Déli Hírlap, 1975. március (7. évfolyam, 51-75. szám)
1975-03-26 / 72. szám
A DH várospolitikai fóruma Maliik a vakolat, csepeg az eresz A belváros „szegény rokon"? Homlokzatfelújítások A városfejlesztés érdekében végzendő társadalmi munkákról tárgyaltunk a közelmúltban a szerkesztőségben rendezett ankéton. Itt mondta el Székely László, a városi tanács elnökhelyettese, hogy a szűkén vett belváros, azaz a Széchenyi út, a Tanácsház tér, a Szemere és Kazinczy utca régi épületei meglehetősen szomorú képet mutatnak. Foghíjas a tető, csepeg a csatorna, mállik a homlokzatról a vakolat. Jó lenne, ha a tatarozásra fordítható összeget és építő- kapacitást megtoldanánk az idén az ilyen munkákra felkészült brigádok (kőművesek és más szakiparosok) vállalásaival is.-#• A Szemere utcai kereszteződésig jutottak annak a távfűtő vezetéknek az építői, amely ez új belvárosi lakótelepet látja majd el hőenergiával. Kél bolt a szanálandó negyedben flz egyiket lebontják, a másik egyelőre marad Csecsemőtejet is árusítanak Azt beszélik a Vörösmarty utcai sávház környékén: napokon belül lebontják a Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat és az AGROKONZUM Zöldfa utcai boltját. S ez azért is valószínűnek tűnik, mert a szanálások miatt a két bolt körül már egyetlen ép ház sem maradt. Mi lesz velünk, hol fogunk vásárolni? — kérdezték a környékbeliek. Erre a kérdésre kerestünk mi is választ. — A Zöldfa utca sarkán levő bolt napjai valóban meg vannak számlálva — mondták a Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalatnál. — A tanács kötelezett bennünket a bolt bezárására. Utoljára március 29- én tart nyitva, húsvét után már ki sem nyit. Az AGROKONZUM-nál viszont a lakókat vigasztaló választ kaptunk: — Az 504-es számú, Zöldfa utca melletti csemegepavilonunk bezárására eddig semmiféle utasítást nem kaptunk a tanácstól. Igaz, hogy az üzlet körül már mindent lebontottak, ám még így is sok lakos vásárol be ott. többek között a Vörösmarty utcai sávház többszáz lakója. A mi álláspontunk* (s minden bizonnyal így gondolkodnak a tanácsnál is, hiszen egyelőre szó sincs a bolt bezárásáról), hogy minél tovább nyitva kell tartani az 504-es boltot, biztosítva ezzel az építkezések ideje alatt is a környék lakóinak ellátását. A lakók felvetették azt is, hogy az élelmiszer kiskereskedelmi vállalat boltjának bezárása, lebontása miatt esetleg a Széchenyi útra, vagy az Ady-hídhoz kellene kijárniuk a csecsemőtejért, hiszen annak árusításával az AGROKONZUM nem foglalkozik. A vállalat osztály- vezetője ezzel kapcsolatban is megnyugtató választ adott: — Valóban nem foglalkoztunk eddig a csecsemőtej árusításával. Ha azonban a Miskolci Tejipari Vállalat és a tanács kereskedelmi osztálya ezt lehetővé teszi, szívesen teszünk eleget a kérésnek. Fél óra sem telt el, máris csengett a telefon szerkesztőségünkben, s kaptuk a hírt: az AGROKONZUM és a tejipari vállalat megegyeztek. Mi pedig a tanács kereskedelmi osztályán érdeklődtünk, ahol ezt a választ kaptuk: — Amennyiben az 504-es pavilonban a tejárusítás feltételei egyébként biztosítottak, semmi akadálya, hogy a bolt csecsemőtejet is forgalmazzon. A legrövidebb idő alatt értesítjük erről az AG- ROKONZUM-ot. Ny. I. Holdkőzet Bulgáriának Martin Hertz, az Egyesült Államok szófiai nagykövete a Bolgár Tudományos Akadémia vezetőjének ünnepélyes körülmények között átnyújtotta az amerikai kormány ajándékát: a holdkőzet egy darabját, valamint azt a bolgár zászlót, amelyet az ENSZ többi tagállamának nemzeti zászlajával együtt az Apolló ,—17 a Holdra vitt, majd visszahozta onnan. A “nagykövet egyben átadta Gerald Ford amerikai elnök Todor Zsiv- kovnak. a Bolgár Népköztársaság Államtanácsa elnökének címzett írásbeli üzenetét is. Valóban furcsa kép tárul a szemünk elé, ha összehasonlítjuk a történelmi városmag épületeit az új lakótelepeken levőkkel. A belváros toldozott foldozott ruhájú, szegény rokon benyomását kelti az utóbbiak mellett. Arról nem is beszélve, hogy a régi negyedekben élők lényegesen kevesebb komfortot élvezhetnek, mint például azok, akik házgyári lakásokban laknak. Ahhoz nincs elegendő pénze a városnak, hogy néhány éven belül eltüntesse a komfortbeli különbségeket és tömegesen újítson fel — kívül, belül — régi belvárosi épületeket. Annyit viszont valóban meg lehet és meg is kell tenni, hogy legalább a házak homlokzata, az üzletek portálja mutasson a város rangjához illő képet! A szakvélemény Dr. Horváth Béla városi főépítész vaskos szakvéleményt készített arról, hogyan célszerű végrehajtani a belvárosban a homlokza♦gft töáWAiai;' Mfifáferilii üzletek portáljait, a különböző reklámfeliratokat és az alkalmazandó színeket is. A szakvéleményt lapozgatva az ember első benyomása az, hogy óriási feladatról van szó. Am ha a homlokzatfelújítások kalkulált összegét, a 12 és fél milliót nézzük, akkor inkább így vetődik fel a kérdés: miért nem csinálták meg már évekkel ezelőtt, illetve miért nem gondoskodnak folyamatosan a szép utcakép megőrzéséről, hiszen a tanács költség- vetésében 12 és fél millió forint viszonylag kis összegnek számít. Ki segít ? Beszéltem a Miskolci Ingatlankezelő Vállalat főmérnökével, Csabay Lászlóval is. A tőle hallottak arról győztek meg, hogy nem any- nyira a pénzügyi lehetőségek, sokkal inkább a szakipari kapacitás szűkös volta szabja meg e munka ütemét. A főmérnök egyebek között elmondta, hogy nemrégiben a városi tanácson tárgyaltak az érdekeltek bevonásával arról, mely vállalatok, szövetkezetek segíthetnék az ingatlankezelő vállalat iparosait, hiszen ők maguk társadalmi munkát vállalva sem győzik a fel- ^elkéxtekegy sző-., vetkezetet is, ám az kereken visszautasította a tatarozásokban való részvételt. Maradt tehát az ingatlankezelő, a Miskolci Építőipari Vállalat és hozzájuk csatlakozik az idén a BÁÉV, mely vállalta a főposta épületének, illetve az ezzel szemben, a tér túloldalán levő banképületnek a külső felújítását. A határidő: máfus 1. De végül is mely épületeket csinosítják ki? Az ingatlankezelő tavaly a Tanácsház tér 3., 5„ 7. és 9. számú épületét tatarozta. Az idén ugyanezen a téren a 11—13. számú épület homlokzatát újítják fel, mégpedig úgy, hogy május 1-re eltűnjön az állványzat is a házak elől. Ugyancsak má- ‘ jus 1-re végzi el — felaján-1 lása szerint — a Miskolci Építőipari Vállalat a Széchenyi út 2. szám alatti épület tatarozását. A munka az ünnep után-f folytatódik és a Széchenyi út páratlan oldalán az ingatlankezelő, a pároson pedig a Miskolci Építőipari Vállalat emberei haladnak házról házra a Tanácsház tértől a Tiszai pályaudvar felé. Az építőipari vállalat a Sötétkapuig jut el, az ingatlankezelő pedig felújítja a Széchenyi út 11—13. számú épületet. Ez bizony nem sok, de mit lehet tenni, ha nem futja többre a vállalatok erejéből. Mit lehet tenni? Azt, amire cikkünk elején — Székely Lászlót idézve — már utaltunk: a tatarozásokhoz értő szakiparosokat fogl'al- koztató vállalatok sokat* tehetnek azért, hogy a felsoroltnál több belvárosi épület szépüljön meg az idén. Várják a társadalmi munkafelajánlásokat! BÉKÉS DEZSŐ Mérföldes bicikli Villanyt vezetnek a majorokba Az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat a kongresszusi munkaversenyt folytatva, az idén harminc termelőszövetkezet és állami gazdaság villamosítását vállalta Borsod, Heves és Nóg- rád megyében. A tizenegy- millió forintos beruházással azokba az új majorokba vezetik be a villanyt, ahol új szárító berendezéseket és korszerű állattartó telepeket szerelnek fel, illetve építenek. A középfeszültségű vezeték, valamint a transzformátorállomások helyének megválasztásával elért megtakarítások teszik lehetővé, hogy e vállalt feladatot elvégezzék. Villamos energiával látják el többek között a bód- vaszilasi, a karcsai, a mezőkövesdi Kossuth közös gazdaságot. A tsz-ek villamosítását tegnap megkezdték. Aki nekem azt mondja, hogy én szombaton délután fáradtan, álmosan — egyetlen magánlevél megírására képtelenül — biciklit kezdek szerelni, azt én őrültnek tartom. A dolgok logikája szerint őrültség is ez. Hiszen most kellene pótolni egy hét kialvatlanságát, azonkívül „kalapkúrát” terveztem, mert göthös vagyok. S még ha szép volna az idő... De kinn csípős böjti szelek fújnak. Ámbátor gondol-e arra a szegett szárnyú madár, hogy nem bírja majd a költözés hosszú útját? Ha csak lehet, ő is felemelkedik a többiekkel, mert úgy érzi, mennie kell. Jó lenne tudni, mennyi maradt meg bennünk az ösz- tönlényböl. Hogy nem Kevés, az biztos, mert íme máris kezemben a kerekek (a belsőket ki kell cserélni), s megyek fel a hetedikre. Eredetileg persze a pincében akartam szerelni, de ott legalább bokáig ér a víz. Furcsa, hogy most ez sem bosszant. Az úszó deszkadarabok közül kimentem a bicikliket. A kerekek kiemelése bámulatos gyor- * sasággal történik. Fenn a gumicserére is rájár a kezem. Valaha töltöttem egy nyarat kerékpárműszerész szolgálatában. Akárhogyan vesszük, ennek már legalább negyedszázada, de a kezem — ahogy a ráfot fogom, ahogyan a gumi peremét ráillesztem az abroncsra — most is őrzi a Miklós bácsi mozdulatait. Talán még szuszogni is úgy szuszogok, mint hajdan ő. Egy jó óra múlva két „felújított" kerékpár áll indulásra készen. A madár ugye nem kérdezi, hogy merre kell repülni. Mi is csak elindulunk a nagyobbik gyerekkel. S egyszerre kis utcákon járunk (az erdei vasút és a Diósgyőrre vivő közút közötti rész ez), ahol hosszúnyelű gallyá- zóval ritkítják az ágakat, égetik a kertek elszáradt gizgazát, ásnak, gereblyéznek. Minden mennyire ismerős. A hüvelyknyi tulipánok, a zöldellni kezdő pázsit, még a szélvédett helyen nyújtózkodó macskák is. A vízzel elárasztott pince, a lift, az önkiszolgáló boltok kosarai mind-mind nagyon távolinak tűnnek. Egyszerre akaratlanul is köszönni kezdek az embereknek, mint falun szokás ... S kezdem sajnálni az előttem, utánam kerekező leányomat, akit ez a sok pezs- dítő látvány semmire sem emlékeztethet. De éppen most megszólal: ide jártunk diót lopni. Először csodálkozom, pedig minden egyszerű. Most a vasúti sín mentén haladunk, a gyerek általános iskolája ide csak egy ugrás. A lopással kapcsolatban most illene valamit mondani. De hallgatok, sőt legbelül örülök annak, hogy az én gyerekem is tudja, mi az a gyümölcs-csenés. — Itt lesz majd egy kút, amott mérges a kutya ... Kiderül, hogy bérházban nevelkedett lányom — ki tudja mikor, hiszen annyiszor hagytuk egyedül kulccsal a nyakában — ugyanúgy bebarangolta, felfedezte lakóhelyének környékét, mint mi egykoron. Átadom a vezetést. Cél a Katiék ví- kendháza, vagyis Pereces és környéke. Tapossuk a pedált, s én nézem a kormányt markoló kezem. Kesztyűben „vezetek”, ez már az elpuhulás jele. Vajon apám viselt-e kesztyűt az alatt a tíz éb alatt, mikor mindennap tanítani indult ócska kunkori-szarvú biciklijével a távoli majorba? Csak a vedlett bőrkabátjára, fülvédőjére emlékszem, s arra a mozdulatra, ahogy zsebébe süllyeszti az uzsonnáját. Aztán mégiscsak sikerül felidéznem a kezét. S a kormányt fogó kezek között két gyereköklöt is. Ezek nyári biciklizések voltak. A vázon ültem, s kérdeztem, egyre kérdeztem. Apám meg meséit — úgy, ahogy nekem soha nem volt türelmem a gyerekekhez — törökről, tatárról, zabról, búzáról, akácvirágról, mákról, mákteáról, a méhekről, hangyákról. Mígnem elzsibbadt a lábam. Akkor megálltunk s én újra és újra levetettem a szandálomat, mert nem akartam elhinni, hogy nincs benne ezernyi szúrós valami... — Mélázunk, öreg — kiált rám a lányom a tisztességtudás minden jele nélr kül. — Nézd csak! Ott lóval szántanak. Csak 25 év van közöttünk. Gyerekkoromban én kiáltottam ilyen felfedezéssel: nézd csak, ott traktorral szántanak! Hirtelen szeretném megveregetni a biciklit. Csodálatos paripa ez. Egyetlen délután hová, hová nem elviszi az embert... (gyarmati!
