Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1938

4 Van azonban az iskolának még egy rejtett főhatósága is, amely nem tart ellenőrző konferenciákat, nem küldöz felügyelőket, nem számoltat hivatalos rubrikákban, de mégis a legdöntőbb főhatóság : a család. A magyar, de különösen a tiszántúli református magyar családok nevében is szívből fakadó hálás köszöntést mondok tehát a Dóczi-intézet múltjának, jelenének. Mondom pedig ezt nemcsak úgy, mint az egyházkerület és az egyházközség ezidőszefinti méltatlan családfeje, de mint feje egy természet szerint való kicsiny családnak is, amelyben az Úr megajándékozott azzal a kegyelemmel, hogy e család mindhárom gyermeke itt nevelkedhetett és itt nevelkedhetik, és így közvetlen közelségből is teljes szívemmel átérezve tudhatom és elmondhatom, mit jelent a Dóczi-intézet nevelése. E kicsiny családban engem az Űr ezenkívül még azzal is megörvendeztetett, hogy az én jó élettársam is be tudott kapcsolódni néhány évvel ezelőtt az iskola munkájába. így büszkén mondhatom és egyúttal boldogan is, amit kevés ünneplő tudna itt most elmondani, hogy a Dóczi-intézet minden tagozatához, kezdve az elemitől, családi közöm van. Ez a száz esztendő láthatatlan és látható oszlopokra van építve. Az oszlopok mindegyike egy-egy áldott nevet jelent, Isten előtt ismert, de mi általunk sem feledhető nevet. Nem sorolhatom fel e nevek mindegyikét. De emlékezzünk meg arról a két névről újra, amely két név itt az előbb elhangzott. A két név közül az egyik egy már láthatatlan oszlopot jelent : a Dóczy Gedeon neve. A másik név egy Isten jóságából még látható oszlopnak a neve. Ennek az intézetnek a homlokán a ,,Dóczi"-név fog ragyogni mindörökre, de ennek az intézetnek „genius loci"-ja, a „Tili néni" neve lesz mindörökre. Őrájuk nézve, de e száz esztendő valamennyi többi, már elköltözött s még itt közöttünk levő oszlopos munkására nézve is áll hitünk szerint — és legyen örök valósággá imádságunk szerint —- az Ige dicső ígérete : „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő ! és felírom őreá az én Istenemnek nevét és az én Istenem városának nevét. . . és az én új nevemet" (Jelenések 3 : 12). Egykor majd minden emberi név, a legnagyobb is el fog enyészni, de akkor ezek a nevek mind abban az egy névben fognak tovább ragyogni, amelyet így hívnak u „Királyok Királya, Uraknak Ura, Krisztus." j Nagyon érdemes volna sokat elmélkedni az én Papp Ferenc baráton' beszéde fölött. Talán nem fogok nagyon mellé, ha így kivonatolom beszédének magvát, hogy az intézet száz esztendő óta a műveltség, a magyarság és a keresztyénség három-egy ideáljának áll szolgálatában. A műveltség eszközeinek biztosítása minden magyar nő számára a keresztyén jogegyenlőség alapján : ezt akarta a debreceni „konzisztórium" száz évvel .ezelőtt, amikor az iskola létrejött. De akarta ezt úgy, hogy ez a műveltség magyar legyen, s amikor ez a műveltség, amelyet itt az első években kezdtek nyújtani jóakaratúlag, nem fejlődött teljesen abban az irányban, amelyben a magyar szellem ébredő és izmosodó nemzeti öntudata megkívánta, a debreceni presbitérium megálljt kiáltott. Végül azt is akarta, hogy amilyen magyar, olyan keresztyén is legyen ez a műveltség. Van az 1880-i konzisztóriumi határozatban egy érdekes kifejezés : a cél az, hogy „rendeltetésöknek helyes esméretére" jussanak azok a női lelkek, akik itt majd tanulni fognak. „Rendeltetésüknek helyes esméretére"