Zsidó reálgimnázium, Debrecen, 1929

17 barátomnak és Dienes János kartársamnak, a két művésznek, akik közül az egyik szóval, a másik ecsettel megfestették arcképemet, olyan jóakarattal és annyira eszményítve, hogy alig merek alkotásaikban magamra ismerni. E két remekbe készült arckép után talán felesleges, de mindenesetre könnyelműség a magam részéről is bemutatkoznom és a hallott és látott két arckép mellé egy halvány és töredékes harmadikat odaállítani; ennélfogva legjobb volna benső hálám és köszönetem megismétlésével mélyen meghajolni Önök előtt és levonulni erről az emelvényről. De Önök ismerik az öreg embernek azt a kettős gyöngeségét, hogy nem tud uralkodni sem érzelmein, sem beszéde terjedelmén; kérem, nézzék el jóakaróan, hogy ha beleesem ezekbe a gyöngeségekbe és főkép hosszadalmasságom miatt méltóztassanak irántam szives türelemmel lenni. Az ember élete nem egyéb, mint búcsúállomások sorozata. A gyermekkor végén búcsúzunk a vidám játékoktól, a gondtalan napoktól, a mesék tündérszép világától; az ifjúság lejártával búcsúzunk merész ábrándjainktól, nagyratörő vágyainktól, ország-, sőt világboldogító terveinktől; a férfikor elmultával búcsúzunk nehéz küzdelmeinktől, a vagyon, a rang, a hirnév után lihegő fáradozásainktól; az öregség, az aggkor ránkszakadásával pedig búcsúzunk a hivatástól, a munkától, a cselekedetektől, szóval mindattól, ami életünkben tartalom és érték volt. Boldog az az ember, aki az életnek ezeken a borús búcsúállomásain derűsen tudott végighaladni, akit egyik életszakaszról a másikra a szeretet és jóság, a remény és bizalom, a siker és eredmény, a belső megelégedés és külső elismerés fénysugarai vezettek át, aki minden újabb életfordulatnál fölemelő érzéssel tekinthetett vissza a múltra s félelem és szorongás nélkül nézhetett a jövő elé. Dicsekedés, sőt mi több, hivalkodás volna, ha azt merném állítani, hogy én vagyok az a boldog ember, aki így járta végig az életnek majdnem hetven mérföldköves hosszú útját, de viszont nem fojthatom el a méltó büszkeséget, nem szoríthatom le a fölemelő érzést, hogy most életem késő őszén Önök, mélyen tisztelt Elnök úr és igen tisztelt közgyűlési tagok, annyi fényt hintenek, annyi meleget árasztanak reám, hogy ennek be kell világítania és föl kell hevítenie a fenyegetően közeledő élettélnek legsötétebb és legzordonabb napjait is. A fénynek ezért az özönéért, a melegnek ezért az áramlásáért tudom, hogy soha el nem muló hála fog lelkemben lakozni, annál inkább, mert amennyire jól tudom ezt, annyira nem vagyok tisztában azzal, hogy mivel érdemeltem ki a megtiszteltetésnek, a kitüntetésnek azt az aránytalan mértékét, amelyben ma részem van, amelyet a mai ünnepnap jelent számomra. Ismételten el kell hárítanom — bár túlságos szerénységgel sem magam, sem mások nem vádoltak —el kell hárítanom azoknak az érdemeknek nagy, igen nagy részét, amelyeket az önök 2