Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1914

I. Iskolánk és a háború. Az 1914—15-iki tanévhez hasonlóról nem szóltak még iskolánk annalesei. A reánk zúdúlt világháború forgatagában kezdtük meg szeptemberben a kultura munkáját és Isten csodálatos rendeléséből és segedelmével a rendes időben fejeztük be a tanévet, egy napot, egy órát sem mulasztva. Mi teljes mértékben megvalósítottuk nemzeti közoktatásügyünk vezetőjének azon magas intencióját, hogy a háború miatt a kultura ne szenvedjen. Nem éltünk a miniszteri rendelet azon engedményével sem, melynek alapján sok iskola május hóban befejezte a tanévet. Mi erre nem láttunk kedvező helyzetünkben okot s nem akartuk a tanulás eredményét, a begyakorlás elhagyásával kockáztatni. Szeptember 15-től június 14-ig tanítottunk azon 4 heti kényszerszünet leszámításával, melyet mindjárt a tanév elején a kolerajárvány veszedelme miatt rendelt el az illetékes hatóság. De ezt a 4 hetet is pótoltuk az évközi szünidők eltörlésével, vagy megrövidítésével. így nemcsak a véres harcmezőkön folyt a küzdelem nemzetünk jobb jövőjéért, hanem itthon is, a mi iskolánkban is. Ajkunkon felváltotta egymást a könyörgő fohász és a tudomány igéi ; imádkoztunk, tanítottunk és dolgoztunk s kézimunkaóráink igazi áldozati órák voltak a honért. A nagy események mindnyájunk lelkét megragadták és öntudatra keltették jobb érzéseinket. Honszerelmünk, áldozatkészségünk, részvétünk, szánalmunk új, meg új lángra lobbant és tehetségünkhöz képest mindnyájan tiszta szívvel adtuk adományainkat a különböző nagy célokra, anélkül azonban, hogy az amúgy is minden oldalról megterhelt szülőket kényszerhelyzet elé állítottuk volna követeléseinkkel. Régi elvünk szerint most sem az adomány nagyságát, hanem az érzés melegségét néztük, mert tudjuk, hogy az Isten előtt ép oly értékes a szegénysorsú kis tanulóleányka fillérje, mint a gazdag aranya. Mindenki annyit hozott a hazai áldozatok urnájába, amennyit körülményei engedtek. 1*