Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1938

1 4 az újjáteremtett ember rendje, a megváltottak életközössége, unió mystica cum Christo, Krisztus teste ; ezért „újjáteremtési rendnek" lehetne nevezni. A két előbbi teremtési rendnek van természeti alapvetése (vér, fajiság, föld, nyelv) és van erre ráépülő lelki, eszmei oldala is (családi érzés, szeretet, nemzeti érzés, nemzeti eszmények, nemzeti lélek közössége, hazaszeretet). Az utóbbinak, az egyháznak természeti alapja nincs, hanem, merőben természetfölötti : az Ige és a Szentlélek külső és belső elhívása (ekklesia), illetve Isten eleveismerése és eleveelrendelése (Róm. 8, 29—30). Ezért az egyház nem sorozható az előbbiek (család és állam) közé, mellé vagy fölé, hanem (itt a földön) benne kell, hogy éljen a másik két teremtési rendben, mint magasabbrentlü lélek, mint megszentelő isteni elv. Ha az egyház erről a lényegéről és rendeltetéséről megfeledkezik és odasorozza magát a többiek mellé, közé vagy fölébe, szóval ha intézményes, világi formáját és nem lelki lényegét tekinti fontosnak (elvilágiasodás), akkor a benne rejlő transzcendens feszítő erőnél fogva a többi teremtési rendek fölött külső, földi uralomra törekszik, ezzel a család Istentől rendelt békéjét és összhangját megzavarja, az államnak pedig vagy elnyomó zsarnokává, vagy versenytársává, vagy ellenségévé válik. De még ha elkerüli is az egyház ezt a tévedést, azért a két előbbi közt és közötte állandó feszültség van. Ennek oka az, hogy a teremtés és elbukás egyetemes, de a megváltás nem egyetemes (Máté 20, 16. 22, 14. 2. Thess. 3, 2 stb.). Ezért az egyház mindig bizonyos értelemben idegen a földi teremtési rendek között. ,,Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé ; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem Én választottalak ki titeket magamnak e világból, azért gyűlöl titeket a világ" (János 15, 19). Ezért nem tudja az egyház a földi teremtési rendek életét föltétlenül irányítani és Krisztus törvényeinek alávetni (háború, ünnepek, szent dolgok profanizálása stb.). Mindazáltal az egyház egy pillanatra sem mondhat le azon igényéről és kötelességéről, hogy a család és az állam életét krisztusi lelki erőkkel (nem földi, politikai és gazdasági erőkkel!) áthassa és kormányozza. Nem hallgathat gyáván, nem menekülhet a világból (szekták). Ezért az élete itt a földön, a többi emberi rendek között, ha igazán „egyház", örök harc és többé-kevésbbé világosan látható üldöztetés (Ecclesia militans). Ezekben a most nagyon vázlatosan leírt és egymáshoz való viszonyukba meghatározni próbált „teremtési rendekben", mint Isten által teremtett adottságokon nyugvó szerves életközösségekben, ú. n. funkcionális nevelés folyik, Ez azt jelenti, hogy ezek a közösségek a bennük keringő élet: családi, nemzeti és keresztyén vallásos élet organikus ereje által maguk hordozzák és nevelik az egyént. Ebbe a titokzatos, de hatásos életáramba egyaránt bele van kapcsolva szülő és gyermek, feljebbvaló és alattvaló, vezető és vezetett, lelkipásztor és gyülekezeti tag, tanító és tanítvány. A funkcionális nevelés árama visszafordul a neveltből a nevelőre (ha igazi nevelő, azaz szívvel-lélekkel benne él a közösségben), visszafordul és őt magát is neveli, azaz új meg új élethatásokkal, indításokkal, meglátásokkal tölti el és ajándékozza meg. Megkülönböztetjük a funkcionális neveléstől a szándékos-tudatos nevelést, mely az arra képzett nevelő személyiség szándékos és tudatos ráhatása a nevelt személyiségre. Itt már nem az élet maga nevel, hanem „az élet magyarázata" (Förster). Ennek műhelye az iskola. Az iskola nem „teremtési rend" a szónak abban a mély, átfogó