Déli Hírlap, 1973. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-05 / 30. szám

* Amikor más még csak felébred. Csúcsforgalom a miskolci állomáson. És az „Utas” előtt: egy féldeci ilyenkor jólesik. Piros, passz, mehet... De meddig mehet? Tokaj­tól Miskolcig nem hosszú az út. Különös valami: az utak hossza még ugyanazon a vo­naton sem egyforma. Rövi- debb annak, aki ül, aki he­lyet kap a hétfő reggeli sie­tésben. Még ennél is rövi- debb annak, aki... — Piros ulti! — Passz. Mehet. Következhet egy környe­zettanulmány. Az ablak mel­letti négy ülésen négy férfi. Kiszámíthatom: átlagos kere­setük háromezer forint kö­rül lehet. Bejárók. Minden reggel megtalálják egymást, az utazás a munkanap része. — Negyven száz, ulti! — Piros betű. Passz... — Abbahagytam. Három órát töltök az állomáson és a vonaton. ■ ■ A pénztárul szolgáló sap­kában hetven forint. — Néha bevadulunk — mondja — Egyszer négyszá­zat vesztettem. — Itt? — Itt. Négyen kártyáznak. Tilta­koznak a riport ellen. Aztán segítenek. Négy, negyvenéves­nél fiatalabb férfi napi idő­beosztását írom fel: három óra utazás, legalább félóra várakozás. Nyolc óra mun­ka. — A többi? — Olyan a bejáró mun­kás, mint az ütött alma. Kí­vül fényes, belül barna ... Köd van. Késik a vonat. két könyvet az elmúlt hó­napban. Ketten moziban is voltak. Egyszer. Életforma? A vonat takarí- tatlan. A fény csak a kár­tyához elég. — Mit lehetne csinálni? Mit javasolnának, hogy ne menjen kárba a napi négy óra? — Nem megy az kárba . . . — Játszunk ... A technikum? Már csak emlék, vagy álom. Az ulti legalább valóság. Az elfogott betű öröm. — Persze odabent is érzik rajtunk, hogy négykor kel­tünk ... — Olyan lesz az ember, mint a tapló... — Tud jobbat? Jói szerveznek a BVK-ban A NIM-ben miniszteri ér­tekezleten értékelték, hogyan hajtják végre a nehézipar­ban a Központi Bizottság 1971 decemberi, a vállalati szervezés javítására hozott határozatát. Az értekezleten többek között pozitív példa­ként említették a Borsodi Vegyikombinátot, ahol fi­gyelemreméltó sikerek szü­lettek az üzemszervezésben, a raktározás és az anyagmoz­gatás megszervezésében. A tárca vállalatainak a miniszteri értekezlet határo­zata alapján most 1975-ig szóló középtávú programot kell készíteniük. Ennek össz­hangban kell lennie a válla­lat negyedik ötéves tervével, a szakemberek létszámával és az anyagi erőforrásikkal. Árak, zárak A figyelmes újságolvasó a lapokban gyakran találkozhat olyan, hirdetésnek álcázott tájékoztatóval, amely kénytelen­kelletlen a fogyasztói árváltozásról ad hírt. A jól tájékozott olvasó azt is tudja, hogy a „változás” ebben az esetben egyet jelent az emelkedéssel. Éppen egyéves az a miniszteri rendelet, amely kötele­zővé teszi a tíz százaléknál nagyobb „változás” nyilvános közzétételét, A publikálás annak a vállalatnak a köteles­sége, amely az ilyen vagy olyan oknál fogva végrehajtott ármódosítást kezdeményezte. Csakhogy a lakatok és zárak áremelkedéséről szóló tájékoztatót mégsem a gyártó cég, az ELZETT Fémlemezipari Művek, hanem a FÉMVILL Keres­kedelmi Vállalat tette közzé. Hogy miért? Részint azért, mert az ELZETT ezt elmulasztotta, részint pedig azért, mert a tetemes növekedés láttán a nagykereskedelem kény­szer nélkül is kötelességének érezte ezt. Az egyszerű lakatok átlagosan 32 százalékkal, az egyszerű bútorzárak 36, a biztonsági zárak 44, a reteszzárak 21, a lakatreteszek 26 százalékkal kerülnek többe, mint korábban. A gyár a KGM jóváhagyásával növelte az árakat, miyel ezek a termékek veszteségesek voltak. A korrekció, végig­gyűrűzve a szokásos úton, végül is a fogyasztók körében kavart hullámokat. Mert ugyan mit is mondhatott az a vá­sárló. aki az előző nap kiszemelt 95 forintos, No 777 szá­mú cilinderes biztonsági zárat másnap már 112 forintért kaphatta meg? És mit mondhatott a pult mögött álló eladó, aki a „Miért?” kérdésre tétován tárta szét a karját, s leg­feljebb a termelői árak rendezéséről dünnyöghetett valamit. Félreértés ne essék, nem az ármechanizmust korszerűsítő — bár néha „zsebbe vágó” — korrekciók ellen protestá­lunk, hanem a korrekt, időbeni tájékoztatást kérjük számon. A lakatok ugyanis január tizedikétől kerülnek többe. A hir­detésnek álcázott, kötelező tájékoztató viszont csak február másodikén jelent meg; kissé megkésve, de annál nagyobb berzenkedést keltve a vásárlók körében. Persze, azt tudni kell, hogy az áremelkedés ellenére nem csökkent a vas­műszaki üzletek forgalma. A vásárló mélyebben nyúlt a pénztárcába, de tántoríthatatlanul kitartott elhatározása mel­lett: megvette a biztonsági zárat. Biztos, ami biztos. És az az egy biztos, hogy zárakra, lakatokra mindig szükség' lesz. B. I. I isslílják a kohógázt Még ebben az ötéves terv­időszakban elkészül az Ózdi Kohászati Üzemek új kohó- gáztisztító berendezése. A beruházás mintegy 100 műlió forintos költségét a Borsod megyei Tanács (15 millió fo­rintot ad e célra) és az ÖKÜ biztosítja. Az új berendezés segítségével a jelenlegi évi 12 ezer tonnányi porszennye­ződés 1300 tonnára csökken. Ugyanakkor ötödére csökken az ózdiakat szinte mérgező szénmonoxid. Fácánra, őzre vadásztak Gondolom, hogy jó mun­kások is. Tudják, ismerik a szakmát, még az sem baj, hogy a hajnali köd miatt késik a vonat. Nézem a sapkát. A négy férfi lenne a riportalany, de ők sohase mesélnék el ne­kem a sapkát. A sapka a pénztár. — Hány éve jár? — Hetedik. — Tokajból? — A vasgyárba. Teljes élet. Az életrajz a korunk. Gyerekkor, pályavá­lasztás, szakma. Állás. Dühö­— Meg lehet szokni... — Kártya? — Is. Telik az idő. A vonat hamar megtelik. Sokan áűnak. A szerencsé- sebbje úgy áll, hogy lássa a lapokat. — Ha elvégeztem volna a technikumot... — Napi négy óránk megy el. — Nem is az a baj. Bele­szokunk. Egy idő után már hiányozna az út... ■ ■ — Piros passz. Mehet;.. • Együtt száll unk le. A nyertes fizet egy kört az Utasban. Aztán még egy kört fizet a másik. A vűlamoshoz viszont úgy állunk oda, mint akiknek most kezdődik a nap. — Piros passz. Mehet... Meddig mehet? BARTHA GABOR Véradó hét az LKVl-ben Holnaptól véradó hetet ren­deznek a Lenin Kohászati Müvek üzemeiben. A vas­gyári dolgozók az Országos Béketanács és a Magyar Vö­röskereszt felhívására vérü­ket a vietnami sebesültek megsegítésére ajánlják fel. Az apróvadakban gazdag Csongrád megyében tegnap már csak fácánra és őzre lőt­tek a vadászok. A tapsifüle­seket futni hagyták, január végével az élő befogásuk is befejeződött. Mégpedig re­korderedménnyel : 9000 nyűi került befogóhálókba. Az eddigi tapasztalatok sze­rint ugyancsak kedvezőnek ígérkezik a „íácánmérleg’', AKÉKSZEGFŰ sen felrótt kicsi pénz, szere­lem, házasság és egy gye­rek. Igény? — Számolja ki. Hajnalban elindulok. Este van, mire ha­zaérek. Beiratkoztam a tech­nikumba. Azt mondtam, hogy amíg utazok, addig me;. ulom, amit kell. Tízfilléres ulti. Unaloműző. Fizetésnapok környékén pénzre megy. Nagyobb pénz­re. Ügy rakják a lapot, mint­akik unják. És unják is. — Valamit csinálni kell... — Tök. Negyven száz ... A tízezredik tök negyven száz. Négyen olvasnak egy napilapot. Négyen olvastak * Érkezők. Néhányon a naponta erre járó, százezer ember közül... (Vadas Zsuzsa felvételei) Tél még nem is volt, de azért örülünk a tavasz korai hirnökének — egy csokor hó­virág csábított be az üzletbe. A pult fölött belátni a „szentélybe”, abba a kis helyiség­be, ahol az üzlet eladói előkészítik, csoma­golják a virágokat. Most éppen néhány szál kék szegfűt. Kék szegfűt? — Vannak, akik ilyet rendelnek. Persze nem igazi ez, a fehéret festjük be, hintö-t porba kevert kékkel. Simogatni, szagolgatni nem tanácsos, de keresik — világosít fel a szegfüpingáló hölgy. A tavaszt váró erdők üzenete: hóvirág és ez a mesterségesen színezett, hintőpor illatú valami. Mert a kék szegfű már nem virág, legközelebbi rokonai azok a harsogó színű műanyag borzalmak, amiket egyesek haj­landók vázába tenni, mondván: szebb, mint az igazi és nem hervad. Arról, azt hiszem, nem is érdemes vitat­kozni, hogy melyik a szebb, az eredeti-e vagy a csinált. A műanyag virág — csak­úgy, mint a kékre festett szegfű — giccs a javából. És nincs szomorúbb, mint amikor a természeten vesznek ily módon erőszakot, amikor a természet egy darabját formálja hazug kacattá az ember. És nemcsak az élő virágokkal követjük ezt el. Természetbarátok panaszolják, hogy a méltán világhírű borsodi cseppköbarlan- gok csodáit letördelik és ingyen szuvenír­ként hazaviszik magukkal a kirándulók. Otthon aztán betonba ágyazzák, szobadísz­nek használják a pompás cseppköalakzato- kat. Mások preparált ragadozómadarakkal ejtik ámulatba vendégeiket. Kitömött, üveg- szemű héják, vércsék gyűjtik a port az elö- szobafogas fölött, múmia-állapotukban is vádolva gazdájukat, aki még csak nem is vadásztrófeaként dicsekszik velük: boltban vásárolta a preparátumokat. És ha a kék szegfűre csak azt mondtam, giccs, a szobadísznek használt cseppkövek­ről, madármúmiákról már azt is el kell mondanom, hogy corpus delictik lehetnek a perben, mely a természet pusztítói ellen folyik. Törvény védi természeti kincseinket, s ezek közé tartoznak a sok-sok évezred alatt kialakult, pótolhatatlan cseppkövek, csakúgy, mint a riasztóan fogyatkozó ra­gadozó- és más madarak. Új nemzeti parkunkról, a Hortobágyról szólva, tegnap este a televízióban elmondta az Országos Természetvédelmi Hivatal ve­zetője, hogy a puszta egy részét elzárják a vendégek elöl. Itt fészkelnek ugyanis azok a madárfajok, melyeknek tojásait üzletsze­rűen gyűjtögetik, s árusítják — gyakran kül­földre csempészve — a turistának álcázott természetpusztitók. Vajon hány miskolcinak jutott eszébe a képernyő előtt ülve, hogy ugyanazok a madarak, melyek védelmében az intézkedés született, ott lógnak kitömve a város egyik állatkereskedésének kirakatá­ban? Ott lóghatnak, mert egyelőre csak a törvényt kell elkerülnie annak, aki ilyen madarat elejt, preparál, árusít, vásárol. A közvélemény ítéletével még nem kell szem­benéznie. Még nem kell, vagy már nem kell? Még nem kell, mert a természet vé­delmét szolgáló törvények még nem váltak belső erkölcsi törvényeinkké, s már nem kell, mert sajnálatos módon elveszítettük azt a bensőséges kapcsolatot a természettel, mely évezredeken keresztül megóvta az em­bert a felesleges pusztítástól. A kék szegfű arra figyelmeztet bennünket, hogy a természet védelmét csak úgy szol­gálhatjuk eredményesen, ha a szigorú tör­vények mellett az ember egészséges szép­érzékére, a fák, virágok, hegyek, állatok, tiszta vizű folyók iránt táplált szeretetére apellálunk. Talán merész következtetés, de szerintem ugyanazok engedik habozás nél­kül az élőlények millióit dajkáló s az em­bernek felüdülést nyújtó folyókba a szeny- nyet, mérget, akik hajlandók preparált vi­rággal és madármúmiákkal díszíteni ottho­nukat. BÉKÉS DEZSŐ főleg azért, mert tavaly nyá­ron Csongrádban legalább 30 000 fácáncsibét keltettek és eneedtek szabadon a me­zőkön. Az őzjárta körzetekben ezen a vasárnapon is úgyne­vezett selejtező vadászatot folytattak, természetesen nemcsak őzek és fácánok, hanem dúvadak is jelentős számban kerültek puskavég­re. Hajdúsági farsang A rendezvénysorozat kap­csán sok eseményre került sor tegnap Debrecenben és a megye városaiban, községei­ben. Debrecenben a város nagy költőjére, Csokonaira emlékeztek. Irodalmi sétát rendeztek; az érdeklődők föl­keresték Csokonai szülőha­zát. síremlékét, megtekintet­ték a református kollégiumot, a Déri Múzeumot. Hajdúszo­boszlón irodalmi műsort ren­deztek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom