Állami főreáliskola, Debrecen, 1931

4 minálunk, a fennálló rendelkezések szerint, a végső cél még mindig az illető nemzet kultúrájának legtipikusabb irodalmi termékein át való megismerése. Az idegen nyelvek tanulása nálunk tehát bizonyos fokig csak eszköz. A mi tanuló ifjúságunk nem azzal a kizárólagos céllal tanulja középiskoláinkban a németet, a franciát, vagy az olaszt, hogy azt beszélni tudja, hanem, hogy a német, francia és olasz irodalom nagy klasszikus műveit eredetiben megértse s ily módon e népek lelki vonásaival megismerkedjék. Természetes, hogy a nyelvkészség, tehát a nyelv beszédben való bírása terén sokkal többre mennénk, ha ez volna egyedüli célunk, mint például Franciaországban. De mi a VII. és VIII. osztályban irodalomtörténetet tanítunk. Mégsem kell azonban azt hinni, hogy a beszédkészség fejlesztése nálunk nem részesül kellő figyelemben. Hiszen bizonyára mindnyájan tudják, hogy az alsó osztályokban, különösen franciában, az órák majdnem kizárólag társalgással telnek el. De hogy nálunk is, miként nyomul a nyelv gyakorlati elsajátításának elve mindinkább a középiskolai nyelvtanítás homlokterébe, az leginkább abból a fejlődésből tűnik ki, amelyen a nyelvoktatási módszer az utóbbi 30—40 év alatt átment. A modern nyelvek tanítási módszere a latin nyelv tanítási módszerén épült fel s kezdetben nagyon hasonlított ehhez. A középkori kolostoriskolákban úgy tanították a latint, mintha a tanulók már értenék ezt a nyelvet. Latin nyelven, rómaiaknak írt kézikönyvet adtak kezükbe, melyet könyvnélkül meg kellett tanulniok. A humanisták nem szakítottak elvben ezzel a módszerrel, minthogy ők is latin nyelven írt, latin, vagy görög grammatikákat használtak s a tanítást a nyelvtani szabályok bemagoltatásával kezdték. Azután következett a szövegek analizálása s ezeknek is nagy részben könyvnélküli tanulása. Ezt a módszert, mely egy-két kivétellel az egész középkorban és az új korban, 1870—80-ig volt alkalmazásban s melynek lényege a nyelvtan, emiatt grammatikai módszernek nevezik. Ezt a módszert követte Németországban s majd másutt is a Perthes híres pedagógus és hívei által bevezetett, ú. n. olvasókönyvi módszer. Ezekben az olvasókönyvekben fokozatosan nehezedő szövegek vannak tervszerűen összeállítva s a nyelvtan tanulása párhuzamosan halad a mondatok fordításával. Minthogy a grammatikai módszer a nyelvtani szabályt tanította először, tehát az általános szabályból indult ki s ezek szempontjából vizsgálta meg a szövegben az egyes szavak formáit, a szókapcsolásokat s a mondatszerkezeteket, ezl a módszert a deduktív eljárás jellemzi. Ezzel ellentétben az olvasókönyvi módszer éppen megfordítva jár el. Ez ugyanis az olvasókönyvben megválogatott mondatokból és példákból vonja le a szabályi. Az eljárás következő : A tanár felolvas egy mondatot, a táblára írja, majd lefordítja az anyanyelvre. Ezután tanár és tanulók együttes munkávai megvizsgálják a mondatban előforduló főnévi-, melléknévi- és igealakokat s ha egy eddig még nem ismert formára akadnak, akkor azt kijegyzik egy erre a célra szolgáló füzetbe, a deklináció, vagy konjugáció már meglévő, ugyanilyen eljárással már előbb megtalált alakjai közé. S így folytatják napról-napra, míg a különböző ragozási rendszerek nem válnak teljessé. Úgy ahogy az alaktant az olvasmányi anyagból összeszedett esetekből állították össze, ugyanúgy járnak el a mondattan megtanulásánál. Ez az eljárás nagy mértékben fokozza a tanuló öntevékenységét — ami a modern pedagógiának alapelve —, mert a tanuló nem kap kész szabályokat, melyeket a dolog természeténél fogva, értelmetlenül kell megtanulnia, 'hanem a megfigyelt alakokból és szer-