Állami főreáliskola, Debrecen, 1931

6 meg a tanuló idegen nyelven. Még pedig, hogy minél gyorsabban és tartósabban rögződjenek meg emlékezetében, többszörös komplikáció segítségével. A tanár kimondja a szót, a táblára írja, egy tanuló utána mondja, valamennyi az irkájába írja s végül az egész osztály kórusban megismétli. A szavak megtanulását követi a kép leírása rövid mondatokban. Azután a tanár kérdez s a tanulók felelnek egész mondatokban, úgy hogy a kérdést megismétlik. S befejezésül megint az egész osztály kórusban ismétli a kérdést és a feleletet. A nyelvtant úgy gyakorolják, hogy a társalgás egyes, erre alkalmas mondatait ragozzák. Tehát mondatragozás és nem szóragozás, mint a grammatikai módszernél láttuk. Az írásbeli gyakorlatok is a képekkel kapcsolatban Lörténnek s a már elvégzett beszédgyakorlatokat foglalják magukba. Lényegében a mi gyermekeink is így végzik intézeteinkben társalgási gyakorlataikat, mikor képek alapján dolgoznak. Hartmann úgy az idegen nyelvre való fordítást, mint az anyanyelv használatát általában, elveti, mert szerinte az anyanyelvi szó zavarólag vegyül az idegen szó és az általa megjelölt dolog képzetei közé s igen sok hibának lesz a forrása. Míg azonban Hartmann véleménye szerint is a jövő a direkt módszeré, M. von Roden már rámutat egyoldalúságára, túlzásaira, hibáira s kimondja a döntő szót róla, hogy t. i. a direkt módszer csak mint a modern nyelvoktatás segédeszköze töltheti be hivatását, de mint önálló módszernek, meg kell buknia. A képek alkalmazását a beszédgyakorlatok élénkítésére ő is helyesli, de megállapítja, hogy az anyanyelv mellőzése csakis a tanítás alsóbb fokain célszerű. A nyelvtan gyakorlását mondatragozások, a mondatok variálása segítségével még jobban hangsúlyozza, mint Hartmann. De különösen eltér Hartmanntól abban, hogy a fordítást mindkét irányban a nyelvtan begyakorlásához nélkülözhetetlennek tartja. A beszédgyakorlatok az ő felfogása szerint nem képesek a szükséges nyelvtani, főleg alaktani ismereteket megadni s szerinte a tanár a képeken folytatott beszédgyakorlattokra egy iskolaévben legfeljebb hat hetet fordíthat haszonnal s ezt is csak az,alsóbb fokon. A felsőbb osztályokban pedig a fordítások rendszeres gyakorlásával méginkább eltávolodik Roden a direkt módszer elveitől. Ebből a történelmi visszapillantásból meggyőződhettünk, hogy lényegében a különböző módszereket és követőiket az választja el egymástól, hogy milyen álláspontra helyezkednek azzal a kérdéssel szemben, vájjon a nyelveket hallás után vagy szabályok alapján jobb-e tanítani ? A direkt módszer hívei kizárólag a hallásra akarnak támaszkodni; a grammatikai módszer követői főképpen a szabályokra. Ugyanezzel a problémával találja magát szemben ma is mindenki, felnőtt vagy gyermek, aki nyelveket kezd tanulni. S ha nem is választja megfontoltan ezt vagy azt a módszert, de ösztönösen mindig, egyéni tehetsége és hajlamai szerint, erre vagy arra, a grammatikai vagy direkt módszer felé hajlik, aszerint, hogy neki hogyan könnyebb a tanulás. Amint tehát oly sok más esetben, úgy itt is középen van az igazság, mert tisztán grammatikai módszerrel, vagy tisztán direkt módszerrel senki sem tanulja a nyelveket, ha csak tanára vagy más körülmény által nincs rákényszerítve. Már pedig az iskolai csoportos tanítás szempontjából a fontos az, hogy a tanulók zöme, mely módszerrel boldogul leginkább ? Ilyen megfigyelések és megfontolások alapján állította össze Roden az ő közvetítő módszerét, mely nemcsak a kísérletezés szűk körében, hanem a szélesebbkörű gyakorlatban is beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Elméletben ma a direkt módszer épp úgy túlhaladott álláspont — leg-