Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1939

5 látszik visszatérni állami iskolapolitikánkban, annak ellenére, hogy hivaT talosan még mindig a nemzeti liberalizmus imént ismertetett álláspontja tartatik fenn. Kétségtelen azonban, hogy az igényjogosultság kérdésében minden látszólagos megegyezés ellenére örökös a feszültség, sőt nem ritkán a kirobbanásig halmozott ellentét. A vitázó felek közül az egyház így panaszkodik az állam ellen : elfordítja a lelket az örökkévalóságtól, és vagy bezárja a merő földi és anyagi lét sivár és vigasztalan korlátai közé, vagy pedig, ha észreveszi, hogy ez nem elégíti ki a lelket, maga csinál neki egy hamis mennyországot pogányos mítoszokból. Mindkettő veszedelmes és végzetes játék : az első azért, mert emberi méltóságunk legdrágább értékét : mennyei polgárságunk bizonyosságát és az ebből fakadó felbecsülhetetlen erkölcsi erőforrást hanyagolja vagy rabolja el; a másik pedig azért, mert az ilyen elárvult és szomjas lelket emberkéz csinálta vallás mákonyával még ideig-óráig is csak erőszakosan és látszólag lehet elkábítani. Az állam tehát nem igényelheti, mert nem intézi hiánytalanul a gyermek nevelését. Ezzel szemben az államnak is megvan a maga kifogása az egyház ellen, amely szerinte érzéketlenné teszi a lelkeket a földi közösség boldogsága, a csak vállvetett munkával megvalósítható közjó iránt. Lehetetlenné teszi az állampolgári közös munkát egyfelől természetének és programmjának e földi határokon túl mutató jellege és mérete miatt, másfelől azért, mert vallásfelekezeti alapon egymás ellen fordítja egy haza, egy nemzet fiait, egy állam polgárait: tehát szétválaszt, a helyett, hogy egybefoglalna. Hiába minden kiegyenlítő és elsimító törekvés, tisztelt hallgatóság; az ütközés végzetes és fel nem tartóztatható, folyvást újra meg újra ismétlődik, mert a versengő felek önmagukban hordozzák a közös nevezőre jutás akadályait. A történelem, kezdve az ókortól, föl egészen napjainkig, azt mutatja, hogy az államnak is megvan a hajlama, hogy önmagából kultuszt csináljon és egyházzá váljék. Gondoljunk csak az antik uralkodók önistenítésére, a római császárkultuszra, az államnak a vallási és egyházi élet terén támasztott igényeire, a közép- és újkoron át más-más alakban jelentkező, de lényegében ugyanazon aberrációra, melynek kirívó példái ma is szembeötlenek, tőlünk nem is olyan messze ! Azonban az egyháznak is éppoly végzetes hajlama van, hogy önmagából hatalmi és politikai szervezetet: államot az államban alakítson ki. Egy konkrét egyházra szoktak ennél a megállapításnál leginkább gondolni, mert ez az egyház helyzeti energiájánál fogva és a gyöngébb ösztönös visszahúzódása, tehát könnyebb és eredményesebb támadhatósága miatt fölényben van, de valamennyiben megvan ez a végzetes hajlam többé-kevésbbé, nem utolsó sorban amaz egynek példaadása nyomán és arra való visszahatásképpen. Megvan továbbá a minden emberi közössége ben meglévő gyarlóság miatt, hogy tudniillik inkább szervezete szociális nyomásával, mint lelki tartalmának sugárzásával szeret érvényesülni. És ez a nyomás természetszerűleg arrafelé irányid elsősorban, ahol gyenge ellenállásra vagy éppen nyitott kapukra talál. Ki jogosult ebben a sok évszázados perben igazságot osztani ? Csak egy felelet lehet rá : Az, aki nagyobb Salamonnál. Maga mondta ezt magáról, s azt is ünnepélyesen kifejezte, hogy a gyermekhez Őneki van királyi