Déli Hírlap, 1969. december (1. évfolyam, 78-102. szám)
1969-12-03 / 80. szám
\ \ A fényképen: romok, repülőbomba és egy fiatalember A város tűssserésse Egy jó étvágyú kis miskolci a legifjabbak közül, aki a város felszabadulásának 25. jubileumát vallhatja majd születési évéül. (Ágotha Tibor felvétele) Országos grafikai biennálé A telt az első, a szó a masuuitt Emlékidézőben Nógrádi Sándornál Rossz éjszakája volt. Nem mondja, de tudom: ágyban kellett volna maradnia. A hegyre rátelepszik a felhő, nehezebb a légzés mint máskor, s a csontokat hideg erdei telek fájdalma hasogatja. A falon egyszerű kis fakeretben megsárgult, régi amatőrfelvétel függ. A képen látható romok között tűzoltóegyenruhás fiatalember térdel egy hatalmas repülőbomba mellett. Huszonöt évvel ezelőtt készült fotó. A fel nem robbant gránát — Mén 1942-ben Pesten tanultam ki a tűzszerészséget. Nem bántam meg, még tűzoltó voltam, amikor megszerettem az embereken való segítést — mondja Bikki Imre nyugalmazott tűzszerész, akit Bacsó Béla utcai otthonában kerestünk fel, hogy mondja el, miképpen sikerült Miskolcon a felszabadulás után begyűjteni és megsemmisíteni a háború folyamán felgyülemlett robbanóanyagokat. 1944 végén Miskolc területén százával hevertek a fel nem robbant aknák és gránátok. A város parancsnoka, Szilicin őrnagy személyesen bízta meg Bikki Imrét a város tűzmentesítésének vezetésével. — Először a legfontosabb utakat tisztítottuk meg. A legveszélyesebb pontok a Martin-telep és az Avas-alji részek voltak. A németek itt széles aknamezőket telepítettek. A személyvonatok, a vasúti vonalszakaszok és szolgálati helyek tisztasága érdekében indított mozgalmat a vasutasok körében a MÁV Miskolci Igazgatóságának vöröskeresztes alapszervezete. A tisztasági versenyt Miskolc és hazánk felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére hir„Tűzszerészeink 23 tonna robbanóanyagot gyűjtöttek be Miskolc városban és a környékről” — írták a korabeli napilapok. — A legnehezebb munkával Diósgyőrben találkoztam. Egy fel nem robbant gránátot csak úgy lehetett megsemmisíteni, hogy egy másikkal megdobtam. Kettő csütörtököt mondott, a harmadik pedig későn robbant és egy szilánkot kaptam belőle — emlékezik. — A legveszélyesebbek azonban az időzített, késleltetett gyújtású repülőbombák voltak. Ezek nagyon sokszor megizzasztották. Gyutacs a zsebben — Mindig nyugodt ember voltam ... Félni, persze hogy féltem. •Ki nem félt volna?! ... Mindig egy gyutacsot hordtam a zsebemben, hogyha valami baj történne velem, nehogy nyomorékan maradjak életben... A felesége biztatja, hogy ezt is mondja el: — Tetszik tudni, ezért akkor millpengőben fizettek ki, és abból még egy birgerlire sem tellett. dették, ezért már december 4-én megkezdik a szerelvények, pályaudvarok és irodák csinosítását. A MÁV- dolgozók mozgalmi eredményeit 1970. április 4-én értékelik, és a legjobbakat július második vasárnapján — a 20. vasutasnapon — jutalmazzák. December hetedikén nyitják meg a Miskolci Galériában az ötödik országos grafikai biennálét. A Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Tanács, a Magyar Képzőművészek Szövetségének területi szervezete és a Miskolc városi Tanács rendezésében sorra kerülő biennálén dr. Fekete László, a városi tanács vb-elnöke mond megnyitó beszédet. A kiállítást Miskolc felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából rendezik, és az ünnepi program jelentős eseményeként tartják számon. Nagyon bántja, hogy nem utazhat Miskolcra. Pedig mindent tud a mai városról. A Lenin Kohászati Művekről, a Kilián-lakótelepről és Miskolc képzőművészeti életéről úgy beszél, mintha itt élne közöttünk. De azért jó lenne hallani most, a nagy ünnepen, a vasasok kórusát... Mikor először látta színpadon a kemény, s valami nagy belső örömtől fénylő munkásarcokat, még nem volt mit enni, akkor élesztgették a kohók tüzét, s ő arról beszélt Vorosilov' marsallnak, hogy rövidesen lerakják a felszaggatott síneket. A vasutasok! A vasutasokat ki ne felejtse. Talán az egész háború folyamán nem volt lehangolóbb látvány, mint a kihűlt és megsérült mozdonyok... * A Kommunista Párt Északmagyarországi területi titkárát egyszer kohászok keresték fel. Sápadtak, soványok voltak, azt mondták: sztrájkolhatnánk, mert nincs mit enni. Mi dolgozunk. De mit gondol, Nógrádi elvtárs, meddig bírjuk? A három volt partizán: Nógrádi, Markovits és Papp Béla egymásra néztek; talán a harc is könnyebb volt ennél. Az osztag szlovák, román, orosz és magyar legényei alig értették egymás nyelvét, de a havas erdőkben, szakadékok mélyén nem is volt szükség magyarázatra... „Most a helyzet lő ránk” — mot>dta valamelyikük. Mikor az első vagon krumpli befutott Szabolcsból, úgy fogadták, mint ahogy ma magasrangú vendéget szokás. Ott osztották szét a gyár udvarán, s úgy, hogy jusson mindenkinek, mint ahogy a bibliai kenyér, bői jutott. A diósgyőri munkásokat nem jelszavakkal, cifra beszéddel állították a párt mellé. A tett az első, a szó a második. A tettek pedig mindenkivel megérttették, hogy nem kell tovább félni. Mert a háború után — ezt ma már szerencsére sokan nem értik — féltek az emberek. * Az erős kávé után elgondolkodik. S én nem merem megtörni a csendet. — Tudja, a Kádár-nyilatkozat sok mindent eszembe juttatott az este. Azt mondják, hogy a második könyvem (Oj történet kezdődött! merész, bátor hangú írás. Mi a bátorság abban, ha kommunistaként nyitott szemmel jár, s önállóan gondolkodik az ember? Erre tanítottak legelőször. Mégsem csináltunk mindent, s mindig jól. Nagyon sokat várok a fiataloktól. A háború után Miskolcon is sok volt az elhagyott, szülőjét vesztett gyermek. Mennyi gondot okoztak! Akkor a szállás és az étel volt a legtöbb, amit adhattunk. Most már minden ifjúnak világosan kell ismernie az új nemzedék történelmi szerepét. Egy megújuló városban ez nagyon fontos. Egyébként sok jót olvasok magukról, és gratulálok' Ízes, kicsit tán palócos magyarsággal beszél. Az illegális Kossuth-adó hallgatói talán még emlékeznek erre a hangra... Mikor kikísér, elfeledkezik a szép faragású botról mely mostanság mindig a keze- ügyében van... GYARMATI BÉLA Akció a senki földjén SZÁNTÓ ISTVÁN Tiszta vonatok — Tetszhalál ez csak! Meglásd, elmúlt a három nap és szép lassan életre kel minden — felelte örökvidám munkatársam. Nagy volt az örömünk, amikor kis műhelyünket, a martinacélmű javítóüzemét épen találtuk. Elfogódottsággal léptünk be több munkatársunkkal együtt, akikkel az úton találkoztunk. Szemügyre vettük a berendezést: kovácsok a gőzkalapácsot, lakatosok a satut, fúrógépet, mi esztergályosok az eszterga- és marógépet. Előkutattuk a különböző rejtekhelyekből a szerszámainkat, megtisztítottuk, helyére raktuk, majd a gépeket itattuk meg olajjal. A kovácsok az üllő körül álldogáltak és az elmúlt hetek nem mindennapi eseményeit beszélték meg. — De a front ugyancsak megugrott tegnapelőtt! Már alig hallatszik a „zeneszó”! — mondta az egyik. — Pedig már vasárnap azt hittem; visszajön a német! Az orosz egész a Bed^gvölgyig engedte őket, azután össztűz! Mind ottvesztek! — így a másik. Az öreg szemüveges ko- x'ácsmester, Ocsenás bácsi odaszólt az egyik segednek: — Szerezz valahol kokszot! Míg a segéd odavolt, aprófát vágott, s mikor a segéd a koksszal megtért, begyújtotta a ko- vácstüzet. A lábpedállal működésbe hozta a ventillátort, s egyszerre rég hallott kellemes zsongás töltötte be a műhelyt. Az izzó kokszba vasdarabot ágyazott, s hevíteni kezdte a hideg vasat, miközben a tűz fénye vörösre festette az arcát. Mikor cseresznyevörösre izzóit, egy laposfogóval kivette a fűzből. félre tolta a kovácsokat az útból, az üllőre tette, s odaszólt az egyik segédnek: — No, ne tátsd a szád. gyorsan ráverni! Tóth Pali készséoesen fogadott szót, erőteljes ütésekkel vert rá. — Mi lesz abból, János bátyám? — kérdeztük többen, mert már akkor körülállták az üllőt, mint az újjászülető munka bölcsőjét. — Majd meglátjátok! — felelte kurtán és melegített, nyújtott, kalapált, pár szavas utasításokat adott segédjének, s kis idő múlva kialakult a végleges forma: egy ovális tábla, a széleken levélindákkal gazdagon stilizálva. Az öreg kovácsmester önfeledten dolgozott s kalapácsütései visszaadták a műhely életét Nem árulta el, mit készít, ezzel is fokozta az érdeklődést. Pár perc alatt remekmű született. Alkotója általa fejezte ki újjászülető munkakedvéi, s elűzte vele az elmúlt hetek átkos tétlenségét. Még szöveget is vésett a tábla sima mezejére, majd két kampósszög- gel kitűzte kovácsolt műremekét a kovács- lűz melletti kormos falra. __Érdeklődve vettük szemügyre a gyásztáblát, melyen a következő vésett szöveget olvashattuk: „SEMMITTEVÉS — béke poraira!” Kereszt helyett egy ötágú csillagot vésett beléje, kicsit kezdetleges szabálytalansággal. Valamennyien elismeréssel adóztunk a műnek, egészségeset nevettünk „halottunk" gyásztáblája előtt, s miután a művezető is megjött, felszabadult jókedvvel láttunk munkához. Hazafelé menet már tiszta volt az ég, pipázni kezdtek a kémények, s innen-onnan csengő kalapácsütések dallama űzte el a gyár álmát. KPISTON BÉLA Miskolc, III., Wesselényi utca 42 Akkor, 1944. december 2-án, Diósgyőr a majláti fűrésztelepig már felszabadult. A németek frontvonala az alsó-papírgyárnál húzódott, aknászaik az Ostor-tetőn és a Barát-hegyen fészkelték be magukat. Onnan próbálták fékezni a szovjet egységek támadásának iramát, még ha tudták is, hogy reménytelen a helyzetük. Igazolódott, amit két héttel előbb, a Bükkön túl, az egyik szovjet parancsnok a hányatott életű Endrész János kőművessegédnek mondott, aki átszökött a felszabadítókhoz, s a soraikban járőr- szolgálatot teljesített: „A nyemci most már úgy táncol, ahogy mi muzsikálunk.” Ám az irháját mentő ordas természetéhez tartozik. hogy lompos tánchoz hasonló menekülése közben vissza-visz- szavicsorít, s ha teheti, pusztít akkor is ... A köd és a hegyek védelmében ott vicsorított a halál, láthatatlanul. Aki ismerte e helyzetet. s értett valamit a frontharc módozataihoz, tudta: itt, a peremváros e táján folvtató- dik a szovjet muzsika, s amott, a futóárkokban, a hegytetőkön járja megint toportyán-táncát a nyemci. Tudták ezt Kovács Imre vasgyári mozdonyvezető házának ideiglenes lakói is. Ok, akik a fasizmus miskolci uralma végvonaglásának pusztító csapásai elől a nagyszerű férfi otthoniban lelteit menedéket: katonaszökevény vasasok, a nyilasok által halálra keresett gyári munkások, s néhány fajüldözött. S tudták azt is, hogy a szovjet és a német arcvonal között, a senki földjén, menthetetlenül megsemmisül a sínen álló jó néhány mozdony, s vasúti kocsi... Aznap este egy szovjet tiszt jelent meg náluk, s megbeszélték. hogy a nehezen pótolható értékeket megmentik. Szándékukat a Czupper Gyula mozdonvfutő lakásán levő parancsnokságon „szentesítették”. Egy Vaszilij nevű szerzsánt vezetésével nyomban elindultak, ők. a bátrak, már a holnapra gondolok, a szebb jövőért az életüket sem féltők: két fiával. Imrével és Sándorral együtt a mozdonyvezető, a fűtője, továbbá Endrész János, Szondi László, Tamás Imre. Trecker Ferenc. Kosik T.ászló, Béres Gábor, Sereg István. A lefelé lejtő sínek között, a félhomályban, néhány kukoricakúpot fedeztek fel. Akna lenne tán alattuk? Menekülésük előtt a németek így akarták megakadályozni, hogy a harci zónában maradt szerelvényeket arrafelé elvontassák? Rövid tanakodás után a gyakorlati nehézségekhez szokott munkások leleménye megoldást talált: meglöktek egy üres vasúti kocsit, azzal tároltatták le a kúpokat. Ám a robbanás elmaradt. Ügy látszik, a németeknek nem volt már tányéraknájuk, vagy — idejük. A mozgásra azonban eszeveszettül lőttek a hegytetőkről. Az akciót abba kellett hagyni. Másnap, 3-án hajnalban fogtak hozzá ismét a munkához. A környékről nvaláb- szám hordták a szőlőkarót, kukoricaszárat, talpfát, s a fűtő meg a mozdonyvezető szinte versengve tömte a 27- es számú lokomotívot. Körülöttük. felettük röoködtek az acélmagvak, dühödten lőtt a német, de a szovjet katyusák muzsikája sem maradt el. S egyszer csak siooantott a mozdony, aztán 12 kocsival, ezek fékező állásain az értékmentőkkel. védett helvre tolatott. Estié — állandó harci tűzben — még többször megtették az utat. s amikor számba vették az eredményt, kiderült: a 27-esen kívül még öt fűtetlen eőzmozdnnvt. két motorost és 23 vasúti kocsit mentettek meg. — Féltek? — kérdeztem ötüktől a napokban — Akkor nem volt rá időnk. Utána meg a felszabadulás őrön*’ elfeledtette velünk, hogy otthagyhattuk volna a fogunkat. TARJÁN ISTVÁN
