Déli Hírlap, 1975. április (7. évfolyam, 76-99. szám)
1975-04-03 / 78. szám
„Ez a hét nyárfa alig volt magasabb nálam...” 1 avas9 lélekfényesítő idő — Itt a hídnál állt a németek döglött tankja. Amott, a kanyarban lótetemek, a téren halottak, sebesült katonák feküdtek mindenfelé. Szalad hozzám Szondi Laci, azt kiabálja: „Te, Feri, Bánhegyi Bélát meglőtték a nácik. Nem tudnál egy hord- ágyat szerezniRohantam a tűzoltóraktárba, a fejemen cipeltem ki az ágyat, hogy el tudjuk szállítani Bélát doktor Almásihoz, aki kioperálta a töltényt. Amikor biztonságban volt a barátom, akkor éreztem csak, hogy milyen fáradt vagyok... Másnap érkeztek meg a szovjetek. Csöndes hétköznap délutánját éli Diósgyőr. A Köztársaság utcán motorok, autók húznak el mellettünk. Fehér falú házak vakítanak. A napsütésben látni a porszemek csillogó vonulását is a sugarak rácsán. A hegy ereszkedő lankái, a háztetők, az utca, minden felragyog most a nap aranyudvarában. Itt-ott már zöldülő ágacskák integetnek. A Bükk nemsokára zöld lámpát tart az óváros házai fölé. Az egykori Bródy téren, ahol ma a 9-es busz végállomása van, egy-két ház falán még meglátszanak a re- peszdarabok nyomai. Ha megkaparnánk a festéket, még előkerülnének a májfoltos faldarabok, de a régi barakkok, a gyár tövében épült telep kincstári házai helyén már új otthonok állanak. Innen is látni — áz egykori gazos, dudvás, Szegényház utca helyén épült — város- központ toronyházait. A téren iskolásgyerekek szaladnak át. Már messziről hallatszik köszönésük: „Csókolom, Feri bácsi! Hogy tetszik lenni?” Es Feri bácsi keresztnevén szólítja mindegyik csöppséget. Mindegyikhez van egy kedves szava. Tavasz van, lélekfényesítő idő. A kőkerítéseken túl, a kertekben tavalyi lombot égetnek. Hallgatunk, csak képzeletünk dolgozik, nyito- gatja a múlt ablaktábláit, de a mostani fényből már nehezen lehet belátni az elmúlt idők árnyékába. Megérkezünk Dudás Lajo- sék házához, ahol nagymosás van éppen. Mariska néni leszedi az ebéd utáni asztalt, j Lajos bácsi, aki a durvahen- > germűből ment nyugdíjba, munkásőr szolgálatba készülődik. A szép, világos ablakból rálátni az óbányára. — Ott jöttek le a szovjet • elvtársak — mutat Lajos bácsi a bokrokon túlra. — „Drajsztvujtye, továris”, így köszöntek. Itt volt nálunk a szovjet parancsnokság. Le akartam vágni a kis süldőmet, hogy megvendégeljem » őket, de ők nem hagyták semmiképpen. Odakint az udvar szárítókötelein hófehér ruhák dagadoznak a szélben. Már visszafelé bandukolunk az úton, amikor Feri bácsi belekezd a történetbe, abba, amiért tulajdonképpen felkerestem: — 1944. november 17-én, délelőtt 9—10 óra között édesapám boldogan toppant be az ajtón a hírrel: megérkeztek a szovjetek. Én egy szót sem tudtam szólni, csak rohantam ki a térre, ahol már sokan álltak körülöttük, beszélgettek. Odafura- kodtam a tiszt mellé, aki megszólított. Azt tudakolta, merre van a községháza. Mutatta a plakátot, amin a szöveg ígv kezdődött: „Elvtársak! Mi nem ellenségként jöttünk...” Az Árpád utca felől akkor érkezett oda Sándor Béla. Azt mondja: a templom körül még német katonák cirkálnak. Nekem meg csak apám, meg a többi ember járt az eszemben, akiket Diósgyőrben letartóztattak a németek. A szívem a torkomban dobogott, amikor megkértem a szovjet tisztet, adja ide a plakátot, szeretném elvinni a községházára. Ugyanezen az úton jöttem, ahol most járunk. A Zúgót megkerülve átgázoltam a Szinván. Tizennyolc éves voltam akkor és nagyon gyűlöltem a németeket... A Vár utcai hídnál megállunk egy percre. Csönd van, béke, csak a patak csobogása hallatszik. Buborék tör fel a víz alól, mintha lélegzetet venne a föld. — Ez a hét nyárfa még alig volt magasabb nálam, amikor mindez történt — emelkedik Feri bácsi mutatóujja az égbe nyúló fák koronája felé. — Azóta harminc munkás év vonult el felettünk. Negyvenötben beléptem a kommunista pártba. Megalakulása óta részt veszek a munkásőrségben. A Lenin Kohászati Művekben a nagy- olvasztónál dolgozom, a Karikás Fri'oves szocialista brigádban. Többször kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést. Az egyik fiam katona, a másik most várja a behívóját... A kanyarban új csuklós villamos húz el előttünk csilingelve. — Arra a falra szögeztem ki a felszabadítási plakátot. Itt, a sínek helyén folyt a Szinva — mondja halkan, csak úgy maga elé Dudás Ferenc. VARGA RUDOLF Kohász (Agotha Tibor felvétele) Az A-113-as fogoly ' Az alkaron még ma is látszik az auschwitzi haláltábor tetovált jelzése: A—11083. Gombó Tibor egyike volt az 570 000 magyar deportáltnak. Szinte csodával határos módon maradt életben, s érte meg a felszabadulást. Auschwitz, Buchenwald — 1944. április 16-án anyámmal, apámmal és öt testvéremmel együtt hurcoltak el Büdszentmihályról, a mai Tisza vas váriból. A nyírjespusztai gettóba kerültünk, ahonnan május 6-án szállítottak tovább bennünket. Minden élelem és víz nélkül, 90-en voltunk egy vagonba bezsúfolva. A több napos utazás során sokan meghaltak. Nem tudtuk, hová megyünk. Aztán megérkeztünk Auschwitz állomására. Ott már sok csíkos ruhás foglyot láttunk, köztük magyarokat is, akik azt kiabálták, hogy a szülők engedjék el a gyerekeket. Erre persze senki sem volt hajlandó, hiszen akkor még nem tudtuk, hová kerültünk, mi vár rápk. Az SS-ek sorfala között vonultunk Men- gele elé, aki egyetlen mozdulattal intett jobbra vagy balra. Ott láttam utoljára szüléimét és négy testvéremet, akik a gázkamrába, majd a krematóriumba kerültek. Gombó Tibor a haláltábor felszabadításának napjáig maradt Auschwitzban. A szovjet csapatok megérkezése előtt két órával vitték tovább a menekülő fasiszták. Hosszú kilométereken át gyalogoltat- ták a megkínzott, csontig so- ványodott foglyokat, majd újra a vagon következett, amely ezúttal Buchenwald- ban állt meg. — Tizenkét napig tartott az út. Közben sokszor bombázJól zárta . .. az első negyedévet az OKU Az MSZMP XI. kongresz- szusa, valamint hazánk fel- szabadulásának 30. évfordulója tiszteletére indított munkaversenyben az 1974-es évben nagyszerű termelési eredményt ért el az Ózdi Kohászati Üzemek 628 szocialista brigádja. Ez a munkalendület a munkaverseny második szakaszában is tovább tart, és az 1975-ös esztendő első negyedévét is rekorderedménnyel zárták. A vállalat négy termelő gyárrészlege — a nagyolvasztómű, acélmű, durva- hengermű és a finomhengermű — első negyedévi termelési eredményei messze túlhaladják a tervcélkitűzéseket, illetve vállalásokat. A nagyolvasztómű szocialista brigádjai 17 300 tonna nyersvasat, az acélmű kollektívája 3400 tonna acélt, a durvahengerműi blokksori brigádok 10 550 tonna öntecset, a finomhengerészek pedig 6200 tonna hengerelt árut gyártottak tervükön felül. Készáru-kiszállítását is túlteljesítette a vállalat. A durvahengermű dolgozói 5350, a finomhengermű dolgozói 5300 tonna jó minőségű hengerelt készárut szállítottak terven felül a megrendelőknek. ták a szerelvényt, s mi azt kívántuk, bárcsak eltalálna bennünket egy bomba, s lenne vége mindennek. Buchen- waldból kijártunk Weimarba romot takarítani, s ott tudtuk meg magyar leventéktől, hogy Magyarország felszabadult. Egy-két nap múlva, 1945. április 6-án onnan is továbbvittek bennünket a menekülő SS-ek. Tizenkilenc éves volt és 31 kiló... Dachau következett, az Auschwitz után második leg- hírhedtebb koncentrációs tábor, ahol 300 000 ember pusztult el. — Április 25-ig tartottak ott bennünket. Gyalog hajtottak be mindenkit a mintegy 20 kilométerre levő Münchenbe, s onnan ismét vagonokba zsúfolva szállítottak volna állítólag Mauthausen- be. De erre már nem került sor... A szövetséges csapatok egyik ejtőernyős deszantja elfogta a szerelvényt. Micsoda pillanatok következtek. (A de- szant parancsnoka, egy amerikai hadnagy, aki Ausztriából vándorolt ki az USA- ba, a foglyok között találta meg húgát...) Mindenki habzsolni kezdte a kapott élelmet, s majdnem ez lett Gombó Tibor veszte is. Összezsugorodptt gyomra képtelen volt feldolgozni a hirtelen kapott táplálékot, összeesett, s csak tíz nap múlva tért magához Garmisch-Partenkirchen egyik szanatóriumában. Az akkor 19 éves fiatalember súlya 31 kilogramm volt... Szabad hazába érkeztünk vissza — A szanatóriumban hírt kaptam arról, hogy a nővérem életben maradt, így hát igyekeztem én is haza. Prágán keresztül érkeztem a magvar határhoz. Ott, majd Budapesten és Tiszavasváriban is éljenezve, zászlókkal fogadtak bennünket. Már egy szabad Magyarországba érkeztünk vissza. Az auschwitzi haláltábor felszabadulásának 20. évfordulóján népes magyar küldöttség járt Lengyelországban. Köztük volt Gombó Tibor és felesége is. Mindketten megtalálták azt a barakkot, s azt a priccset is, amelyen egykor aludtak. — Csak sírtunk és sírtunk. Sokszor még ma is nehéz elhinni, hogy élünk, dolgozunk. S bár felejthet az ember, azokat az éveket kitörölni belőlünk soha nem lehet. NYIKES IMRE Szabadon, alkotó munkával Irta: Kolláth Sándor az MSZMP Miskolc városi Bizottságának titkára Tavaszt vár népünk s a világ. A tavasz a megújulást jelenti. Űj lehetőségeket, új erőforrást, új sikereket. Hazánk sikerei megszámlálhatatlanok. Ha mégis számba vesszük azokat — kiinduló és éltető forrásánál kell kezdenünk. Harminc évvel ezelőtt vérben és szenvedésben, mérhetetlen áldozatokban, a háború megpróbáltatásaitól elgyötört világ várta meg-megújuló reménykedéssel a tavaszt. Mindnyájan bíztunk benne — új korszak köszönt ránk. Arra azonban még gondolni sem mertünk, hogy 1945 tavasza nemcsak hazánk és egész Európa, hanem az emberiség számára is fordulópontot jelent. Népünk negyedszázados elnyomatás és megalázottság után várta a levert, de forradalmasító emlékeiben, tanításában legyőzhetetlen proletárforradalom új ígéretét. Vártuk és harcoltunk érte. Harcoltak a háborús termelést lassító és szabotáló munkások, a földre váró nincstelenek, a toll, az eszme munkásai. Vérüket hullatták érte Szibériától a spanyol barikádokig népünk legjobbjai, a távoli földeken nemcsak munkás-, osztálytestvéreiket segítették — egyben saját jövőjükért is harcoltak. A békét hozó Vörös Hadsereg katonáival baráti, testvéri biztatás és segítség is érkezett. Április 4-ével befejeződött hazánk földjén a háború pusztítása és feltárult egy szabad, boldog jövő lehetősége. A történelem — mint már 1848-ban és 1919-ben is — újra felkínálta a lehetőséget, hogy a magyar nép az előrevivő, szükségszerű — országot és embert formáló — fejlődés útjára lépjen. Népünk most is, mint a nagy történelmi sorsfordulókon, magára eszmélt. Ügy léptünk a szabadság és a békés alkotó munka útjára, mint sokat megélt, újjászülető nemzet. Az út most sem volt mentes rögöktől. A célt azonban jól láttuk. Lenin tanítása, az orosz példa, a Szovjetunió lelkesítő példája segített bennünket. Tolbuchin és Obrazcov, Bikov és Gagarin, és az egész szovjet nép a leghűbb, legőszintébb barátunk, segítőtársunk lett. Segítettek bennünket az első hídverésben a Dunán, de a szocializmushoz vezető hídverés- ben is. A vologdai munkások, az ukrajnai kolhozparasztok, a szovjet értelmiség segítő szándéka és testvéri hozzájárulása munkánkhoz nem volt hiábavaló. Népünket az országépítő munkában pártunk vezette. A földért, a hatalomért, az újjáépítésért, az iskolákért, népünk felemelkedéséért,, a szocializmusért harcba hívó, lelkesítő szavára nemcsak a kommunisták áldozatkész és példamutató serege, hanem az egész ország lépett elő. A munkásosztály pártja a mindennapos harcokban és távlati célok meghatározásában is népünk biztos, állhatatos vezetőjének bizonyult. Sem a jobb- és baloldali nézetek, sem a hazai reakció és az imperializmus megújuló támadásai nem téríthették el feladatától: vezetni és szolgálni az osztályt, a népet, egészen az osztálynélküli társadalom, a kommunizmus megteremtéséig. A három évtizedre visszatekintő emlékezés tanulságos számunkra. A szemünk előtt — munkánk és harcunk eredményeként — változott a világ arculata, benne hazánk és városunk is. A korszakot, amelyben ma élünk, a haladó eszmék és törekvések térhódítása jellemzi. Korunk problémáinak megoldásában meghatározó szerepe van a béke és a szocializmus erőinek. A szocialista világrendszer nemcsak tagjai erejét és lehetőségeit sokszorozza meg, hanem forradalmasító hatása, börtönrácsokat széttördelő ereje az egész világon hat. Kuba és Mongólia, a KGST többi tagországa bizton számíthat egymásra. Erőforrásaink koordinált felhasználása, a tervcélok egyeztetése, a műszaki-tudományos, mindenirányú tapasztalatok kölcsönös hasznosítása: egy-egy erőteljes vonás formálódó korszakunkban. Ránk, a szocializmust építő országokra tekintenek a függetlenné vált, fejlődő országok. Társadalom-átalakító tevékenységük célját — ha eltérő módszerekkel is — ők is a szocializmusban látják. A tőke mai támadásai ellen vívott harcukban, a kibontakozó gazdasági válság közepette, az újfasiszta kalandorokkal szemben ránk támaszkodnak a fejlett tőkésországok munkáspártjai és dolgozó tömegei is. A szocializmus — szilárd társadalmi rend. dolgozók millióinak felemelkedését biztosító anyagi-technikai bázis, a szellemi értékek kibontakozását és felvirágzását jelentő valóság napjainkban. Követendő példa, járható út, az egész emberiség jövője. Még idehallatszik e rövid történelmi kor utáni, felszabadu- sunkat köszöntő díszsortűz a hősök tiszteletére, de népünk máris évszázadokkal felérő lépést tett előre. Munkánk, harcunk, személyes részvételünk történelmi hozzájárulás lett a magyar nép sorsához. Üj és megújuló gyárak, új városok, gazdag termést hozó nagyüzemi földtáblák és a boldog emberek jelentik ma Magyarországot. Rohamosan fejlődő, szépülő városunk ma ugyanúgy nem hasonlít tegnapjára, mint ahogy lakói, építői is megváltoztak. Munkásosztályunk, népünk — szerepének és erejének tudatában — a munkában a léptéket a feladatokhoz szabja. Ez növeli a lehetőségeket, gyorsítja az ütemet. A horizontot nem a múltbeli, kisemmizett proletár, hanem az öntudatos, szakmailag és politikailag művelt, jólétben élő, országépítő munkás látja be és növekvő igényekkel tágítja azt. / Küldetésünkhöz, szocializmust építő munkánkhoz való hozzájárulásunkat napjainkban mérte le — népünk egyetértésével és jóváhagyásával — pártunk XI. kongresszusa Valamennyiünk nevében szólt Kádár János elvtárs, s gondolatait, szavait, népünk akarata visszhangozza: „Szilárd elhatározással és egységben haladunk tovább előre, a szocializmus építésének útján, barátaink, testvéreink, a Szovjetunió, a szocialista népek oldalán. Ha ezt tesszük, akkor bizonyos, hogy a magyar népre eredményekben gazdag évek, évtizedek köszöntenek, a nemzetre szép jövendő vár.” /
