Magyarok Nagyasszonyáról nevezett római katolikus leánylíceum, Debrecen, 1931

bíboros dolgozószobájában. Egylől-egyig kiváló emberek, akiknek neve egyaránt tisztelt és becsült volt a kortársak előtt. A nyitott ablakon bemosolygott a májusi ég ragyogó napsugara s a vita során hirtelen beállott csöndességben egyszerre fölcsattant a püspökkert egyik kis madarának csudaszép trillája. Az ablakra hajolt gesztenyefa ágán dalolt a kis madárka szívhezszóló, elbűvölő szépséggel s énekével annyira rabul ejtett mindenkit, hogy az előkelő társaság néma csöndben gyönyörködött a kis művész énekében. A csöndet a püspök szavai törték meg: — Többéi ér ez, uraim, a mi minden vitatkozásunknál. Schlauch Lőrinc szónoki nagysága abban is megnyilvánult, hogy korának legkitűnőbb debattere volt. Képviselőházi, főrendiházi s még előbb az autonómiai bizottságban mondott beszédei országos érdeklődést keltettek s eszmei irányt adtak a magyar közéletnek. Természetesen sok ellenfele is volt, de a szócsaták során óvakodott attól, hogy bárkit is megbántson. Ha azonban valaki vele szemben eltévesztette a tónust, kíméletlenül visszavágott. A budapesti „Pokol" körkép megnyitásánál történt, hogy a bíbornok épen kijött a körkép helyiségéből s a bejáratnál találkozott Szilágyi Dezsővel. — Nos, Eminenciád, hát még az olyan hitvédők is a pokolba jutnak, kérdé tréfásan Szilágyi, — akkor ugyan mi lesz velünk!? Schlauch visszahökkent, de hirtelen feltalálva magát, igy szólt: — Igen ám, csakhogy mi a pokolból ki is jövünk, az olyan emberek azonban, mint excellenciád is, ottmaradnak örökké. Természetes, hogy az ilyen válasz sokáig felejthetetlen volt. egy-egy hiúsággal béleli nagy ember előtt s nemcsak emlékezetes, de mementó is maradt abban az irányban, hogy vájjon érdemes-e ujjat húzni olyan emberrel, aki ily játszi könnyedséggel veri vissza a verhetetlennek vélt csipkelődéseket. Egészen érthető, hogy támadások is bőven érték. Az akkori időkben lendületre kapott szabadkőműves mozgalom egyik legnagyobb ellenségét látta Schlauchba'n s nem mulasztott el egyetlen alkalmat sern, hogy iránta való érzelmeit kifejezésre juttassa. Hiába volt azonban kezében a sajtó hatalma, az akkori magyar élet minden nyilvánulásán hiába ömlött el a liberálizmus, Schlauch Lőrincnek ártani nem tudott. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy épen a liberalizmus leglármásabb bajnokai, az újságírók siettek nem egyszer udvarlására. A sajtó hatalmát különben igen jól ismerte s ez a magyarázata annak, hogy az akkori katholikus napilap, a Magyar Állam fentartására és a katholikus újságírók támogatására rengeteget áldozott, a liberális újságírókat pedig leplezhetetlen bizalmatlansággal nézte; szinte félt ezektől. Egy alkalommal ki is fejezte ezen érzését s a liberális újságíróktól való félelmét így indokolta: 6 —