Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1933

vallási kiképzésre. Ezért vezetik őket, amilyen gyakran csak lehetséges, a szentmise vértelen áldozatához és az élet kenyerét adó úraszíalához. Ezért szerveztek a különböző iskolákban Szív-gárdákat és Mária-kongregációkat. Ezért vesznek részt maguk és növendékeik példát adó összeszedettséggel az egyházközség minden vallásos megmozdulásában. Gyermekkorom legszínesebb emlékei közé tartoznak azok a képek, amelyek egy-egy húsvéti feltámadási körmenetre gyertyákkal és mécsesekkel, meg szebbnél-szebb transzparensekkel feldíszített zárdai ablakokat juttatják eszembe. Kétségtelenül illetlen dolog, ha valaki ilyen ünnepélyes alkalommal személyes érzésekkel és emlékekkel hozakodik elő. De nekem ma, amikor minden érdemetlenségem ellenére az egyházközség üdvözletét kell tolmácsolnom, mégis engedelmet kell kérnem nemcsak azért, mert lehetetlenség elnyomnom őket, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy ezzel a megbízással megbízóimat ép az vezette, hogy ezt is megtehessem, hogy amint az én csekélyke életem át van szőve ilyen szálakkal, amelyek mind a hála és sok színes emlék erejével fűznek a Miasszonyunkról nevezett nővérek debreceni házához, azonkép ugyanilyen kapcsolatok fűzik ezt a rendházat és annak áldott lelkű lakóit száz meg száz debreceni és környékbeli családhoz, de meg magához az egész debreceni egyházközséghez is. ... Tessék kérem elgondolni, első elemit végzett, hetedik évemet töltő kis legényke voltam, amikor az az első öt nővér ide megérkezett. Ők is, meg az utánuk jövők közül is sokan mindig annyi sok szeretettel figyelték az én életem folyását, hogy azt sem elmondani, sem megköszönni nem tudom. Aztán 1892-től, a leányiskola felső V. osztályának megnyitásától kezdve egész az 1902—3-as iskolai év végéig az én jó öreg édesapám, aki ma a betegsége miatt nem tud itt velünk együtt ünnepelni, szintén tanított ezekben az intézetekben és a maga munkájával, jóakaratú segíteni készségével résztvett annak minden örömében, gondjában. Mennyi mindent hallottam én gyermekéveimben odahaza a Svetits-intézet fejlődéséről ; hogy ismertem az akkori növendékeket, hányszor esett szó odahaza a jó tisztelendő nővérekről s a felejthetetlen „Méltó"-ról ! Ebben az inlézetben tanult a három húgom és ott tanul ma a leánykám. S az a jóakaratú érdeklődés és szeretet, amely a mi gyermekkorunkban az édesapám családját s az ő gyermekeit vette körül, most szép lassan átfordul az én gyermekeimet melengető szeretetté. íme mennyi ezer meg ezer apró szál és kapocs! De nem hoztam volna őket ide, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy mindezekkel nem állok egyedül, hanem amit én elmondtam, ugyanazt Önök közül elmondhatják százak, meg ezrek, férfiak és nők egyaránt. Elmondhatja magáról majd minden debreceni, sőt messzi vidékekről való család is, amely az elmúlt utolsó harmincnyolc év alatt a Miasszonyunkról nevezett nővérek debreceni házával kapcsolatba került. Mert annak a páratlan hatásnak,, ami az ő ittlétüket és munkásságukat kísérve, legvégső titka ép abban volt, hogy a jó nővérek mindig tudtak minaannyionknak mindenben mindenünk lenni. Az „ismeretlen" nővér lelkületét akartam jellemezni. íme néhány vonás a képhez, amit róluk festeni lehet. Csodálatos lelkület — 12 —