Állami főreáliskola, Debrecen, 1938

7 Halottunk. 1938. évi november hó 13-án fájdalmas hír jutott hozzánk : meghalt Gyarmatin (Lakner) József, intézetünknek csak a közelmúltban nyugalolomba vonult tanára, Gyarmathi László tanártársunk édesatyja. Temetésén ott voltunk mindnyájan, a sírnál Majoros Béla r. tanár búcsúzott a mi kedves Józsi bátyánktól. A fájdalom elcsukló hangján szólítlak, Józsi Bátyám! Állj meg egy pillanatra, mielőtt a csend, a béke, a pihenés birodalmába belépsz! Szeretteid, kartársaid, tanítványaid, tisztelőid felsorakoztunk itt, hogy búcsút vegyünk Tőled. Hadd lássuk még egyszer jóságos arcodat, férfias szép vonásidat : hadd idézzük még egyszer lelkiségedet. Megállítunk Téged, az embert, a tanárt, a barátot : a mi Józsi bátyánkat! Megállítunk és búcsúzom Tőled — a földitől! Te nem érted meg azt a napot, amelyet mi rövid időn belül elkövetkezni remélünk, de amiért a Te hazafi szíved mindig dobogott és vert, amely napra vonatkoztatva, csak a közelmúlt időben mondottad, hogy most van miért harcolniok, fáradniok katonáinknak ; nem érted meg, hogy szülőfalud visszatérjen az édes magyar haza keblére: s mégis boldog tudattal szállhatott át lelked az örökkévalóság birodalmába, mert annak környékére már visszatért a magyar szó, a magyar szeretet! Magyar ember voltál, aki a világháború során a lélek, a humaniz'mus kardjával harcoltál szociális intézmények, a népgondozás intézményein belül. És magyarságodhoz fűződött vallásosságod. Te lélekben voltál istenimádó : leborultál a Mindenható nagysága előtt felszentelt házában, a templomban, mert lelked így kívánta, így parancsolta, mert tudtad, érezted, vallottad, hogy az Ő végtelenségével szemben csak por és hamu vagyunk. Istenünk dicsőségét meggyőződéssel, a hit erősségével és végtelen irgalma reményével szolgáltad, amely nem külsőségben nyilatkozik, hanem az elmélyedésben és a lélek megnyugtató belső szózatában ütközik ki. Ez a lelki nemesség vezetett az emberszeretet terén, amikor kit-kit istápoltál úgy, amint szóra, tanácsra vagy tettre volt szüksége. Ezt kívánta Tőled pályád, a tanári kathedra is. Elvont tárgyat tanítottál, szárazat, de abba életet vittél. Óráid élmények voltak tanítványaid számára, akik szeretettel, lelkesülten mentek azokra és felfrissülten, üdén távoztak onnan. Nem a tudós ridegsége, hanem a nevelő melegszíve fogadta ott őket és ez látta el mindegyiket a munka leküzdésére szolgáló erő, az élet viszontagságai között szükséges irányítás delejtüivel. Tanár voltál és nevelő, aki egy-egy megjegyzéseddel a felkészültség alaposságáról és éles judiciumról tettél bizonyságot. S mert ezekben is mértéktartó voltál, szavaidnak mindig meg volt az íze, a sava! Az a tanár áll előttünk Benned, aki leszállt a magaslatról és oda felemelte a diákot : aki a gyermeki kedély, az ifjúi gondolkodás eszközeivel vezetted be tanítványaidat a komoly munka fárasztó birodalmába. A komolyságban, a szigorúságban is megértéssel, szívvel nevelő atya-tanár voltál. Az iskola volt életed egyedüli munkahelye, időtöltésed legkedvesebb tere, második családi otthonod. Odahoztad baráti szíved jóságos melegségét, kedélyed színpompáját, tudásodat, elgondolásaidat, örömedet és bánatodat, mindent, ami Benned élt. És soha egyetlen rossz szó, bántó vagy sértő kifejezés nem hagyta el ajkadat : Te inkább magaddal és magadban harcoltál, mint bárkinek is kellemetlenkedjél. És ha korod, tekintélyed úgy követelte volna, kitértél a félreértések elől! így vívtad az élet harcát, amelyért nem vártál, nem kerestél elismerő szót: lelki egyensúlyod megbékélt a