Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1940

7 létről 37 tanuló jött hozzánk". A közbeiktatott „országhatár" szinte minden kapcsolatot megszüntet az „ott" rekedtek és a régi iskola között, csak a kegyeletes idegondolás, a lélek hűsége tudja és őrzi a multat. Az elhunyt tanár búcsúztatójában is ott a nyoma ennek az erőszakos szétszakításnak : „Temetésén a trianoni határokon innen és túl öreg tanítványok ezrei gondolnak Debrecenbe". Az egyik önképzőkör jelentésében pedig ilyen lelkes tervet fogalmaznak : „Felismerve a határszéli városok jelentőségét a kisebbségi munkában, Debrecent, mint az Erdélybe vivő út kapuját, az erdélyi magyarok számára határvárossá kell szerveznünk". Megjegyezzük, hogy az általános nevelő hatások vizsgálatánál sok helyi vonást is találunk. A trianoni iskoláknak első feladata volt a hagyományok ápolása. Egészen új állami életben, az események torlódásában nem építhetett a közvetlen múltra, hanem régebbre kellett visszanyúlnia, ha nevelő törekvéseinek egységet, munkájának eredményt akart biztosítani. Bizonyos, hogy az első és nagy biztatást nemzeti történetünk adta abban a sivár jelenben. A magyar mult sietett a „holnaptalan nép" segítségére és az őrállók számontartották ezt a nagy ajándékot. 1923-tól 1938-ig (napjainkig) szinte egyetlen olyan esztendő sincs, amelyik ne sugározná biztató hittel és bizonyító erővel a magyar szellem diadalát és rendező erejét az erőszakkal gonoszul megtépázott Kárpáti-medencében. írók és hősök, szentek és államférfiak, tudósok és alkotók emlékével gazdagodik ezeknek az éveknek tanulója egyszerű megemlékezésekben és fényes ünnepségeken. Szinte szakadatlan sorban vonulnak el a diák lelke előtt azok a szellemi értékek és történelmi hagyományok, amelyek az időben szenvedő Magyarországon túl ennek a népnek és földnek örökkévaló értéket hirdetik új fogalmazásban, szenvedéshez szabott tanításban. „Szerencsések" voltunk mindjárt a megemlékezések kezdetén, hisz Petőfi Sándor nevével hirdethettük az örök emberi szépségek magyar igéjét. A legegyetemesebb mondanivalók költője fenntartás nélkül fordította felénk az egész világ figyelmét, a világszabadság hirdetője sietett először szolgaságba süllyedt népének segítségére. Itt is találunk debreceni vonatkozást a Kollégium költődiákjainak évfordulóin, Fazekas Mihály emlékünnepélyén, Pázmány halálának századik évfordulóján „amikor a némaságra kárhoztatott Nagyvárad" helyett Debrecen rójja le szűkebb hazája, Tiszántúl kegyeletét a magyar próza megalapítójának. Szemlénk berekesztő éveiben ott komorlik a végzetesen magyar Kölcsey debreceni emléke és ott tündököl Szent István Kárpátokat egybefogó öröksége. Érdemes lenne egybefüzni azokat az új szempontokat és elmélyülő tanításokat, amelyek közelhozták a megtiport nép lelkéhez a maga volt nagyságának emlékeit. Egészen bizonyos, hogy ezek az ünnepi megemlékezések népszerűsítették és tették egészen sajátunkká azoknak a magyar „szent éveknek" szellemi kincseit. Volt az emlékezések között olyan is, amelyik egy-egy külföldi nagyságra, az európai szellem örökségére fordította tanulóink figyelmét. Ma már jól látjuk, hogy minden ilyenfajta kifelé tekintés egyben figyelmeztetés volt befelé, magunknak is arra, hogy nem szabad kiszakadnunk az európai műveltség közösségéből még akkor sem, amikor Európa elhagyott bennünket. A legmostohább időben is hűségesen őriztük azt a művelődési közkincset, amely minden bizonnyal szegényebb lenne nélkülünk és őriztük magunkat, hogy még balsorsunk napjaiban se tagadjuk meg az építő testvériség nagy örökségét.