Déli Hírlap, 1970. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-07 / 32. szám

Négy nap Trinyecben Hazaérkezett Csehszlová­kiából az a húsztagú mun- kásör-delegáció, amely a trinyeci vaskombinát népi milíciájának meghívására 4 napot töltött a „vasváros­ban". A Kállai László, megyei munkásőrparancsnok vezet­te küldöttség a trinyeci népi milicisták januári látogatását viszonozta Ivetr alatt az utánoótlás Amíg a tavasz beköszönt, üvegházakban tartják a gya­korlati képzést a Miskolci Kertészeti Vállalat száz ipari tanulója számára. Másod- és harmadévesekből csak egy. elsősökből viszont már két osztály tanul és dolgozik a vállalatnál. A hétfőn megnyitott pályaválasztási íci- állitásnak mindennap sok látogatója akad; főként hetedikesek, nyolcadikosok keresik fel. De eljönnek ide a szülők is, hogy köny- nyebben eligazíthassák o szakmaválasztás előtt áUó gyermekeiket. (Ágotha felv.) öregeink megnyugtatására A kihordásos ebédtől az új otthonig Dömper helyett billenős kocsik Kikérik maguknak Az országos lapok és főleg a rádió jóvoltából az egész ország figyelemmel kíséri a budapesti Déli pályaudyar bőví­tésével kapcsolatos vitát. Talán nem tévedünk, ha azt állít­juk, hogy az érdeklődés hullámai már egy kicsit túl is csap­tak az alapkérdésen: a Vérmező egy darabkájának feláldozá­sával bővítsék a Délit, vagy fejlesszék inkább a Kelenföldi pályaudvart? A hozzászólásokból ugyanis egyre gyakrabban csendül ki egy másik kérdés: vajon odafigyelnek-e eléggé a közvélemény hangjára, azok, akik sokakat érintő városfej­lesztési, vagy egyéb témákban döntenek? Sajnos, nem mindig. Gyakran sértődött hallgatásba bur­kolóznak, esetleg rideg, elutasító nyilatkozattal próbálnak gá­tat vetni a sok ezer forrásból buzgó közérdeklődés, segíteni akarás elé. Főleg, ha a sokak véleményét tolmácsoló újság­cikk, vagy rádiókommentár nem egészen az ő szájuk íze sze­rint való, azaz bírál. És ezek után evezzünk vissza szőkébb hazánk vizeire, em­lítsünk példákat Miskolcról, rtiég közelebbről a Déli Hirlap tá­rából. A közvélemény — tapasztalatunk szerint — leggyak­rabban akkor fogalmazódik panaszos levéllé, szóbeli bejelen­téssé, amikor az illetékesek mulasztása nyomán sérelmes hely­zetbe kerül egy kisebb, vagy nagyobb kollektíva. Nemrégiben a közlekedési vállalat dolgozói panaszkodtak lapunk munka­társának: baj van a vállalatnál az üzemi demokráciával. Szá­mos vásárló — az árdrágítások ellen szólván — megemlítette: mióta műanyag tálkában adják, drágább a büfében a kocso­nya. Legutóbb pedig az egyik Szentpéteri kapui bérház lakói fordulnak szerkesztőségünkhöz SOS-jelzéssel: elöntéssel fenye­geti őket a víz, s a MIK nem intézkedik. Kötelességszerűen nyilvánosságot adtunk a jogos panaszok­nak. Mielőtt azonban intézkedtek volna az illetékesek, már jelezték szerkesztőségünknek: nem tetszik nekik a bírálat. S ezek sajnos, nem egyedi példák. Ügy látszik, divatba jött a „bírálat bírálata”. Egyre-másra kapjuk a sértődött, vagy fe­nyegető hangú „kikérjük magunknak”! — válaszokat. De mit kémek ki maguknak tulajdonképpen a szóban forgó vezetők? Az újságcikket? Dehogy! A cikk ugyanis — ha meg­alapozott — sokak véleményét hordozza. Tulajdonképpen a közvélemény elől zárkózik el tehát a gyorsan felháborodó ve­zető. A közvélemény elől, mely — szándékunknak megfele­lően — egyre éberebb, akár a budapesti Déli pályaudvar át­építéséről, akár egy miskolci vállalat nyilvánvaló mulasztá­sáról, esetleg üzleti ügyeskedéséről van szó. BÉKÉS DEZSŐ .. ■■■ i ii «I Lapunk január 26-i szá­mában írtunk arról, hogy mi­lyen segítséget ad a Miskolci I. kerületi Tanács a rászoruló öregeknek. Cikkünkre sok le­velet kaptunk, és ezekkel fel­kerestük Kammel Lajosnét. az I. kerületi Tanács vb-el- nökét. Kik kedvesebbek ? Először a József Attila ut­cai öregek levelét mutattuk: tyA kerületben kétféle gyer­mekként tartják számon az öregeket: édesként a Kölcsey utcaiakat és mostohákként bennünket... Mi csak ebé­det kapunk, a Kölcsey ut­caiaknak pedig mindenük megvan...” Kammel Lajosné megle­pődve válaszolta: — Nincs itt szó édes- és mostohagyermekekről, hiszen mi valamennyi öregünknek igyekszünk maximális támo­gatást nyújtani. A József At. tila utcában azonban nincs annyi rászoruló, hogy ott ön­álló napközi otthon létesítése indokolt volna. Ezért csupán a kihordásos ebédet biztosí­tottuk: 22 idős ember rend­szeresen meg is kapja ezt. In. gyen. Legszebb p a városban — Sajnos, a tanácsnak sincs annyi pénze, hogy egy kerületen belül több napkö­zi otthont is létesítsen — folytatta az elnökasszony. — Az első kerület így sem pa­naszkodhat: itt van a város legszebb napközije. Térítés- mentesen reggelizik, ebédel itt 62 öregünk. Sőt: ingyen mosnak, vasai­nak, varrnak rájuk. Két gon­dozónő még a lakásaikba is eljár takarítani, s elintézi hi­vatalos ügyeiket A napközi­ben hetente háromszor min­den öreg megfürödhet Egy éve ugyanis teljesen össz­komfortos épületté alakítot­ták át a Kölcsey utcai házat Az építkezésen társadalmi munkát végzett a tanács KISZ-saervezete is. A szép, modern berendezés pedig a tanácson kívül 12 patronáló vállalatnak is köszönhető. Szórakozás? A régi televíziót alig egy hónapja cserélték ki újra, nagy képernyősre. Aki­nek kedve van, villanyvarró- gépen varrogathat Jó időben a kert nyugágyaiban pihen­hetnek, vagy kirándulni jár­nak. A Lenin Kohászati Mű­vek bármikor készséggel oda­adja nekik az autóbuszát Voltak már a meleg vizű Zsó- ri-fürdőben, bejárták me­gyénk több szép vidékét. Az idén külföldi utat tervez­nek ... Mikor emelik a segélyt? Korábbi cikkünkben arról is szó volt, hogy a tanács évről évre felemeli az öre­gek szociális segélyét — Tényekkel bizonyítha­tunk — jelentette ki az el­nökasszony. — A rendkívüli segélyben részesülők tavaly­A betegek Tetránt kapnak Népes családok — illega Utasban \ A becslések szerint körül­belül 2500 méhcsaládot tar­tanak városunk méhészei. Az adat azért hozzávetőleges, mert sokan — a szabályokat megszegve — nem jelentik be méheiket. Ez pedig igen nagy veszélyt jelent, mert egy ellenőrizetlen család megbetegedése kipusztíthatja az egész állományt, sőt, a vándorméhek az egész or­szágban elterjeszthetik a fer­tőző kórt. Az idejében fel­fedezett méh-betegségek egy része egyébként gyógyítható — például TetránnaL Házi vizsga az Autóklubban előtt például még csők 240 forintot, tavaly pedig már átlagosan 490 forintot kap­hattak. Rajtuk kívül még 307 öregünk rendszeresen, havonta kap segélyt, amely­nek összegét most januárban a tavalyi 300 forintról 350 forintra emeltük. És már el­döntöttük: néhány hónapon belül újabb emelésre kerül­het sor. Csak aki akar... Égy következő levél írója „azt hallotta”, hogy az öre­geknek külön házat építenek és odaköltöztetik őket. Akár akarják, akár nem. Ez az ag­godalom már mosolygásra ad okot, hiszen a híresztelésből csak annyi igaz, hogy ősszel valóban megnyílik Miskolcon egy szép, új létesítmény. 470 idős ember számára nyújt majd kényelmes, második ott­hont. Akik teljes ellátást, gondozást igényelnek, máris jelentkezhetnek ide a tanács­nál. Ha akarnak. (ruttkay) A Miskolci Mélyépítő Vál­lalat 10—15 régebbi típusú dömperét eladásra kínálta fel a napokban. Helyettük több D-típusú billenős IFA és Csepel teherautókkal egé­szíti ki gépjárműparkját. Az egységes típusú járműparkot ugyanis egyszerűbben tudják alkatrésszel ellátni. A Béke téri piacra az utób­bi hat nap alatt ismét kevés baromfi érkezett, s különös módon most az őstermelők hoztak jóval kevesebbet, mint a múlt héten. A tyúk ára nem változott, de a csirke kilóját már csak 27 forinttól adják. Ezzel Vasárnap délelőtt harminc klubtag gépkocsiját ellenőr­zik az Autóklubban. A házi vizsgákon „kiszűrik” az au­szemben .tovább emelkedett a tojáskínálat és a heti fel­hozatal máig meghaladta a 120 ezer darabot. A tojás ára 1,50—1,70-re csökkent. Zöldáruból a kínálat to­vábbra is jóval meghaladja a keresletet. Ennek megfelelő­en a vegyes zöldség, vala­tók hibáit, így a tulajdtouo- sok jobban fel tudnak ké­szülni a kötelező ellenőrzé­sekre. mint a retek kilója 3—5 fo­rint, a fejes káposztát 2,00— 8, a karalábét 2—4 forintért adják. Legszembetűnőbben a kelkáposzta ára változott: a hét végén már csak 5—8 fo­rintért lehetett kapni. Emel­kedett a sóska ára is, kilója 125 forint. A paraj változat­lanul 28—30 forintba kerül, 5—8 forint a vöröshagyma ára, 60 forintot kémek a pa­radicsomért, kilónként 30 fo­rintért kínálják a karfiolt. Fejes salátát 4, illetve 9 fo­rintért csak két helyen árul­nak. Burgonyából a héten Wi mázsa érkezett, ára néhol el­érte a 3,50-et, míg a gyer­mekek kedvencét, a sütőtö­köt kilónként 4 forintért ad­ják. A gyümölcsök közül a szőlő kilója 40 forintba ke­rül, a jó minőségű alma ára 4—6 forint között változik. Minden rendben — Jenő, rögtön vissza kell fordulnunk. Bekapcsolva felejtet­tem a vasalót. — Nyugodj meg, nem szükséges visszatér­nünk — feleli nyuga­lommal a fér). — Hogyhogy nem? És ha tűzvész kelet­kezik? — Lehetetlen. Én nyitva felejtettem a vízcsapot a fürdőszo­bában. Utazni jó! Heringek módjára szorongtunk a Lilla­füred Expressz peron­ján. Szerencsére nem csak szorongtunk és dideregtünk, hanem olykor nevettünk is. Indulás után egy perccel mindenki ké­nyelembe helyezte magát. Ki a mosdó­fülkét foglalta le, s örvendezett, hogy ha áll is, de legalább me­legben, ki annak örült, hogy ha ki is nyílna a peronajtó, ta­lán nem esik ki, mert adatott neki egy ka­paszkodó. Egy hölgy és a férje egyszerűen keresztülnézett raj­tunk: nekik ülőhely jutott — a bőröndjü­kön. Nem sokáig élvez­hették azonban ké­nyelmüket. Kaján mo­sollyal tört magának utat a folyosó felől egy nénike, ama bi­zonyos helyiség felé, amelynek elérése ér­dekében — ő mondta — akár a testünkön is keresztülgázol. Így aztán a bőröndök sem jelenthettek aka­dályt. Később egy kis­fiú ezt ügyesebben oldotta meg: a lábak között bújt át. Gödöl­lőnél egy óriási ba- juszú, csizmás bácsi­kán volt a sor, akinek megmentése érdeké­ben egyik lelkes úti­társunk csakhamar mentőexpedíciót akart szervezni. Kiderült azonban, hogy nincs rá szükség, mert az ajtó előtt álló hosszú hajú siheder egyszer­re csak megszólalt: — Halkabban nem lehet..z?! — Mire az öreg: — No nem, majd visszatartom! Halla­ná, Sóstón hogy szól! A juhaim táncra per­dülnek tőle... Egy kofakinézetü asszonyság azt aján­lotta, ezentúl szed­jünk háborgatási pénzt. Ezen, a hideg­től és fáradtságtól már nevetni sem tud­tunk. Aztán mégis ki­tört a kacagás, mert Hort-Csánynál egy másik néni megje­gyezte: — De jó volna egy dinnye! — Minek? — kér­deztük. — Hogy aztán mi is rohangáljunk? — Nem megenni — válaszolta. — Ráülni... Így utazgattunk szépen, mígnem jött a kalauz. — Kérem a jegye­ket! — harsogta, s há­romszor körbefordult, hogy némi helyet csi­náljon magának. Az ívet azonban rosszul számolta ki, s az utol­só fordulatnál bele- pottyant a bőröndön ülő házaspár ölébe. Mikor Miskolcra ér­tünk, s végre kiszáll­hattunk az álomex- presszböl, udvariasan előre engedtünk egy idős nénikét, aki egész úton szótlanul lapult az ablak mellett. Most sem szólt egy szót sem, csak leszáll- ván — elgémberedett lábai felmondták a szolgálatot — térdre- esett a járdán. Egyik kreolbőrű útitársunk félreérthette a hely­zetet, mert néhány keresetlen kifejezés­sel, emígyen szömyüL ködött: — Dikmánd, még hálálkodik! Inkább menjen, írja be a pa­naszkönyvbe, hogy nem fütik a peront, meg a kocsik közötti átjárókat... (nyikes) Kevés a baromfi, drágult a kelkáposzta

Next

/
Oldalképek
Tartalom