Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1941

6 évzáró ünnepélyén is, a szép fás, nemzeti zászlókkal díszített udvaron, ahol pélás rendben vonultak fel az egyes osztályok, és az igazgató meghatott szavakkal beszélt a megjelent hatóságok és szülők előtt az iskola első teljesen magyar esztendejéről. Még erről sem akarok szólni most Nektek, csak a gyerekekről. Láttam őket büszkén és keményen felvonulni, ünneplő ruhájukban, amelyik az egyiken szépen vasalt, csínos, a másikon bizony csak ványadt és kopott volt. De láttam a csillogó szemüket, amikor énekeltek, a boldogságukat. És néztem őket aznap délután és a következő két napon, amikor az internátus folyosóján egyik is, mássik is csomagolt, némelyik rendesebb bőröndbe, de bizony a legtöbbje egész vagyonkáját egy rongyos kis kosárkába vagy szakadozott dobozba rakosgatva. És láttam a jobban öltözött fiúk mellett napközben nemezpapucsban járó kis pöttöm magyarokat, akik cipőkímélés céljából hordták a csúnya nagy csoszogót. Mondták nem egyről, hogy azon az egy ruhán és fehérneműn kívül, amellyel bejött ősszel az iskolába, semmije sem volt, úgyhogy soknak ott szereztek jótékony lelkek még váltó fehérneműt is. De jókedvűek voltak mind, nemcsak azért, mert hazakészülődtek, vakációra ; a szívükből áradt ez az öröm. Hallottam nevetgélésüket, vagy csendes beszélgetésüket a folyosón járkálva, de sohasem hallottam vad és féktelen ordítást, sohasem hallottam durva hangokat. Volt valami csendesség ezekben a gyermekekben, az apáik 20 évig hordozott szenvedéseinek csendessége ; de mégis mindnek csillogott a szeme. És bizton éreztem, hogy az a fény a szemükben azok a „picike tüzek" voltak, amelyekről a halkszavú és mégis keményveretű erdélyi vátesz beszélt az összeomlás után. Éreztem, hogy az a fény annak a hitnek a visszfénye, amely az apáik-anyáik lelkében tüzelt az elnyomatás keserves esztendeiben. Azé a hité, amely megtartotta őket magyaroknak, amelyet a természet szent ereje plántált át gyermekeikbe ; azé a hité, amely végül is győzött és meghozta nekik újból a magyar életet. — A csendesség, amely megülte őket a kínlódás szomorú éveiben, most sem vált lobogó szalmatűzzé, megmaradt csendes örömnek, mélyről sugárzó erőnek. Szegénységükben, egy szál ruhájukban, rongyos csomagocskájukkal is boldogok voltak, mert magyarnak mondhatták magukat — szabadon. Elesett nincstelenségükben sincsenek magukra hagyatva, mert vannak, akik gondoskodnak róluk, a szellem és test táplálékával tartják őket, és érzik, hogy a harcnak, amelyet a maguk kis életén keresztül megharcolnak, eljön a győzedelme. És láttam a felnőtteken, a nagyokon, hogy harcolnak a maguk fajtájáért, s ha nem kiabálják is naponként százszor nagy szavakkal: a maguk véreinek boldogulásán keresztül küzdenek az egyetemes magyar jövőért. Az apáknak a hite, amely megtartotta azt a fajtát ott túl a Királyhágón a viszontagságos erdélyi történelem forgatagában és az elmúlt 20 esztendő nehéz gyötrődéseiben, tovább él a fiak szemében és lelkében, hogy a maguk erdélyi munkáján keresztül erősítse a nagy Magyarország jövendőjét. Fiúk, gondoljatok ezeknek az erdélyi gyermekeknek csendesfényű szemeire és tápláljátok Ti is a magatok lelkében a Ti apáitoknak, a mi nemzedékünknek szent hitét, amely minket is megtartott Trianon után itt e szabadon maradt és mégis csak csonka és szegény hazában. Mert mi is hittünk és reméltünk a trianoni szegénység és elhagyatottság ideje