Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1940

21 füttyentett. Elindultunk. Imára kulcsolódott a kezünk, mert a jó Isten mégis szeretett bennünket, hogy ilyen kellemes időt adott. Azután vidám nótákra gyújtottunk. A vonatkerekek ritmikus zakatolással ütötték a taktust. Késő estre értünk Budapestre. A nagyváros csillogó transzparensei élénk érdeklődéssel szemlélgettek bennünket. Nem tagadom, a csodálat kölcsönös volt. Másnap reggel korán elindultunk. Első útunk a Nemzetközi Vásárba vezetett. A megnagyobbodott, dolgozó magyar gyáripar nagyszabású alkotásainak, a kézi, főleg erdélyi háziipar termékeinek és az iparművészet remekeinek megtekintekintésére két nap is kevés lett volna. Megtekintettük a Szépművészeti Múzeumot is. Alig tudtunk megválni Benczúr Gyula »Vajk megkeresztelésé«-nek lenyűgöző varázsától. Délután az állatkert és a pálmaház változatos világában barangoltunk mérföldjáró csizmánkban. Mint jó kislányok az Angolpark csodálatos rejtelmeibe is betekintést nyerhettünk. Vállalkozószellemü kis csapatunk kipróbált minden lehetőséget. Testileg, lelkileg felfrissültünk a vidám kacagástól. A következő nap programmunk tudományos részét tartalmazta. A sziklakápolna misztikus csendjében, a sziklatömbök derengő félhomályában megköszöntük az előző nap élményeit. Friss, pihent erőnkkel hamarosan felértünk a Citadellához. Az elénktáruló látvány felejthetetlen volt. Gyönyörű fővárosunkat szürke ködfelhő fátyolozta. A Duna ólomszínü habjai meg-megremegtek a ködfelhőfoszlányokon átszűrődő napfényben. Itt fenn ragyogott minden. A királyi várba siklón mentünk fel. Sohasem fogom elfelejteni az Erzsébet királyné múzeumot és a vár hatalmas termeit. Megilletődve léptünk be az új bálterembe, melynél nagyobb van a világon, de szebb nincs. Körülfogott bennünket a békevilág lehellete. Szinte láttuk a díszmagyarba öltözött főurakat. Hallottuk a krinolinos ruhák suhogását s a magyar nóták fülbemászó dallamát. Sajnos, sietnünk kellett. Megeredt az eső. A koronázótemplom áhítatos félhomályában, a magasbatörő csúcsívek alatt olyan hathatósan tudtuk megostromolni az eget, hogy elállt az eső. A Hadtörténeti Múzeumot is megláthattam valahára. Megcsapott bennünket a harcok szele. Büszkék voltunk, hogy ennek a küzdő, szabadságszerető nemzetnek a fiai vagyunk s titokban végigsimogattuk az Oroszországból nemrég visszakerült rongyos, véres, drága magyar zászlókat. Tovább folytattuk útunkat a pesti oldalon. Megnéztük az Országházat, a magyar alkotóerőnek ezt a csodálatos megnyilvánulását. Megilletődve jártuk végig a nagy magyarok tanácskozó termeit. Az igazságügyminisztérium előcsarnokának megtekintése után a Szent István bazilikába mentünk. Már messziről szemünkbe ötlött homlokzati felirata »Ego sum via, veritas et vita.« Itt is elmondtuk sok-sok kérésünket, hátha az ország legnagyobb és legszebb templomában jobban meghallgatásra talál. A Szabadságtéren tisztelegtünk az országzászlónál és Dél-szobránál. Szívünk