Állami főreáliskola, Debrecen, 1930

s xnár ott szerepel a neve az Ördög Róbert látványos darab színlapján. Összesen 12 ízben szerepel Debrecenben ; inasokat, favágókat, tanácsos urakat, mellékszereplőket alakít. Példáját mások is követték a kollégium diákjai közül. Innen áll színésznek Szentgyörgyi István, a kolozsvári nemzeti színház veterán aktora, a tősgyökeres magyar alakok jóízű ábrázolója ; E. Kovács Gyula, szintén kolozsvári tragikus színész és költő, a Shakespeare emberfölötti hőseinek döbbenetes megszólaltatója. Debrecenben született és innen került a budapesti Nemzeti Szinház élére Újházi Ede, ez a nagyszerű, reális jellemábrázoló színész. A debreceni színpadon tűnt fel a kis fílaháné Kölesi Lújza, a magyar dal legcsodálatosabb megszólaltatója. Petőfi talán élete legszomorúbb telét (1843—44) töltötte Debrecenben. Keserves emlékek fűzték hozzá. Kinn lakott a város déli szélén, a színház jegy szedő asszonyánál ; fűtetlen szobában didergett s ablakából éppen a városi akasztófára lehetett látni. Bezzeg, mikor pár év múlva, 1846 novemberében betoppan a Nánássi-féle deszkaszínházba, a közönség felállva kiáltja : „Éljen Petőfi Sándor !" Ekkor kéri meg hirtelen dacból, szeszélyből az itt színészkedő Prielle Kornélia kezét; de mert nincs diszpenzáció : Könyves Tóth Mihály nagytiszteletű úr nem adja őket össze s így nem lesz Prielle Kornéliából Petőfi Sándorné. — Petőfi mondotta ki a nagy szentenciát: „Debrecennek soha nem lesz költője !" — Hát Csokonai ? — kérdezte tőle valaki. „Na, az az egy : kivétel" •—• mondotta Petőfi. Ebben a szomorú városban született egyetlen fia, Zoltán, 1848 decemberében. Az az egy kivétel, az az egy Csokonai, mintha Debrecen megtagadott vagy elfojtott vidám lelke volna. Az örök diák halhatatlan típusa, aki Shirász rózsáit dalolja a nagy fakó város homokjába. Csokonai mindenben kiáltó ellentéte Debrecennek. Fürge, színes, vidám, ezerfelé néző, fiatal és csupa dallam. Csokonainak a képzelet megszínesítő és áttündériesítő szemével kellett szülőföldjére néznie, hogy az költőivé válhasson. Talán az egyetlen Nagyerdő rejtelmes mélye sugallhatott néki szép gondolatot. A sáros, poros utcák, a girbe-gurba házsorok, a cammogó és nehéz magyarok : aligha. így ez a komor és konok város az ellentét hatalmával szikráztatta ki lelkéből azokat a kedves és megható verseket, amelyekben olyannak dalolta magát Csokonai, amilyen igazán szeretett volna lenni. A kémények felgomolygó füstjében drága felhőalakokat lát; a Nyulas-pusztán magyar Tusculumról és Ermenonvil léről álmodik ; darabosutcai kis udvarán jázminokat, nárciszt és violát sejt káprázó szeme a homokban. A tompa zenétlenség városában arany csengőcskék édes szava csilingel a fülébe, hogy soha nem álmodott dallamokat zengessen ki magyar kötésű pici lantján. S a Hortobágy felől támadó hajnali fuvalomhoz így szól : „Rajta, kis szellőcskék, szedegessetek viola-szagot szárnyatok bársonyára." A színtelenség hazájában rokokó színekről álmodik. Sajátságos, hogy az íróink milyen szívesen fordulnak témáért a hidegrideg és fakó, homokos Debrecenhez. Igen, mert a magyarságnak még mai napság is pompás ősbölényei élnek benne. Jókai innen indítja el Jenőy Iválmánékat, Barkó Paliékat, hogy megmozdítsák a mozdíthatatlan magyar földet. Legvidámabb novelláit debreceni tipikus alakokról rajzolja. Mikszáth is innen ereszti szárnyára a két koldusdiákot. Móricz Zsigmond pedig két kedves alakját látja meg utcáin : a Pillangó kis legényét és kis leányát. Idegen, ha meg akar tanulni magyarul, csak Debrecenbe költözik. Mert bizony itt nem igen ismernek más nyelvet a magyaron kívül. Debrecenen kívül nincs igazi élet — mondja a civis, akinek a Basahalmán belül