. mennyi a fizetése? És vajon tudja-e. hogy hol a po­kol? Neki ajánlom ezeket a so­rokat. És ismét alászállok. most már csak gondolatban a Le­nin Kohászati Művek „al­világába”. Megjelenik előt­tem a sűrű feketeségben az egyetlen üde látvány. Egy negyvenes asszony, babos fej­kendőben. ^ Egy asszony, babos fejkendőben A flérjes asszony neve: a férj neve a hozzátoldott „né”-vel, és egyre gyakrab­ban a leánykori névvel. Vagy: csak leánykori név. Országszerte mind többen élnek a törvény adta lehe­tőségekkel. Ki-ki tetszés sze­rint választ névviselési for­mát. Amíg 1895-től, az álla­mi anyakönyvezés kezdeté­től csaknem ÍOO esztendeig csupán a férj nevét használ­hatták a nők, ma már Szabó Jánosné vagy Szabó János­ié Nagy Mária, vagy Szabó Mária, avagy Nagy Mária lehet a férjes asszony. Vál­toznak a névviselési szoká. sok. — A nők — főleg a fiata­lok — szakítanak a hagyo­mánnyal — mondta Sipos Tibor, a Fővárosi Tanács anyakönyvi csoportjának ve­zetője. — Budapesten éven­te a férjhez menő 20—22 000 nő közül mintegy 17 ezren veszik át férjük nevét, so­kan azonban hozzákapcsol­ják a maguk családi és utó­nevét. Mintegy 2500-an fér­jük családi nevéhez fűzik a maguk teljes nevét. Ma már nem kevés — csaknem 800 — azoknak a száma, akik térjük családi és a maguk utónevét viselik. De -ennél is több — mintegy 900 — nő csak a saját nevét hasz­nálja házasság után is. Ál­talában orvosok, jogászok, a tudományos munkakörökben dolgozó nők. egyetemi, főis­kolai hallgatók ragaszkod­nak nevükhöz. Ezzel is egyenjogúságukat fejezik ki — mondotta a csoportveze_ tő. — Úgy vélik-, a névvise­lés régi formája elavult. Hu­szonhat évvel ezelőtt öröm­mel üdvözölték a családjogi törvényt, amely engedélyez­te, hogy a nők ne viseljék a' férj nevét, ha nem akarják. Elsőként ők tartották meg leánynevüket. Az öt évvel ezelőtti módosított törvénv_ nvel lehetővé tett újabb név­viselési formákat szintén ők választják. A Magyar Nők Országos Tanácsának munkatársai el­mondták: e téren is tanul­ságos volt a családjogi tör­vény megvalósításának és társadalmi hatásának vizsgá­lata. Ezt az MNOT kezde- ménvezésére az Igazságügyi, az Egészségügyi, az Oktatá­si Minisztérium, a Legfel­sőbb Bíróság és a Legfőbb Ügvészség végezte. Tapasz­taljainak tanúsága szerint a fév'v'?z m°nők zöme — Bor­sodban 96, Baranyában 70 százaléka — a férj teljes nevét használja, a „né”-tol­dattal. Sokan választják azonban a többi névviselési formát is. Kedvelt változat: a férj családi neve a ,.né”- toldattal és a feleség leány­kori nevével. Ez — amint a nők indokolják — jelzi a férjezettséget és ismerteti a nő családi és utónevét is. Sok családban a szülők kérik, hogy a leány a férje nevét viselje, s a férjek egyetértenek ezzel. A nem nagyományos formákat vidé­ken is ~a fiatalok választják. A házasulandók az anya- könyvvezető előtt döntenek, a tapasztalat szerint, fele­lősséggel. Házasságkötés után kevesen, s indokoltan kérik a névváltoztatást. Az egyik esetben például a második feleséget zavarta, hogy az első feleség neve az övével azonos. Egy másik esetben Hallom a rádióban, hogy kitiltották Pécs belvárosából a gesztenyesütőket, mondván: rontják a városképet. Olyan tökéletes rend, tisztaság ural­kodik Pécsett, hogy már a gesztenyés nénik sem ille­nek a képbe? Attól tartok, hogy a riporternek volt iga­za: volna ott még ennél fon­tosabb tennivaló is. De ki-ki söpörjön a saját portája előtt! Mi nem va­gyunk ilyen kényesek a bel­városunkra, még sincs gesz­tenyesütő Miskolcon. Hogy mióta nincs? Több szavahi­hető „bennszülött” szerint, az ötvenes években melenget­hették utoljára a kezüket a zsebbe dugott forró geszte­nyén a miskolci gyerekek. Akik persze ma már felnőt­tek, de kivétel nélkül a szép emlékeik között emlegetik a régen ízlelt csemegét. Nem győztük a nyálunkat nyelni, amikor egymást túllicitálva idéztük: utcahosszat lehetett érezni, amikor pattogva ki­adta illatos lelkét a faszén­parázs fölött a gesztenye. Volt aki még arra is emlé­kezett, hogy a nénikék vá­gott ujjú pamutkesztyűben mérték, darabszóm. újságpa­pírból csavart staniclikbe a kormos szemeket. De vajon miért hiányzik legalább két évtizede a mis­kolci utcákról a gesztenye­sütő? Emlékező partnereim többsége úgy vélte, hogy vég­leg kihalt ez a szakma, és a férje családi és saját utó­nevét viselő feleséget a férj testvérének vélték. A házasság felbontása után a fiatalok általában ismét lánykori nevüket viselik. A gyermekes asszonyok zöme azonban megtartja a férje nevét. Talán nem tudják: milyen névviselési formák közül választhatnak? A gyermekek általában az apa családi nevét viselik — bizonyította a vizsgálat, bár a jog' módot ad arra, hogy az anya nevét kapják, ha ő is ezt használja. Az anyák — még a bátor fiatalok is — óvatosak ebben. Az előíté­lettől féltik a gyermeket. És nem is indokolatlanul... MOLNÁR ERZSÉBET talán alapanyag sincs ele­gendő. A rosszmájúak szerint egyszerű a magyarázat: job­ban kifizetődik az állami ke­reskedelemnek. ha masszá­nak dolgozza fel, majd bor­sos áron püréként adja el a gesztenyét. Nem elégedtem meg a laikus találgatásokkal, érdek­lődtem a szép múltú mester­ség jelene és jövője után az illetékes hivatalban is. Meg­tudtam, hogy olyan műkö­dési engedély nincs is, ami kizárólag gesztenyesütésre, illetve -árusításra jogosíta­ná fel tulajdonosát. Ellen­ben a zöldség- és gyümölcs­kereskedők árusíthatnak a sült tök, főtt és pattogatott kukorica mellett, gesztenyét is. Ugyanerre terjed ki — a téli hónapokban — az utcai virágárusok jogosítványa is. A lehetőség tehát — „jog­szabályilag” — adott, de senki sem él vele. „A fene sem kínlódik a sütögetéssel!” — válaszolta egy magánkereskedő. A város másik felében működő szak- társa azt hitte, sértegetni akarom, és kikérte magának azt a feltételezést, hogy akár ő, akár valamelyik család­tagja kiállna az utcasarokra — „mint egy koldus” — gesz­tenyét sütögetni. Talán örülnöm kellene a magasfokú szakmai öntudat­nak., Nemkülönben annak, hogy manapság az idős né­nik részben magas nyugdí­patból felváltja egy ember. Nem könnyen kaptunk be- bocsójtást a „pokolba”. Ért­hető; veszélyes hely. Kevés gyárlátogató vendég járta meg útvesztőit. A fizikai munka szépségeivel nemigen lehet itt dicsekedni. Egy keskeny, felülről is fedett, sűrű hálójú vasketrecen át araszolunk lefelé. Olyan szűk hogy egy pocakos embernek ftalán még a tekintélyét is be kellene húzia, hogy keresztül­jusson rajta. Benyitunk a B-állomásra. Valószínű, a bunker kezdőbetűjét jelzi a név. Hivatalosan is így ne­vezik; a föld alatt van. De még sok gyári ember sem juk, részben szerető csalód­juk biztos menedékében, csendesen kötögetve töltik a téli hónapokat, s a jól fűtött szobából nézik a zord időt. Örülnék is, csak tudnám feledni azt a semmihez sem hasonlítható, orreimpa-re- megtető illatot! De nem tu­dom. Persze csak az én ked­vemért, vagy néhány, ha­sonló múltidéző, múllszépítő kedvéért kár lenne újrakez­deni. Lehet, hogy több ben­nünk a nosztalgia, mint a valóságos igény. Nem kell minket komo­lyan venni! Hisz jómagamis azok közé tartozom — szin­te félek leírni —. akiknek tetszik a Záry—Vámosi duó. Mi több: jobban tetszik szá­mos ..modernebb” együttes­nél. S ha mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy nem­csak az tetszik, amit énekel­nek és ahogy éneklik, hanem a megjelenésük is. Őszinte örömömre szolgál, hogy kor- társamjános nem térd felett elvágott, rojtos aljú farfner- short ban ad ja elő magát az ország nyilvánossága előtt, sohasem felejt el tiszta inget venni, mint ahogy élete pár­ját sem láttam még atléta­trikóban domborítani. Ennek azonban már az ég­világon semmi köze sincs a sült gesztenyéhez. Vagy még­is? békési tudja, hogy hol van ez a hely, és mit csinálnak itt. Ez a kohók alapanyag-raktára. Innen tálalják a kalóriára, kilóra mért étket a mindig éhes óriásoknak. Az abrosz vörhenyes szürke, mindent több centiméter vastagon be­lepő puha por. Ez. az alvilági állomár szükségből is éjfékete. Lám­pát csak akkor gyújtanak, ht muszáj. Mulesz Jorgoszn« nem látná különben a koh< világító szisztémáját. A vas minősége a kezében van. Já** ben a boszorkánykonyhában ő a szakácsnő. Fakanalak helyett gombokkal és moz­gatható karokkal főzőcskézilc. — Innen nem lehet elsé- tafikálni — mondja, de sem­mi számonkérés nincs a hangjában. E«v emeletlel lejjebb Az állomás padlózata fel- ismerhetetlen eredetű. Tó­csákban áll a víz. Magya­rázzák, csak így tudják el­viselni a levegőt, ha fello­csolják. A nyálkahártyára makacsul tapadó port tejjel, szódavízzel öblítik le. — Miért csinálom? — mé­lázik az asszony — Megsze­rettem. Ki szólna bele a munkámba? Itt a technoló­gia az úr. Meg a pénz sem mindegy. Kétszeresét kere­sem, rhint az üveggyárban: 3260—3200 forintot. A kohó éjjel-nappal eszik. Ö sem moccanhat ebben a mindig ugyanazt a filmet játszó moziban. Egy emelettel lejjebb eresz­kedünk. A kép Fellini-filmek kockáira emlékeztet. A szé­les. sínpólyás vágatban a földalattit idéző jármű mo­zog. kékes-pirosas villamos szikrákat szórva. Ez az érc- mérlegkocsi. Amint felveszi terhét, egy szinttel maga- , sabbról, eltűnik a porfelhő­ben. A kormányzást átveszi egy fiatalember. Arany Jó­zsef alakja e-tősejlik a porgo- molyagból. — Véletlenül vetett ide a sors 1954-ben. Előtte katonatisztként szol­gált. Az egyik legaktívabb pártmunkásként, és a legfe- gyelmezettebb gépészként emlegetik. Próbálkozott már könnyebb és egészségesebb munkával a házgyárban, de nem találta meg a számítá­sát. Itt 5300—5400 forint a fi­zetése. Két gyermeket kellett kitaníttatni. Az egyik ve­gyészmérnök, a másik érett­ségizett targoncás. Építkez­tek, kellett a pénz. — A legfájóbb, hogy eddig még nem kaptuk meg a nyugdíjhoz járó korkedvez­ményt. Akármilyen vasszer­vezete van az embernek, ezt hosszú távon biztosan meg­sínyli — mondja rezignáltan az 53 éves ember. A föld alatti labirintusra útjelzőt firkantott valaki; kis pokol, nagy pokol. A munká­sok is így becézik maguk kö­tött. Nem döngetik a kapirt Most már három emelet mélyen vagyunk. A szkip- aknában mindenféle föld alatti, rejtelmes zajok izgat­nak. A felvonószerkezet egy gomb nyomására működni kezd. s belezúdul a csillébe a több tonnányi tömörítvény. Az óriási robaj alábbhagy, a porfelhő még hosszú ideig kavarog. Tenyeremmel beta­pasztom az orromat, számat. A kezem fekete. A többiek mosolyognak: kéményseprővé maszkíroztam magam. A pillanatnyi csendet a fa­lakról csurgó talajvíz patak­zaja töri meg. Egyetlen em­ber tartja itt a, frontot. Egy asszonyka helyett szállt be. Az öntőgép mellől jött. Ol­vasok az arcáról: büntetés ez neki. Az üzemvezetőre néz, majd rám. Beszélne is, meg nem is. A legyintéséből min­dent értek. — Sajnos, gyakran kell eh­hez a szervezési kényszerhez nyúlni — mondja Hámori móri József, a kohóüzem ve­zetője. — Nem döngeti a ka­put az utánpótlás. Innen egv ember . sem hiányozhat. A búsító. hogy öregszünk, hogy öregszenek a kohók emberei. Az üzemvezető emlékezete szerint három-négy éve nem jött ide újfelvételes. — Tud­ja, ha 25—26 forintos óra­bért adnának, ezeket az em­bereket akkor sem tudnák megfizetni. Pénzzel az egész­séget nem lehet megváltani. Közösen reménykednek a korkedvezményben. Azok az emberek, akik egy negyed- százada járják nap. mint nap az evilági poklot, azoknak joguk van — lenne —- né­hány év evilági pihenésre. OLÁH ERZSI / Színe és I J2J7 S3 i Q Gesztenye-nosztalgia

Next

/
Oldalképek
Tartalom