Állami főreáliskola, Debrecen, 1934

6 reá mosolygott, hogy rriért szerették úgy, mint ahogy kevés tanárt szeretnek tanítványai ; ők is egyhangúan fogják mind vallani : mert jó ember volt. És mi bennünk is, volt kartársaiban, nem az-e a legerősebb emlék, hogy melegszívű, mindenkin segíteni kész, jó embert vesztettünk el benne . . . Aztán, ha az Űr Isten előtt való számadásra gondolunk, reménységünk az a hűséges és becsületes munkavégzés, amely el nem hagyta, igazán, amíg csak jártányi ereje volt. A végzetes napon háromszor volt kénytelen visszafordulni, amikor az iskolába fel akart jönni, mert már gyöngének érezte magát, de újra meg újra neki vágott az útnak, mert tudta, hogy ott várja a munka, hogy várják a tanítványai. Hányszor gyönyörködtem, amikor kötelességszerű látogatásra bementem óráira, abban a művészetien, amellyel a múlt idők küzdelmeiben olyan remekül tudta érzékeltetni a történelem örökkön ismétlődő vívódásait! Hányszor irigyeltem azt a nevelői művészetet, amellyel úgy magához tudta láncolni a gyermeki sziveket, mint ahogy kevés tanárnak sikerül, íme van okunk reménykedni, hogy a földi múló értékeken túl volt, amivel Isten ítélőszéke elé állhatott, hogy számot adjon sáfárkodásáról. És aztán van még egy nagy vigasztalásunk : a mi jó Sándor bácsink mélységesen vallásos lélek volt. Mind, amit eddig elmondhattam róla, már tulajdonkép ennek a vallásosságnak folyománya volt. De amellett a szorosan vett s vallási kötelességek teljesítésében is mindig mintaképünk volt. És most, amikor hónapok távolából gondolunk váratlanl elmuására, legigazibb és legmegnyugtatóbb reménységünknek mégis csak azt a sok szentmiseáldozatot érezzük, amin olyan példás összeszedettséggel vett mindig részt, azt a sok szentáldozást, amelyben az Űr kegyelmével erősítgette lelkét az élet küzdelmeihez, azt a sok Üdvözlégy-Máriát, amellyel mint kora ifjúságától Kongreganista, a legokosabb biztosítás, a halálbiztosítás tőkéjét gyűjtögette, amikor annyiszor kérte reménykedve, bizakodva a Krisztus anyját, hogy : imádkozzál érettünk halálunk óráján. Bízhatunk benne, hegy nem hiába ! Emlékét mindannyian, akik szerettük, hűséges kegyelettel őrizzük mindig. Lelke után pedig reménykedő imádságainkat küldjük, hogy leróva az Isten igazságosságának kijáró elégtételt, az Űr irgalmából minél előbb részt kaphasson abból az elmúlhatatlan boldogságból, amelynek kiérdemlése felé egy hűséges életnek minden felelőssége irányozva volt. Isten adjon neki örök nyugodalmat ! Éltető Ödön. I. Iskolánk nevéről. Az 1922. tanévtől régi, egyszerű nevünk megváltozott, iskoláinkat Fazekas Mihályról ,,Debreceni állami Fazekas Mihály föreáliskolá"-nak nevezték el. Fazekas Mihály (született Debrecenben 1766, meghalt 1828), Csokonai kortársa és barátja volt. Ifjúságát katonáskodásban töltötte külföldön s mikor 1796-ban, harmincéves korában hazatért főhadnagyi ranggal, verselget és a növények tudományos megfigyelésének szenteli életét. A természettudományok művelése hagyomány volt akkor Debrecenben ; Földi János, a híres orvos és író serkentő hatása alól Fazekas sem tudott kiszabadulni s a korán elhunyt Földi félbeszakadt munkáját folytatja, mikor megírja Diószegi Sámuellel az első rendszeres növénytani. A magyar botanikának ez a könyv az alapvetője ;