Déli Hírlap, 1978. január (10. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-21 / 18. szám

Péntek esti premier T rónszék a levegőben Reviczky Gábor, a címszereplő. Színpadi csodára nyithattuk szemünket tegnap este, mikor a Lorenzaccio játékterét láthatóvá tette a felcsapódó függöny. Meny­nyi izgató előjelí Nem díszletez, hanem képpé lett látomás. Szo­rongást érzünk, bezártságot. Még egyetlen szó sem hangzik el, de már sejtjük: örvénybe kerültünk. S utána kezdődik a bál. Firenze hatalmasainak tobzódása. A ha­lódó reneszánsz orgiákban őrli fel legszebb-szentebb vívmá­nyait. A szellem itt már nem épít, nem alkot, csak rombol; megcsúfolva eszményt, hitet, erényt. Az uralkodót és köreit már fegyverrel kell óvni saját népétöl. Idegen fegyverekkel. Fi­renze — ez a káprázatos itáliai ékszer — a pápa és a császár manipulációinak eszköze. A já­téktér fölött lebegő bíborcsuhás figura a hatalmasok mindent tu­dásával látszik mosolyogni, s a mögötte függő alabárdosok fegy­verén játszadozik a fény. Az a fiatalember, aki Alfred de Musset néven élt és al­kotott a XIX. századi Fran­ciaországban, nagyon keserű és kiábrándult volt. Meny­nyire érzi, s milyen káprá­zatos képi fantáziával képes ezt megfogalmazni Beke Sán­dor rendező és Jan Hanák, a díszlet tervezője. „Egy gondterhelte ifjúság telepedett le egy világ rom­jaira” — mondja a Vallo- más-ban Musset a vele egy­korú nemzedékről. Benedek Marcell így magyarázza az okokat: „Ezek a gyermekek a háború ölén születtek; Na­póleon katonáinak gyerme­kei voltak, az anyatejjel még a glorie mákonyát szívták magukba — és mire fölcse­peredtek, a restauráció ko­rának reakciójával, egy tes- pedő, kushadó társadalommal találták szemközt magukat, amely minden becsvágyukra ezt a választ adta: menjetek papnak... A jelen: a félho­mály, a bizonytalanság. A jövő messziről derengő fény­sugár. A szabadság jelszava elhangzik ugyan, de akik túlságosan korán vagy han­gosan kimondják, börtönbe kerülnek. Musset és húsz­éves kortársai átélik életük legkeservesebb csalódását: az 1830-as forradalmat, mely után nem demokratikus köz­társaság, hanem polgárki­rályság következik. Ezt a csalódást csak leplezett sza­vakkal mondhatja el a Val­lomás; hogy világosabban szólhasson, a költőnek a XVI. századbeli Firenzébe kell menekülnie.” A Nasi-bál buja tivornyá­ját ez a dal vezeti be: „S ugye Itáliában / Kissé min­denki kába / S gyönyörre ad­ja itt / Bús napjait.” \"mn-e megváltás? Kell-e, s születik-e megváltó? Mikor a szé­kesegyházba.! Keresztre fonja törékeny testét á fiatal Medici herceg (hátborzongató rendezői ötlet), egy nemzedék megfeszít- tetésnek vagyunk tanúi. Mert Lorenzo — aki egykoron hitt küldetésében, remélte, hogy a fattyú Alessandro Medici meg­gyilkolásával egy egész bábbiro- dalmat pusztíthat el — már csak Lorenzaccio. A megvetett, a gyű­lölt. Aki elvesztette erejét, tisz­taságát, aki aljas ösztönök ki­szolgálója lett, aki eggyé vált szerepével. Miközben a fejedelem bizalmá­nak minden áron való megszer­zésére törekedett, kiszikkadt embersége, elapadt humanitása — bemocskolódott. A régen ter­vesett gyilkosságot már egy hi- tehagyott, kiégett — önmagát sem becsülő — ember hajtja végre, aki azt is tudja, hogy nincs kiket megváltani. A fönt­ről mozgatott marionett-figurák zsinórját erős és kegyetlen ke­zek tartják, s ha egy bábut le­vágnak, másik ugyanolyan — te­lik a készletből — kerül a he­lyébe. És mindenki elég gyáva és becstelen ahhoz, hogy pro­testálni merjen. Ha mégis van megváltás, az csak az a tőrszú­rás lehet, mellyel az orgyilkos Lorenzacclót elveszejt!. Miközben a legújabb Mediclt koronázzák, aki nem lesz kü­lönb, mint Alessandro, kinn mo­rajlik a tömeg (mert a népet mégsem lehet leváltani), de az­tán villannak a fegyverek ... Mert a népet meg lehet felemlí­teni és lehet manipuláhii is. A rendező három pólust teremt színpadán. A megvál­tó tettekre képtelen Loren­zaccio a fejedelmi udvar ha­talmasai és a republikánus Strozziak, illetve a tiszta húg és az aggódó anya között őr­lődik. (A táborokat, s Loren­zaccio táborok közötti moz­gását színdramaturgiával is érzékelteti az előadás.) Az ifjú herceget Reviczky Gábor formálja meg. Loren­zaccio ja szikrázó szellem. (Más korban, más körülmé­nyek között történelemfor­máló személy lehetett volna.) Szerepjátszása, önkínzó, már- már kéjes gyötrelem. Mikor sebet ejt, önmagát is sebzi. A színész szinte testetlen — légies, csont nélküli — figu­rát teremt. De megmutatja ennek a látszólag csak lézen­gő, sodródó embernek az ere­jét is. Lorenzaccio vérbő, de lusta agyú partnereit, az ujja hegyén táncoltatja. Könnye­dén siklik a polipkarok kö­zött. De menekül önmagától is. Mikor aztán találkoznia kell egykori (a jobbik) énjé­vel, úgy semmisül meg, hogy beleborzadunk. Reviczky a legérzékenyebb színésze az előadásnak; szinte láttatni engedi lemeztelenített rángó idegeit. Más, igazán nagy szerepe nincs is ennek a drámának. Alessandro Medici — Blaskó Péter megformálásában —, amolyan igazi „isten kegyel­méből” való uralkodó. Ponto­san tudja persze, hogy hol lakik az isten. És ismeri a földi tereket is. Ennélfogva meglehetősen ravasz. Egyéb­ként eléggé süket és vak. Rengeteg az ocsmány kedvte­lése, de a valódi szenvedély hiányzik belőle. Akkor is, ha öl, akkor is, ha ölel. Azt hi­szem, nincs az emberiségnek nagyobb tragédiája, mint ha méltatlanok birtokolják a ha­talmat. A rendezőnek sikerült bizonyítani, hogy a kis szel­lemek is találkoznak. A feje­delem udvarát, sőt a firenzei tanácsot is bizonyos kontra- szelekció alakította ki. Aka­rat és eszmények nélküli sza­vazógépezetté válnak — min­denféle manipulációnak en­gedve — azok, akiknek az állam felvirágoztatásán kelle­ne munkálkodniuk. A republikánusokat képvi­selő Strozziakat vagy fontol­gatás, vagy vak indulatok vezérlik. Az előbbit jól érzé­keltette Fehér Tibor (Filippo Strozzi), az utóbbiakat Matus György (Pietro Strozzi). Az öreg Strozzi szavaival enyhít az író végletes ítéletén is. Musset keserűsége ellenére is bízik egy emberibb világban. Cibó bíborosnak (Csiszér András) jobban kellene ural­kodnia az előadás fölött. A nagy játékos szenvedélyét hi­ányolom az alakításból. Riccarda márkiné a darab egyik legtrakigusabb figurá­ja. Egy tisztább kor erkölcsei szerint gondolkodva hisz a megváltó, megtisztító szere­lemben. Nem tudja, hogy a lélek szavára itt nincsenek fülek. Gyöngyössy Katalin megéli előttünk ezt a tragé­diát. Máté Éva (Lorenzo any­ját játssza) alakításából nem hiányoznak az aggódó és megkeseredett anya indulatai, de adósunk marad az asz- szony neme$ nagyságával. Péva Ibolya az ártalanok ön­tudatlanságával halad sorsa felé (Luisa Strozzi); Hóit Zsuzsa (Lorenzo unokatest­vére) öntudattal méri fel sor­sát. Az alakításban Luisa szelleme, erkölcsi bátorsága a megkapó. A két mesterember (Csapó János, Csiszár Nán­dor) jól szólaltatja meg a fi­renzei polgárok hangját. Blaskó Balázs, hittel teli fia­tal festője (Forreccia) bizo­nyítani tudja, hogy nem hal­tak ki a reneszánsz eszmé­nyek. A rendező nagy dramaturgiai leleménnyel kezeli a drámát. Egy-egy jelenet felcserélése, a képek összevonása, s a húzás javára vált az előadásnak. Ha mégis észrevettük, hogy lankad a figyelmeik, az elsősorban an­nak tulajdonítható, hogy kicsit még csikorog a jelenetváltó me­chanizmus. Nemcsak a folytono­san begördülő kocsik kerekei... Az átúszásokat olykor lefogja, nyújtja a zene, s a mozgó szín­padi masinériát —- melynek kez­detben élveztük csodáit — unjuk az előadás végére. A nagyszerű uzcenírozásnak ezek a hátrányai kiküszöbölhetők. Mint ahogy a helyenkénti teatralitás is. Ügy érzem, minden jelentkezés di­namikusabb lehetne, s túlságo­san sok kép ér véget merev mo- nologizálással. Az előadás végén üresen hintázó trónszék remekül summázza az igényes, gondo­latgazdag rendezői felfogást. A zenével sok vitánk volna, a jelmezeket (Helena Beza- kova) jónak tartjuk. GYARMATI BÉLA Madách és Tragédiája Százötven évvel ezelőtt, 1823. január 21-én született é. 1864-ben fiatalon hunytéi Madách Imre, a kiváló ma­gyar költő és drámaíró. A Nógrád megyei Alsó- sztregován született, régi bir­tokos nemesi családból. 1840- ben Lantvirágok címmel ki­adta első lírai verseit. Fia­talkori drámái (Nápolyi em­ber, Csák végnapjai, Férfi és nő stb.) meglehetősen kifor­ratlan alkotások, de már érezhető bennük későbbi mű­veinek problémaköre: az esz­ményi nagyratörés és a fáj­dalmas bukás tragikus ellen­téte. A szabadságharc bukása után Kossuth egyik titkárá­nak rejtegetése miatt egy évre bebörtönözték, s fogsá­ga aláásta egészségét. Gon­dolati költészetében egyre tragikusabb hangok szólaltak meg, de hazafias érzéseit nem törték meg a szenvedé­sek. 1857—58-ban fogalma­zódott meg benne Az ember tragédiája terve, amely a je­len és a jövő nagy kérdé­seire a történelemben keresi a választ. Madách legnagyobb művét 1859 februárjától 1860 márciusáig írta, s 1861 vé­gén jelent meg felfedezője, Arany János gondozásában. Napjainkban kezdik kifej­teni azt a burkot, amely alól a tragédia eszmevilága ki­bontakozik. Mindenekelőtt a férfi és a nő kapcsolatának értelmezése, a nőkről szóló — esztétikai értelemben, esz­tétikai valójában — akadé­miai értekezései, a Goethe- hatás, a magyar közállapotok hatásának mjjbeli jelentkezé­se, a korabeli európai filo­zófiai eszmerendszerek bont­hatók ki a világirodalomban is „jegyzett” művéből: Az ember tragédiájából. Témái búvópatakként áram­lanak, tűnnek át egyik mű­fajból a másikba; versben bukkan fel az, amit évekkel azelőtt már novellában, tár­cában, cikkben megírt. Ezért, ettől olyan talányos, bonyo­lult és buján gazdag azAdy- életmű, ugyanakkor átte­kinthető is annak aki az egészet, az egységét látja. Miért van az, hogy Adyt közvetíteni, „lefordítani” más műfajokra mindenkor a leg­nagyobb próba? Valami miatt ellenáll, s csak nehe­zen engedi át magát az in- terpretátornak (lásd a mi­napi Ady-szavalóverseny). Talán éppen az a „szent őrület” kell hozzá, ami a Latinovits-lemez sikerének a titka? Adyt nem lehet „csak úgy mondani”. Példa erre az Ady-film látványos kudarca, s most — mérsékeltebben — a tévéadaptációé is. Igazat kell adnunk Rényi Péternek, aki ezt írja a Kritika januá­ri számában: „Semmi kétség, a Ki látott engem? című Ady-film alkotói elkövették a legvégzetesebb módszertani hibát, amit egy művész éle­tének az ábrázolásában el lehet követni; a részletekig azonosították az életet és a művet.” ......Egyrészt elvész a művészi általánosítás krea­tív teliesítménye, úgy tűnik föl, mintha Adynak az élet kínálta kész mintákról csak át kellett volna másolni a maga igazságát a művészet pauszpapírjára.” Bizonyos megszigorításokkal, kiegészí­tésekkel érvényes ez a tévé­feldolgozásra is — éppen, mert a keretjátékkal hang­súlyozták az életrajzi vonat­kozásokat. Nem tudunk hi­bát találni Fekete Sándor és Kazimir Károly forgató- könyvében, hiszen minden sort Adytól vettek, hozzá nem tettek semmit. Korhű­ségre törekszik a keret játék is, néhány képsor valóban szép, poétikus. S talán éppen ez a kulcsszó: az Ady-novel- lák „poémás kísérletek”, te­hát a csontvázra meztelení- tett „story”, a konkrét kép­sor elvesz valamit az erede­tiből, tényleg prózaira fokoz­za le azt. Mint amikor az almáról letörlik a hamvát. Ugyanaz, s mégsem az már. Kozák András modoros, erőtlen (a költő kulcsszere­pében), mint ahogyan Dra- hota Andrea is Kun Marcel­laként. A Répakapálás című novellában viszont nagy le­hetőséget szalasztott el a rendező, Kazimir Károly. Ez a történet a két kiközösített cigánylányról sokkal kemé­nyebb — és aktuálisabb! —, nem szabad ilyen szép, pasztellszínekkel idillinek ábrázolni. A kapálás nem ilyen vidám és patyolattiszta munka ... Nem volt teljesen világos, hogyan került ide a különben jól megoldott (Rá­day Imre) Nem című novel­la, mint ahogyan A Terka számlája sem (Esztergályos Cecília, Mécs Károly). Ez a perdita történet csak az egyik, de nem a legjellem­zőbb szín Ady novellisztiká­jában. így csupán igényesen megoldott, kidolgozott Ady- illusztrációkat kaptunk, kö­telező tiszteletkört az évfor­duló jegyében. Tény, hogy a kíváncsiságot felkeltheti Ady iránt. Akit változatlanul ol­vasni kell és átélni... (horpácsi) Megújult formában A januári Napjaink Megújult formában és gazda­Í ;abb tartalommal, s nagyobb ter- edelemben jelenik meg ezentúl a Napjaink. A formátumváltozás — és az ezzel együtt járó bővülés — egyértelműen előnyére vált a fo­lyóiratnak. A most megjelent ja­nuári szám legalábbis ezt bizo­nyítja. „Kézbesimuló”, jól olvas­ható, szépen tördelt orgánum a megújult Napjaink. ÜJ rovatok­kal gazdagodott a lap, melyek az olvasókkal kialakítandó még szo­rosabb kapcsolatot célozzák. Ilye­nek a Kedves szerkesztőség és a Szerkesztői üzenetek. Ugyancsak új rovatok, sorozatok a Minden­felől mindenféle — mely aktu­ális művészeti, művelődési ese­ményekről ad hírt —, a Szemle, a Könyvespolcom, az Emlékek, értékek — ebben a sorozatban megyénk legbecsesebb műemlé­keiről, történelmi és néprajzi tárgyi hagyományairól közöl a lap Írásokat, muzeológusok, mű­vészettörténészek, szakemberek tollából. A XVII. évfolyam most megjelent első számában dr. Dobossy Imre A tettek tekintélye és a tettek demok­ráciája című írásában az üzemi demokrácia érvénye­sülését megnehezítő okokat, tényezőket elemzi. A lap részleteket közöl Sz. Lukács Imre készülő — harmadik — kötetéből, a Tábor a pusztán című re­gényből. Témája: az ötvenes évek elején kitelepítettek sorsának alakulása. Falusi öregek; Élet ez? és Cselédházak eresze alatt címmel három riportot kö­töttek csokorba a szerkesz­tők. Szerzői: Serfőző Simon, Körmendi Lajos és Szalai Csaba. A riportokat — akár­csak a hátsó borítót — Laczó József felvételei il­lusztrálják. A Szemle rovatban Kiss Gábor fűz megjegyzéseket Szilágyi Ákosnak a Valóság tavalyi utolsó számában megjelent esszéjéhez (A líra nehézségei). Fekete Gyula Egy korty tenger felcímű sorozatában ezúttal arról a Koíonc-ról, elenyésző kisebbségről ír, akik hátráltatják társadat­NAPJAINK JbfanftfaMontecst KÖZVETLEN tmNmuusoa TEHETŐSÉGÉI, A DÖCÖG TEIMftlIIÜL. TOOVA. ATflMOfSftt é GAZDASÁGI SZFftttUf • KOAUTOZOHAK,. m ELSŐSORBAN AZ AU- ES FOlEMENDfCJJÄäfc. VALAMINT AZ EGYSZEMÉLYI TEIEIOS VEZETÉS ELVg> SAVINYEVJl, MINT A SZEX VEZETI JtEHD** ES FEGYELEM YLENGEDHcTE flEft fOVnilMIHYE...* DR. DOtOSSr ÍMHL ■RASA* AZ ÜZEMI PiMQUACIMOU XVII 1 JANUAR' műnk további normális fej­lődését. Brackó István Koronakró­nikájában most hazakerült nemzeti ereklyénk múltját elevetíti fel. Az Emlékek, értékek soro­zatban Kárpáti László a miskolci ortodox templom ikonosztázát mutatja be. Dr. Kárpáti Béla művelő­dés- és irodalomtörténeti so­rozata — a Miskolci kistükör — mellett Varga Gáborné Hiányos Miskolci kistükör című írásában a sorozat egy­oldalú irodalomcentrikussá- gára mutat rá, hiányolva az alcímben megjelölt „művelő­déstörténeti” jegyzeteket. „Szak Péternek a miskol­ci zenei élet égető gondjai­val foglalkozó írását annak tudatában adjuk közre, hogy megállapításainak egy része vitát, ellenvetéseket vált ki a város zenei életében mun­kálkodók körében. Meggyő­ződésünk, hogy ez a vita se­gítheti a gondok megszűné­sét, vagy legalábbis oldódá­sát; ezért szívesen helyet adunk lapunk következő szá­maiban az íráshoz kapcsoló­dó véleményeknek, hozzá­szólásoknak.” Ezzel a szer­kesztői megjegyzéssel közli a lap Szak Péter Zenei képzés, zenei élet, szocialista közművelődés című írását. Üj év, új filmek, megújuló tervek címmel Benedek Miklós a MOKÉP 1978-as tervei „apropójából” elemzi a helyi adottságokat, lehető­ségeket. Könyvespolcáról ezúttal Alain-René Lesage A sánta ördög című regényét emelte le Ördögh Szilveszter. Kap-e emléktáblát a száz évvel ezelőtt Miskolcon szü­letett „magyar Freud”, Fe- renczi Sándor? — kérdezi írásában Máté Iván. A januári Napjaink Ta- káts Gyula, Rózsa Endre, Hárs Ernő, Csanády János, Kiss Dénes, Péntek Imre, Ba­ka István, Tóth Bálint, Kele­men Lajos, Szigeti Lajos, Előd László, Cseh Károly, Botár Attila, Dómján Gábor ver­seit, Feledy Gyula, Hincz Gyula és Winkelbauer Pál grafikáit közli. A középső ol­dalpár három oldalát az 1977. évi számok „tartalomjegyzé­ke” — Mutatója — foglal­ja el. Sz-«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom