Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1937

Irodalmi NŐla Ih'bmTiilioii. I. Adhorlafio Debreeínensium. Furcsán hangzik, de igaz, hogy azt a helyei ismerjük legkevésbbé, ahol mindennapi életünk eseményei szürkén és egyhangúan leperegnek. Valahogy így gondolkozunk : nem kell sietnünk lakóhelyünk megismerésével, mi itthon vagyunk, mindenre ráérünk, hosszú az út a sírig. Siessenek az idegenek, az alkalomra jöttek, hiszen az ő életükben itt tartózkodásuk kellemes vagy kellemetlen epizód csupán, egy párperces megállóhely vagy állomás, ahová vonatuk véletlen vagy szándékos irányítással befutott, aztán sebes iramodással robog is tovább... Az idegenek fel is használják rövidre szabott idejüket. Mint a méhek virágról virágra, úgy röpködnek helyről helyre, s megszedik szellemi „kosárká"-jukat szenzációkkal, benyomásokkal, ismeretekkel. Mindent és mindenről iparkodnak tudni, s nem egyszer megtörténik az a furcsaság, hogy jobban ismerik saját otthonunkat, mint mi. Mende-monda ugyan, de jellemző, s az említettem furcsaságra erős fénnyel világít rá az az apróság, amelyet valahol Napóleonról és a kolozsvári emberről olvastam. „Mi van a kolozsvári középkapura írva?"—kérdezte a magyartól a franciák császárja, hogy beszélgetésüket a közvetlenség útjára terelje. Gondolkozott a magyar, de nem tudta megmondani. Végül is Napóleonnak kellett a saját maga által feltett kérdésre felelnie : „Fortior est, qui se, quam qui maxima vincit moenia." Ebből csak annyi igaz, hogy a kolozsvári középkapunak csakugyan ez volt a felirata, s a messziről jöttek gyakran olyan értékeket fedeznek fel rajtunk, bennünk és környezetünkben, amelyek közelségüknél fogva elkerül iI k figye Imiinket. És most felvetődik a kérdés : mi a tennivalónk nekünk, debrecenieknek, ha nem akarunk úgy járni, mint az a bizonyos kolozsvári ember járt Napóleonnal? Ma is élnek Napóleonok. Mi is találkozhatunk velük. Mit tegyünk, hogy szégyenben ne maradjunk, ha ez a kellemetlen kérdés hangzik el ajkukról : melyek Debrecen városának irodalmi emlékei? Mert vannak, nagy számmal vannak, minden idegen tud róluk, csak mi hallgatunk felőlük mélységesen. Erre a kellemetlen kérdésre csak akkor tudunk megnyugtató módon választ adni, ha sietve pótoljuk a mulasztottakat (az az út a sírig, nem is olyan hosszú !), és elzarándokolunk városunk irodalmi vonatkozású emlékeihez, meghallgatjuk, mit mondanak nekünk, és lerójuk előttük kegyeletünk és hálánk adóját. Az idegen-(helyesebben : helybeli !) vezető szerepét e sorok írója szívesen vállalja, de nem azért, mintha különösebb i