Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

12 6. Tóth Árpád érzésköre nem gazdag : a panasz, a bánat hangját variálja a bujdokoló öröm énekével. Bűvös kört kerített maga körül, mint a francia parnasszisták s onnan nézi a közönyös világot. Nem harcol, nem támad, nincsenek diadalai, nincsenek vesztett csatái. A társadalom oly messze zúg tőle, hogy hanggal el sem éri. Világa : egocentrikus. Végzetes betegsége az a halálos ellen, akivel holtáig tusázik ; de ez szigorú párviadal : más nem avatkozhatik bele. Mégis : fáj neki az elhagyottság, a szegénység és a koszorútlanság. Lázongó önérzete a szerény alázat álarcát viseli. Nemzetéhez is csak a világháború idején van egy-két szava : siratja a meggyilkolt ifjúságot és békét esd az ifjú Cézártól, aki végzetünk fekete fogatát hajtja. Az emberiségért, a szenvedő milliókért nem emeli föl szavát. Csak legutolsó kötetében dicsekszik vele, hogy jobbágy-utód létére a finom Nyugat magához ölelte. De ha érzésköre szűk, formaművészete annál hatalmasabb, képzelete annál teremtőbb. Egész költészete azt hirdeti: hogy lehet a kicsiségekből nagy szépségeket teremteni. Egy húron játszik, de bámulatos variációkkal. El lehet mondani, hogy Tóth Árpád a férfias báj hangját viszi bele az új magyar költészetbe ; egy szokatlanul friss, természetes akkordot a nem mindig friss és nem mindig természetes szimfóniába. Ez a báj abból a viszonyból fakad, amellyel a Természethez kapcsolja magát; abból a friss, tiszta szemléletből, amellyel nézi és újra fölfedezi a Mindenséget. Petőfi óta nem igen hallottunk ilyen friss hangokat, ilyen friss szépségeket ; a modern élet négyfalú, zárt világa mellet micsoda szenzációval ragyognak és csengenek föl ezek a plein-airbe vágódó, napos és levegős frisseségek! Tóth Árpád az új magyar líra Szinnyei-Merse Pálja. És szomorúan érdekes : természetbámulata, természetimádata is betegségével kapcsolatos ; őt minden óra, minden perc a szabad természetbe kergette, hogy meghasadt tüdője ihassa a friss levegő edző borát; neki szentséges orvosa, megőrző angyala volt az erdő, a hegy, a völgység, a folyók, a patakok, a virágos rétek festői világa. Szerette a természetet, mert benne látta a változatosságban az állandót, a múló percek szépsége mellett a mulhatatlanság örök gyönyörűségét. Ez a szent, ősi érzés tette hangját édessé, finommá, királyivá. Tóth Árpád a legszebben beszélő magyar költő. Mindig valami mesekirályfira kell gondolnom, mikor édes és bús sorait olvasom. S a lelke,ez a szelíd, jó lélek, szinte már leányalakot ölt magára s úgy lebeg felém az illúziók, a költészet erdejében, mint Hófehérke az üvegkoporsóban. A természet színes drágakövei, a rózsák beborítják szemfödelét s koporsói ágya szélén vigyázva ülnek, mint árva törpék, a halk rímek, és zokognak csendesen. Oláh Gábor. Ady Lajos tanári működésének 25 éves, főigazgatóságának 10 éves jubileumára. Magyarország legválságosabb és legsúlyosabb napjaiban, mondhatni sorsdöntő perceiben, 1919 február hó elején cserélte fel a szürke tanári katedrát tankerületi főigazgatói díszes állásával. Oly idők voltak azok, hogy nem is igen tudtunk örülni ennek a legmagasabb kitüntetésnek, amelyet egy tanár elérhet. Az események kaleidoszkopszerűen peregtek, bizonytalan volt a ma és senki sem tudta azt, mit hoz a holnap. Nem is